A Magyarországi Wilhelm Furtwängler Társaság és a [a]http://www.wagnertarsasag.hu/default2.asp [text]Magyar Richard Wagner Társaság[/a] tagja sodró lendülettel beszél valami olyasmiről, ami a nemzetközi és a hazai művészeti élet krémje számára egyértelműen fontos, de itthon legtöbben csak szőrmentén hallottak mind a botrányokról, mind a művészeti értékekről.

B. E.: Hol játszanak mostanában színvonalasan Wagnert a világon?

A Bayreuthi Ünnepi Játékokon túl a világ nagy színházaiban, valamint általában véve a német nyelvterületen szinte mindenütt. Nyilván az olasz kisszínházakban kevésbé. Hosszú időn át Prágában sem igen játszották, de mostanra ott is megváltozott a helyzet. A legszínvonalasabb produkciók azonban Bécsben, a New Yorki Metropolitanban, a londoni Covent Gardenben, és hát a nagy német operákban, például Berlinben, Münchenben születnek.

A fesztiválok közt Bayreuth az első, de tudunk az osztrák [a]http://wagner-festival-wels.net/_de-DE/010+HOME.htm[text] Welsben évente megrendezett fesztiválról is.[/a] Egy kastélyban tartják, egy-egy művet tűznek műsorra. Ha jól tudom, [a]http://www.seattleopera.org/wagner[text]Seattle-ben is működik[/a] fesztivál, ahol a Wagner-előadásoknak ma már hagyományai vannak.

Bayreuth viszont egyedülálló és utánozhatatlan – ezt talán érdemes leszögezni. 1876 óta áll a Festspielhaus azért, hogy kizárólag Wagner műveket adjanak itt elő. Számomra az idei lesz a 12. év, hogy részt vehetek valamelyik produkciójukon, így van némi rálátásom az ottani színvonalra. Az azt megelőző időszakról pedig lényegében mindent gyűjtök, ami a hangrögzítés kezdete óta történt. És hát elég sok mindent olvastam is a Fesztiválról, úgyhogy szinte úgy érzem, száz évre visszamenőleg minden produkciót láttam.

És most már Budapesten is van Wagner Fesztivál! Büszkén mondhatjuk, ez a program nem minden hagyomány nélkül indulhatott el tavaly a Művészetek Palotájában. Az egyik legelső Wagner Egylet Magyarországon alakult, még 1872-ben, kifejezetten annak segítésére, hogy Wagner Bayreuthban felépíthesse a Festspielhaust. Nem kisebb személyiség volt az egyik alapító, mint gróf Apponyi Albert, a későbbi kultuszminiszter. Az idők folyamán olyan karmesterek dirigáltak Magyarországon és Bayreuthban, mint Richter János, aki 1876-tól 1914-ig lényegében a Ring felelőse volt, az ő pálcájának intésére hangzott fel először Wagner muzsikája az Ünnepi Játékokon. Érdemes megemlíteni a kiváló, magyar származású karmestert, Seidl Antalt, ő is vezényelt Bayreuthban, később Melles Károly és Solti György is. 2000-től pedig Fischer Ádám – egy évadot leszámítva – minden esztendőben fellép a Zöld Dombon. Emlékezzünk meg Nikisch Artúrról is, aki bár dirigensként nem járt Bayreuthban, korának legnagyobb karmestereként Wagner egyik fő propagátorának számított, és nem felejthetjük el Gustav Mahlert sem, aki ugyancsak fenomenális Wagner-karmester volt, és két éven át a magyar Királyi Operának volt a zeneigazgatója.

B. E.: Bayreuthba én még nem jutottam el, de – részben az Ön cikkeiből – tudom, hogy a karmester tehetsége mellett fontos Wagner esetében a zenei előadásmód és a színpadi előadás koncepciója, a színpadkép, színpadi játék.

A Wagner-színrevitelek szempontjából három nagy szakaszt érdemes elkülöníteni. Az első periódust – lényegében a kezdetektől a második világháború végéig – Wagner rendezői elvei határozták meg. A szerző vezetésével – 1883-ban bekövetkezett haláláig – ugyan mindössze két évadra kerülhetett sor: 1876-ban és 1882-ben, mivel nem volt többre elegendő pénz. Első alkalommal a Ringet mutatták be, a másodikon pedig a Parsifalt – ez utóbbi mű már eleve a színház egyedülálló akusztikájára készült. Majd az özvegy, Cosima Wagner vette át a fesztivált, és tulajdonképpen ő alakította ki a tradíciókat. Nagyon sokáig, 1930-ig élt, de már jóval korábban átadta a vezetést fiának, Siegfried Wagnernek. Siegfried, aki egyazon esztendőben hunyt el édesanyjával, utódja felesége, Winifred Wagner lett, és 1944-ig az ő irányításával zajlott a fesztivál. Nos, ebben az első, majdnem 70 évig tartó periódusban nagyon fontos volt, hogy Wagner színpadi utasításait betartsák. Wagner maga írta zenedrámái szövegét, ő komponálta a zenét, és aprólékosan előírta, miként kell a darabokat előadni. Így hozta létre a látványból, a zenei hangzásból és a filozófiai textusból azt az egységet, amit Gesamtkunstwerknek, „összművészet”-nek nevezett. 1944-ig Bayreuthben ezt senki nem merte megkérdőjelezni. A legkisebb módosítás is vihart váltott ki.

Ezzel a szemlélettel szakítottak a színház 1951-ben való újranyitásakor a Wagner-unokák, Wieland és Wolfgang. Részben politikai, részben talán egyéb okokból is, elvetették a germán, romantikus színpadi hagyományt, és ezzel a nagyapa szigorú előírásait is. A művek többségéhez minimalista, stilizált, már-már absztrakt színpadképet dolgoztak ki, a jelmezek is leegyszerűsödtek. Ám nem értelmezték át a darabokat. Ezek a módosítások mégis rendkívüli vihart váltottak ki, mind a közönség, mind a zenészek körében. Az Új Bayreuthnak nevezett érában azonban az igazán radikális változtatásra csak huszonöt évvel később, 1976-ban, a centenáriumi Ring-előadással került sor, és én innen számítanám a harmadik periódust. Patrice Chéreau rendezésében, és Pierre Boulez vezényletével Bayreuthban ekkor történt meg először, hogy nem pusztán leegyszerűsítették Wagner elképzeléseit, de a rendezői színház elveinek megfelelően át is értelmezték a darabokat. A rendezők azóta feljogosítva érzik magukat arra, hogy ne Wagner koncepcióját, hanem a sajátjukat valósítsák meg a színpadon. Ezt a közönség döntő többsége nem szereti, és ezért van a botrány. Aki ide zarándokol, és esetenként 10 évet is vár egy jegyre, általában „autentikus”, „romlatlan” Wagnert akar látni, a genius locit szeretné, és ha nem ezt kapja, mérgelődik. E tekintetben magam nem volnék ennyire ortodox, szívesen nézek ezt is, azt is. De engem is zavar, ha paródiává züllesztik, vagy kifejezetten szembe mennek azzal, amit Wagner ránk hagyott. Egy-egy rendező láthatóan nincs tudatában annak, hogy amit ő a színpadra álmodott, annak Wagner zenéje éppen ellent mond!

V. D.: Érdemes felidézni, hogy néhány éve az Erkel Színházban Katharina Wagner rendezett Lohengrint. Ezt az előadást jobbára a közönség és a kritika is elutasította.

Katharina Wagner egy NDK-s rendszerváltoztatás-történetet, a kelet-európai diktatúrákkal szembeni kritikát fogalmazta meg, és ezt akarta a magyaroknak ajándékként adni.

V. D.: És ezt pont az Erkelben!

Épp azért választotta az Erkelt, mert a szocreál feelinget sokkal jobban meg tudta teremteni a színház belső építészeti adottságai miatt, mint az Operában. Én annyira nem akadtam ki emiatt. A probléma inkább az volt, hogy ez voluntarista koncepció, ami lehet, hogy izgalmas ötleten alapszik, de nagyon nehéz végigvinni az egész darabon. Ebbe gyakran beleütköznek a rendezők. Kitalálnak valamit, majd nem tudják az egész művet beleerőszakolni. A Fischer Ádám által Bayreuthban vezényelt Ring, nem a most futó előadás, hanem az ezt megelőző, tehát a Flimm-féle koncepció az volt, hogy a Walhalla építése egyfajta huszadik századvégi amerikai nagy vállalkozás legyen. Wotan olyan volt, mint Jockey Ewing. Erre a koncepcióra húzták rá az egészet. Vállalat, menedzsement, ügyvédek, számítógép, mobiltelefon. Ez egy ideig jópofa, de állandóan szembetalálkoztak megoldhatatlan problémákkal. Hiába néz ki jól a bőrszerkós, kamaszosan az apja ellen lázadó Brünhilde, ha közben a vállalatvezető, öltönyös Wotan egy marha nagy lándzsával a kezében rohangál az irodaházban. Ez kínos. Nem lehet ugyanis kivenni a lándzsát a kezéből, mert, ugye, ott az állandóan felhangzó zenei motívum, a lándzsának amúgy is fontos szerepe van a darabban. Katharina Wagner esetében is hasonló volt a helyzet.

V. D.: A hattyú a pártértekezleten…

Igen, hattyú volt a pártjelvény, hattyúk mentek a politikai propagandafilmeken, és Gottfried herceg hajléktalan volt benne. Átgondolt ötletek ezek, de rendkívül nehéz egy ilyen bonyolultságú darabot egy az egyben egy másik történelmi síkba helyezni, anélkül, hogy néha ne legyen szánalmasan nevetséges az egész.

B. E.: A rendezés minden alkalommal arról szól, ugye, hogy a rendező megpróbálja kitalálni, hogy a jelen nézője számára mitől lesz a darab befogadható. Ebből a szempontból természetes folyamat zajlik 1976 óta.

Elsülhet azért nagyon jól is. Rengeteg kitűnő előadást láttam.

B. E. Ki tudna emelni közülük egyet-kettőt?

A legutóbbi időkig játszott Bolygó hollandi, például nagyon tetszett. Sok köze nem volt ahhoz, amit Wagner akart, és mégis. Claus Guth rendezése egy jól fejlett Oidiposz-komplexusnak láttatta a történetet. Dalandot – a főszereplőnő, Senta édesapját –, illetve a „vőlegényt”, Hollandit, teljesen egyformára maszkírozták. Párhuzamosan mozogtak egy kettéosztott színpadon, s ezáltal skizofrén helyzetet teremtett a rendező. Szellemes ötlet, remek színpadi megvalósítás. Talán azért sikerülhetett, mert nem egy koherens történetet akart ráhúzni egy másikra, hanem az adott történetet értelmezte egyfajta pszichologizálással. Érdekes, jól végiggondolt koncepció volt. A rendezőnek van tehát lehetősége kitalálni valami jót, újat, ötleteset.

Viszont valóban sok a rossz, az erőltetett, exhibicionista rendezés, és emiatt gyakori a feszültség. Fischer Ádám például azért jött el Mannheimből, mert nem értett egyet az ottani rendezői gyakorlattal. De tudja ő is, hogy ma hagyományos előadásra nehéz bevinni a fiatalokat, hiszen a vizuális gondolkodásuk nem csak Wagneréhez képest, de már az övéhez, az ő fiatalkorához képest is radikálisan más. Ezért toleráns az új képi megoldásokkal kapcsolatban. A mai fiatal generáció az internetes felületek vizualitásában gondolkodik, ami rendkívül sok hatást láttat párhuzamosan, és számukra esetleg fárasztó vagy unalmas a linearitás, ami a hagyományból, az epikus megoldásokból következne.

V. D.: Ami a mostani előadások körüli titkolózáson átjött, arra enged következtetni, hogy a kevéssé megrendezett énekesi gárda mögött szinte az énekléstől, a zenétől független vizuális élményben lesz részünk, amit a legkülönbözőbb multimédiás alkalmazásokkal, a klasszikus balettból átvett tánc- és bábjelenetekkel érnek el. Ez az előadás nem a rendezésben értelmez újra.

Én is körülbelül ennyit tudok, de ez kevés ahhoz, hogy véleményt mondhassak. Viszont egy másik pozitív példát mondanék az általam ismert rendezések közül. Néhány éve Párizsban láttam azt a Trisztán és Izoldát, amit Peter Sellars rendezett Bill Viola videóművésszel koprodukcióban. Az énekesek egyszerű jelmezben voltak, lényegében díszletek nélkül, a valódi látványelemet az óriási videófal jelentette, ahol Viola félelmetesen jó filmje pergett.

V. D.: Akkor ez a rendezés sem a történetre tett rá egy másik történetet.

Így van, nem a történetet vetítették ki, teljesen mást. Bill Viola líraian, és nem epikusan – azaz nem egy másik epikával – viszonyult a darabhoz. Minden, amit láttunk, összhangban volt a zenével. Látszott, hogy a videóművész pontosan tudja, mi történik a partitúrában: a film igazodott a zene ritmusához, hangulatához.

B. E.: A mostani Budapesti Wagner Napokon két előadás megy egy-egy nap. Elég kétszer játszani?

Nem, ez nagyon kevés. Ám ez még csak a fesztivál kezdete. De már most is jobban állunk, mint tavaly, amikor csak két előadás volt. Fél éve azt mondta Fischer Ádám, hogy a 2008-as jegyrendelések jobban mennek, mint az ideiek, mert külföldről egész sorozatra akarnak idejönni, és a Ring csak jövőre lesz teljes.

B. E.: Mennyire változott az idők során a Wagner-operák éneklési stílusa?

Szokták mondani, hogy Wagnert ordítják, meg nem elég melodikus, de kétségtelen, hogy fizikailag megterhelő, és másért, mint egy Donizetti-koloratúra. Wotan A walkürben például két hosszú felvonáson keresztül rendkívül sokat énekel. Az egész Ringet tekintve pedig négy estéből három estén át szerepel. A Nürnbergi mesterdalnokokban Hans Sachs például, aki mindhárom felvonásban játszik, az utolsó, több mint kétórás felvonásban folyamatosan a színpadon van, és óriási volumenű dolgot kell elénekelnie. Mindez különleges hangképzést és különleges pihenési technikákat igényel. Nyilvánvaló, hogy semmi köze a Wagner-énekesek hangképzésének a bel cantóéhoz, ez más világ. De ez az előadási stílus is folyamatosan változik, fejlődik, ez a régi felvételekkel összevetve nagyon jól nyomon követhető. Persze Wagnernél nem mindig szükséges „szépen” énekelni, de sok mindent azért igen. A Trisztán harmadik felvonásában a másfél órás haláltusát nem kell szépen előadni. A második felvonás liebesduettjét viszont gyalázat, ha elspórolják.

B. E.: Mit lehet várni a mostani budapesti előadóművészektől?

A legtöbbet kell várni. Azt, hogy ez az előadás versenyképes legyen Bayreuthtal, Béccsel, Berlinnel. Már tavaly is az történt, hogy a Fischer Ádám által vezényelt, és Szemerédy Alexandra, valamint Parditka Magdolna látványával és koncepciójával felállított Parsifal ötvenszer jobb volt, mint Bayreuthban, amit pedig Pierre Boulez vezényelt, de egy Christoph Schlingensief nevű pasas rendezett. Schlingensief rémálma idő előtt kerül le az Ünnepi Játékok programjáról, mert jószerével mindenki utálja. És most ennek sem örülhetünk felhőtlenül, mert időközben a darabot Fischer Ádám vette át Bouleztől, és így végső soron az ő Parsifalja megy veszendőbe.

A mostani bayreuth-i Ring szerintem remek,Tankred Dorst elfogadható rendezésével és Christian Thielemann szenzációs vezénylésével, tehát Ádámnak most erős konkurrencája van. De ahogy nézem, a budapesti énekesgárda is erős, többnyire Bayreuth-ból is ismert külföldi és magyar énekesek szerepelnek. A szcenírozáson múlik, mennyire lesz nemzetközileg versenyképes, de, azt hiszem, mindenki nagyon sokat vár a Budapesti Wagner Napok előadásaitól.