Bűntudatom van Németh Zoltán miatt, mert előző nap ugyebár a cukrászdában ragadtam, úgyhogy meg is nézem az előadását. Vásári Melinda készségesen összefoglalja nekem, miről volt szó szerdán: a posztmodernnek három korszaka / válfaja van, a korai, a referenciális és az antropológiai. Most éppen a referenciális posztmodernről hallunk, azon belül Esterházyról, majd Parti Nagy Lajosról és az ő fragmentált nyelvhasználatáról. Ha már törmelékes nyelvhasználat, Kukorelly Endrét is illik megemlíteni, aki "a roncsolt nyelvhasználat által termékenyítette meg a magyar gyermekirodalmat". Aha. Kimegyek, erre Melinda vigyorogva suttogja nekem: "Mi van, nem bírod a posztmodern pedofíliát?"

Négytől Gács Anna moderál: Bencsik Barnabás (korábbi Ludwig-igazgató, az AICA képviseletében) és KissPál Szabolcs (NEMMA, Szabad Művészek, Összefogás a kortárs művészetért) felvázolják, hogy történt a kultúrafinanszírozás törvényileg alátámasztott centralizálása – meg hogy mennyire későn kaptak észbe. Süvecz Emese a tranzit.hu akciónapokról beszél: a havonta egy alkalommal rendezik meg, 3 órán át tart, amibe a cigiszünet sem fér bele, és a Ludwig Múzeum igazgatójának ugyanúgy be kell mutatkozni az akció kezdetén, mint egy huszonéves egyetemi hallgatónak.

A teraszon közben összeülnek a szeminaristák: a lira és a próza művelői kölcsönösen csodálják egymást, elismerve, hogy egyik sem volna képes a másik műnemében alkotni. Lelkesen el is mesélem, hogy 12 évvel ezelőtt, Sárvárról Budapest felé a vonaton ugyanezekről beszélgettem Kemény Istvánnal, mondván neki: én sosem tudnék verset írni. Ez esetben viszont nekem esik le kicsit későn, mit is mondtam.

Vacsora után jól esik egy kis világlíra: Fridericke Mayröcker és Simon Armitage kötetei jelennek meg nemsokára a JAK világirodalmi sorozatában. Horváth Györgyi a fordítás során felmerülő kérdésekről faggatja Bartók Imrét, G. István Lászlót, Váradi Pétert és Sirokai Mátyást. Mayröckert Szijj Ferenc és Nemes Z. Márió is fordította, mondja Bartók. Egyébként nem semmi figura lehet: felolvas egy interjúrészletet, amelyben az újságíró barokkos körmondataira pusztán igennel vagy nemmel válaszolt a szerző, és valószínűleg nem blöffölt. Sirokai Mátyás elmondja, hogy sokszor a kötött formában írt verseket is szabadversben fordította, mert magyarul úgy működött a szöveg, mire G. István László Nádasdy Ádámot és Dantét hozza fel megerősítésül: Nádasdy szerint is akkor hat ma Dante, ha nem hánynak hulahoppkarikát a tercinák.

Schein Gábor pályaképét Lengyel Imre Zsolt vázoltatja fel. “Régen állati szar verseket írtam" – mondja Schein, meg azt is, hogy nem szeretné, ha az első kötete bárki kezébe kerülne. Azóta azért javult a helyzet, többek között a pályatársakkal való konzultáció során, valamint ő azt vallja, újra és újra nyelvet kell váltania, mert egyik nap még szerette Nemes Nagy Ágnest és Pilinszkyt olvasni, aztán arra ébredt, hogy borzad mindenüktől.

Későre jár már, mi meg hegyezzük a fogunkat a patkányra: a kazánházból végül nem hozzuk fel, mert nem lehetünk akkora hősök, mint Vásári Melinda, aki kikergetett Pogrányi Péter és Balajthy Ági szobájából egy denevért. A Bartók-könyvről Nemes Z. Márió, Turi Márton, Sepsi László és Szabó István Zoltán beszélget, bele is csapva az “egyéb élvezetekre csábító kései órán" a magaskultúra-tömegkultúra dichotómia kellős közepébe. Turi Márton szerint A patkány éve egyenrangú partnerként kezeli a két pólust, Nemes Z. Márió pedig ajándékcsomaghoz hasonlítja, amelyben sokféle poétikai ajánlat van, a választás pedig az olvasó ízlésére bízzák. A jelentőségét abban látja, hogy a kortárs magyar prózát hosszas toporgás után Bartók regénye lendítette fenéken, hogy végre elinduljon valamerre. Sepsi László a recepció értetlenségét hozza fel: sokan nem tudtak vele mit kezdeni, akik írtak róla. Szabó István Zoltán ebben is a magasirodalom és a műfaji regények megítélésében uralkodó skizofrén állapotot tartja felelősnek: attól ugyanis, hogy valaki magasirodalmat olvas, azzal foglalkozik, minden további nélkül falhat science fictiont, viszont, ha egy szövegben a kettő markerei keverednek, azelőtt értetlenül áll.

“Ha nem esik le nekem a Canterbury-mesékkel való párhuzam, akkor nem vesztettem semmit, maximum butának tűnök" – kapom fel a fejem Sepsi László szavaira. Némi tautológiával élek, a fiúk ugyanis ezek után a viviszekció körül kialakult felháborodást kezdik boncolni. Az a kérdés, az élveboncolás provokatív vagy nem – “nemzetközi kontextusban tök oldschool", mondja Sepsi, Turi Márton meg örül annak, hogy vannak még olyan széplelkek, akik felháborodnak emiatt, mellesleg a jelenet után van még 250 oldal, amit esetleg el lehet olvasni. A problémakörbe tartozik még az ún. “árnyéktradíció" kérdése: Nemes Z. Márió szerint a szubverzív prózának nincs kanonizált panteonja, így fordulhat elő, hogy Hajas Tibor sincs pozicionálva, pedig ő például kapóra jön, ha valamiféle hagyományhoz akarjuk viszonyítani A patkány évét.

Jaj, most viszont jön a közönség, kérdeznek, amikre így lehet válaszolni: “amikor már azon agyalsz, hogy azért jó-e a könyv, mert szar, az már nonszensz" (Szabó István Zoltán); mire: “igen, a szar az új jó" (Turi Márton). Röpke félórás vita után Sepsi László beharangozza a Trash Nightot, amely hetvenes évek trash-filmjeiből összevágott jelenetek vetítését takarja, nagyon aljas zeneszámokkal egybekötve, majd felcsendül Britney Spears hangja. Önfeledten táncolunk (terítéken: Spice Girls, Mister President és a Coco Jamboo, Marylin Manson), majd, amikor egy zöldes hulla üti fel a koporsó tetejét a hátunk mögött, egyszerre visítunk fel. De mindenhez hozzászokik a gyomor, és amikor kecses mozdulatokkal lejtünk Madonnára, már kellő apátiával vesszük tudomásul, hogy a háttérben meztelen nőket nyakaznak; Ureczky Eszter meg is jegyzi, hogy tudomásul vettük-e, hogy amit most csinálunk, az igazából performansz. A Backstreet Boysnak pedig már Bartók Imre sem tud ellenállni: breakel, majd spárgázik, meg is tapsolják. Szóval örömmámor van, amit Csutak Gabival azáltal koronázunk meg, hogy összeölelkezve taglaljuk: ma valami nagyon fontos dolog történt.

 

Fotó: Szőcs Petra