PRAE.HU: Nem először rendeztél operát a Crescendo Nyári Akadémián. Hogyan jött a felkérés, a lehetőség? Milyen rendezői, színházi tapasztalatokkal rendelkezel?

Valóban, tavaly Purcell Dido és Aeneas című operájának színpadra állítása volt az első komolyabb rendezői feladatom. Nem tanultam rendezést, színészként végeztem a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen 2008-ban. Előtte játsztam a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatánál és az Oberon Csőszínháznál. A Színművészeti után Amerikában kerestem fel a MasterWorks Fesztivált, melynek célja, hogy rávilágítson a művészet és a hit közös gyökerére és küldetésére. Ott hallottam a sárospataki Crescendóról, ahol azóta minden évben részt vettem színészként, önkéntesként, szervezőként. Az idén második éve, hogy tanárként és rendezőként térek vissza. Ez férjemnek, Tarjányi Tamásnak is köszönhető, hiszen ő operaénekes, és kettőnket kértek fel arra, hogy az operajelenetek kurzust vezessük. Én színészmesterséget tanítottam volna, de úgy adódott, hogy a Purcell-opera félig szcenírozását kellett kézbe vennem 2012-ben. Hihetetlen nagy élmény volt. Előtte már rendeztem kis jeleneteket a bécsi zeneakadémián, korábban pedig amatőr musical társulatnak egy kollázsszerű előadást. És idén jött a Don Giovanni…

PRAE.HU: Színészként hogyan nyúlsz hozzá egy ilyen monumentális anyaghoz, mint ez a Mozart-opera? Mi a fontos belőle számodra?

Most, hogy te is monumentálisnak nevezed, újból összeszorult a gyomorszájam, hogy "jaj mit is követtem el én ezzel az operával?" Helyzetemből adódóan (nem vagyok hivatalosan se rendező, se zenész, bár a komolyzenével is sokat foglalkoztam) elsősorban a történet, a szereplők, a viszonyok és a szituációk érdekeltek.

A Don Giovanni egy igazi tanmese, de nem hiszek abban, hogy tanmesét csak úgy lehet mondani, hogy jól megbélyegzünk valakit, és közben tisztára mossuk a kezünket. Ez pusztán ítélkezés lenne. Nem hiszem, hogy megfejtettem Don Giovanni igazi baját, de szerettem volna felmutatni, hogy milyen kegyetlenül szerelmes tud lenni egy-egy új nőbe, vagy hogy mennyire szerethető. Nagyon is tudja, hogy kit, mikor és hogyan sebzett meg. A Leporello listáján szereplő összes nő valahol nyomja a lelkét, de valóban, mint egy fékevesztett vad üldözi az újabb és újabb zsákmányt. Kitaláltam, hogy Elvira terhes, és ez nemcsak kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét erősítette, de ezzel megmutathattuk, hogy hogyan reagál Don Giovanni a szerelme következményére.

Természetesen külön-külön minden szereplő fontos volt: a bejárt út, a gyengesége, az erőssége, a fájdalma, a küzdelme. Ebben a darabban mindenki a beteljesülést, a révbe érést üldözi, mint mindannyian a kis hétköznapjainkban. Ezért érdekes volt látni, hogy a fülig szerelmes, tutyimutyi Don Ottavio hogyan nő fel, egy érett, áldozatot vállalni tudó férfivá, aki azzal együtt szereti és fogadja el Donna Annát, hogy megcsalta őt. (Fontosnak tartottam, hogy tudja.) Elvira története számomra a legérdekesebb. Egy nő, aki fut a pasija után, és a mi elképzelésünkben, férjet és apát akar a gyerekének. Mondhatnánk, hogy pusztán az érzelmei és önzése vezérlik, akár kínos helyzetet is felvállal érte, hiszen ahányszor meglátja Don Giovannit, mintha kiütnék lába alól a talajt, eljut oda, hogy megalázza magát, immár a szó nemes értelmében, és nem a földi dimenzióban akar jót annak, aki tönkre tette az életét, hanem egy örök életre. Mi ez, ha nem a szeretet parancs megélése?

Sokat foglalkoztunk a szöveggel. Szövegértés nélkül az énekes is legfennebb szépen tud énekelni, de egy idő után értelmetlenné, így unalmassá válik. Próbáltam praktikus eszközöket adni a művészek kezébe, hogy hogyan kezdjenek hozzá a szituációk, a szereplők felépítéséhez: mit kínál a szöveg, hogyan bontsák ki. Elvégre az együttesekben sokszor a szereplők belső monológjai szólnak, és a zene kifejezi, árnyalja és értelmezi a zaklatott állapotukat.

PRAE.HU: Mit szerettél volna megmutatni a Don Giovanniból? 220 éve mutatták be ezt a művet, nekünk miért fontos éppen 2013-ban, éppen egy sárospataki zenei kurzuson?

Mivel ez a zenei kurzus keresztény közegben zajlik, azt igyekeztem felmutatni, hogy az ujjal mutogatás, a megbélyegzés és az ítélkezés nem keresztényi magatartás. Tudnunk kell, mi a rossz és a jó, de nem ítélhetjük el az embereket. És ahogy külön-külön megvizsgáltuk a Don Giovanni körül élő emberkéket, bizony mindannyiuknak megvolt a saját gyengesége, és éppen az egyértelműen rossznak kikiáltott emberrel való kapcsolatukban mérettettek meg, és jutottak majd ilyen vagy olyan helyzetbe.

Műhelymunka eredményeként létrejött előadás, így megtörténhetett az, hogy a két felvonás két különböző kísérlet legyen. Az első részben megpróbáltuk eljátszani a történetet, a második felvonásban pedig, hogy a néző se üljön nyugodtan, kicsit közelebb hoztuk a történetet a mindennapi élethez, és feltettük a kérdést, hogy mi történik, ha van egy Don Giovanni a társulatban.

Szerettem volna felmutatni egy olyan istenképet egy angyalka szereplővel, aki intézkedik a színpadon: aki jót akar az embernek, a legkuszább helyzetekben is az utolsó percig az ember megmentéséért küzd. A mi Don Giovanninkat nem nyelte el a pokol, viszont rémeket látott a hozzá irgalommal közeledő angyalban. Az előadás elején az égből húzza le az angyalka a "szeretet megtestesítőjét", egy kis piros héliumos szív-lufit, – ilyen sufni rendezésben megteszi –, és erős kővel rögzíti, az amúgy láthatatlan fonalát. Az angyalka ezt a szeretet képviseli. Nem tetszik neki Donna Annáék bosszúterve. Zerlina megmentésére ő hozza be Donna Elvirát, de szívesen lesz a szolga, aki segít Don Ottaviónak, amikor hitvese elájul. Ehhez képest Don Giovanni olyan szívvel érkezik, melyre azt írtuk: YOU! Mindig éppen az a YOU, aki felé fordul, de ami ugye csak addig érvényes, amíg feléd fordul. Az előadás végén Don Giovanni az angyalka elől menekülve ebbe a bizonyos kőbe üti bele a fejét.

PRAE.HU: Minimális eszközökkel, díszlettel, színházi stábbal dolgoztál. Egyfelől ezt adták a lehetőségek. Másfelől azonban, úgy tűnt, a koncepciónak is tökéletesen megfelelt...

Már amatőr színjátszóként is megéltem, hogy a kedvezőtlen anyagi lehetőségek fordítottan arányosan hatnak a képzelőerőre és a lelkesedésre. Ez jó. Nagyobb stábhoz, nagy költségvetéshez fel kell nőni. Ha van mondanivaló, játék, gondolat, akkor a nézők elfogadják, és megszeretik a minimális, mégis olykor már önmagukban is vicces megoldásokat.

PRAE.HU: Nem volt zenekar sem, csak zongora, hogyan tudott zeneileg mégis teljessé válni a produkció?

Ez Boram Ahn zongoristánknak, Delta David Gier karmesternek és természetesen az énekeseknek meg a többi közreműködő korrepetitornak köszönhető. Talán érdemes lenne megfontolni, hogyha egy zongorával is élvezhető zenei élmény lehet egy ilyen produkció, akkor kisebb zenekarra hangszerelve is lehetne operákat játszani, ha nem futja a költségvetés a zenekarra. A közönség pedig hálásan fogadja ilyen csomagolásban is, de mielőtt a zenészek megköveznek, abba is hagyom ezt az eszmefuttatást.

PRAE.HU: Ne aggódj, akkor együtt köveznek meg velem! A nézők szemmel láthatóan imádták a produkciót…

Igen, sokat nevettek, aminek örültem, hiszen a mű bőven kínál erre lehetőséget, és nekünk ezek szerint sikerült ezt is kidomborítani. Talán azt is szerették, hogy meg sem próbáltuk eljátszani, hogy a történet valamikor a múltban játszódik. Ehelyett a helyzetek kidolgozására koncentráltunk. A magam részéről pedig igyekeztem kiélezni a szituációkat. Kerestem, hogyan növelhetem a tétet a szereplők számára.

Valaki pedig azt mondta, hogy bár lehet, hogy Mozart forgolódik a sírjában, de az ilyen rendezést legalább a fiatalok is megnéznék.

Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni

Don Giovanni: Harsányi Tamás
Leporello: Gradsach Zoltán
Don Ottavio: Biri Gergely
Donna Anna: Jessica Hann
Donna Elvira: Tiffany McLaurin
Masetto: Nathaniel Mattingly
Zerlina: Amy Peck
Kormányzó: Maxim Sankirov

Zongora: Boram Ahn

Karmester: Delta David Gier
Rendező: Tarjányi Krisztina

2013. augusztus 9.
Sárospatak, Művelődés Háza

10. Crescendo Nyári Akadémia

Fotó: Miskovics Róbert