Februárban a Műút foglalkozott kiemelten kortárs orosz irodalommal (itt is szemléztük), most meg az Új Forrás ad ízelítőt belőle. Ha már kortárs orosz, Szorokin innen sem hiányozhat: februárban drámarészletet olvashattunk tőle, nyáron prózát. Az lep meg, hogy a szerzőhöz képest határozottan kiegyensúlyozott lelkiállapotú(nak tűnő) szereplőket vonultat fel a szöveg, nyugodt, örömteli légkörben, hogy aztán pofonvágjon a ráismerés: ja, ez mégiscsak Szorokin. A (mi tagadás, kissé morbid) búcsúajándékok fölött lelkendező professzor látszólag ok nélkül kever le az asszonynak egy vérbeli szorokini maflást, mert nehogy már nem, de sebaj, épp ezért szeretjük. Mármint olvasni (Nyárfapihe. Turi Márton fordítása).
Érdekesek még Jan Kuntur versei, bár az első (Az arcomon részeg bakancsok nyoma) nekem túl hatásvadász, még ha indokolt is a szöveg töredezettsége a lírai ént ért sokk miatt, viszont a többi szöveg kifejezetten izgalmas: az Úti állomások és a Mint szemetet söpört ki című versek jó érzékkel kötnek össze a flórát és a kozmoszt, azaz, ha közhelyesebben akarok fogalmazni, az eget és a földet, mindezt egy magányos (és toprongyos), staffázsalak-szerű szemlélő által, és úgy, hogy egy sor erejéig sem válnak bántón okoskodó metafizikai kinyilatkoztatássá – bár a másodikként említett szöveg utolsó szakasza kicsit reszketegen egyensúlyoz az egészséges töprengés és a limonádé-misztika között (Vándor Anna fordításai). Az orosz blokk tanulmánnyal folytatódik: Elizaveta Sochivko a gyermeki és mágikus szemléletmódról írt Mariam Petroszjan regénye (Abban a házban) kapcsán. A téma az, ami összeköti Piaget-t és Proppot – jó volna ezt folytatni valahol. És még csak most kezdenek igazán inni, legalábbis Viszockij versében (Rendőrségi jegyzőkönyv. Földes László Hobo fordítása): "Ha a vodkát nem fűrészporból főznék, / Négy-öt üveg nem is lenne elég!" Sajnálom, de nem tudok komoly maradni, ugyanis ezután Reichert Gábor kritikája következik Ulickaja Rövid című darabjáról, Vodkában az igazság címmel. A kritika alapos, de mivel utána a Részegek indulója című vers következik Földes László Hobótól, képtelen vagyok eltekinteni az alkohol vezérelte olvasattól (mármint nem úgy, hogy én iszom olvasás közben, hanem hogy mint vezérmotívumot követem). Az induló egyébként inkább dalszövegnek volna alkalmas, meg a túl sok ragrím is zavar. Jónás Tamás Gagyi című verse így indul: "Reggelre egy kis pálinka", aztán később egy Szesz című vers Gortva Tamástól: kezdek zavarba jönni. Szalay Zoltán prózája is jó, és már meg sem lep, hogy kocsmában játszódik. A kritikarovatban Bicsérdi Ádám ír Bozsik Péter A pálinka dicsérete című könyvéről (A tiszta szesz kritikája címmel). Az alkohol-blokk egy Petri György-tanulmánnyal ér véget (Kabai Csaba tollából), majd versek következnek – szintén józanok.

A győri Műhely Bertók László csattanós kétsorosaival indít, majd megismerkedhetünk egy remeteéletű filozófussal, George Santayanával. Hárs Ernő Őszi szonettjei szépen, ám üresen csengenek – már bocsánat, de számtalanszor állították már párhuzamba az őszt az elmúlással és az öregedéssel, ezer és ezer lírikus melegedett már a tűznél a tovatűnt fiatalságon merengve, és még ezzel sem lenne baj, csak ezt felesleges kétoldalnyi szonettben elsiránkozni, főleg, ha van annyi erős sor, amennyi önmagában sokkal erőteljesebben hatna. A líra-blokkból G. István Lászlót és a Hatvankilencedik védőbeszédet emelném ki; a sorozat más darabjaival már találkoztam, ez sem okoz csalódást. A címlapon prózaként aposztrofálják a miniéletrajzok tanúsága szerint pofátlanul fiatal Vészity Anna írását, ami zavarba ejt, mert a szöveg elrendezése és a tipográfia versszerűvé teszi az írást, valamint igazi narratíva nincs, csak egy következetesen végigvitt motívum, ami miatt ugyan még nem sorolnám a lírai alkotások közé a szöveget, de minimum megint (századjára) újra kell gondolnom alapvető elméleti kérdéseket. Maga a szöveg tartalmilag ad hoc-jellegű, azaz tipikusan olyan, amikor egy kamasz rájön, hogy Arany János után is létezett irodalom, és fejest ugrik az avantgárd mélyére, például úgy, hogy az automatikus íráshoz hasonlítható szövegeket produkál. Amivel egyébként semmi probléma nincs, hacsak az nem, hogy már a húszas években is rájöttek, hogy ez a fajta írásmód leginkább az alkotói válság orvoslására alkalmas. Bodor Ádám regényeiről Plugor Magor írt egy tanulmányt, amit érdemes elolvasni, például azért, mert megtudjuk, a Bodor-regényekben az anyai szereptől megfosztott nők szerepelnek, vagy mert több példát szeretnénk arra, hogyan is működik a fordított tízparancsolat, amit a tanulmány szerzője felvet.