A hőskorban – kicsit fura így írni egy négy éves fesztiválról, de a körülmények miatt megengedhető – a Csiky Gergely Színházban és a város református templomában tartották a koncerteket. Egy évre rá azonban a rendezvény beköltözhetett és elfoglalta azóta végleges helyét, a Szivárvány Kultúrpalotát.

Telt múlt az idő, és az idén már negyedjére rendezik meg a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált, s bátran állíthatjuk, hogy nemcsak Budapest nem cserélhető fel Bukaresttel, de Kaposvár se, semelyik más fesztiválvárossal.

Amire apropót ad egy idei rangos elismerés is, tudniillik a Magyar Turizmus Zrt. Dél-Dunántúli Regionális Marketing Igazgatósága a Kaposfestnek adta az Év Legjobb Fesztiválja díjat.

Talán az induláskor még nem sejtette senki, hogy a Reuters hírügynökség zsurnalisztája papírra vési, hogy "ez a legérdekesebb fesztivál, amit valaha láttam, nem csak Magyarországon, de egész Európában is".

Mára a rendezvény akkorára duzzadt, hogy a napi két koncert mellett még ezernyi programmal is gondoskodnak arról, hogy a közönség ne unatkozzon: megtekinthetik például a nemrég átadott Rippl Rónai József villát és látogatóközpontot, benne az Andrássy Tivadar ebédlőt, s Szász Endre várdai kúriáját. És részt vehetnek egy Rossini receptekből összeállított ebéden, amit Segal Viktor mesterszakács álmodott terítékre.

A fesztivál 2011 óta olyan hagyományt ápol, mely Magyarországon egyedülálló: fesztiválpárnát árusítanak a diákok számára, melyhez a fiatalok a bérlet árának töredékéért juthatnak hozzá, s mindegyik hangversenyre beülhetnek vele.

Feltétlen támogatandó ötlet, hogy a fiatalság így juthasson be olyan előadásokra, amelyre esetleg anyagi szűkösségei miatt nem jutna el, illetve a másik üzenet, hogy elérhető közelségbe kerüljön a klasszikus zene.



Tudom, manapság nincs kritikai újságírás - mégsem hallgathatom el a rossz, kellemetlen dolgokat, amiket hallottam és átéltem. S bevallom, először kissé megriadtam, mikor kiderült, hogy egy átalakított mozi szolgál majd az esti, és többnyire az összes többi hangverseny helyszínéül. (Ráadásul nem is a Budapestről Kaposvárra tartó buszon tudtam meg ezt a fontos információt, hanem már az épület előtt állva / bár magam is utánajárhattam volna, ez igaz.) 

Az 1927 és 1928 között épült, azóta műemlékké kikiáltott Szivárvány Kultúrpalota Lamping József kaposvári építész tervei alapján készült.1928-ban nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt a Városi Mozgóképszínház, amely a budapesti Uránia Filmszínház mellett egyike volt Magyarország legelső és legelegánsabb mozijainak.

Később, a kor szellemében Vörös Csillag névre keresztelik. Az Új Somogy 1928. szeptemberi száma rövid, tömör leírást ad erről a szép és nemes art deco stílusú épületről és belső ornamentikájáról (amire egészen biztosan hatott Tutanhamon fáraó sírjának felfedezése), s amelyet érintetlenül hagytak mind a mai napig: "egyiptomi-asszír motívumú kígyócsoportok szaladnak végig a mennyezetek alatt, a vászontartó keret mellett, a páholyok mellvértjén magyaros motívumú virágfigurák emelik a belső díszítés szépségét. Az oszlopfőket, a figurális részeket arany, kék és halványpiros színek borítják, a szabadon maradt fal- és mennyezetsíkok pedig szürkésfehérre vannak festve." (Új Somogy, 1928. szeptember. 7.)

A ház stílusa a heti forgatagnak, a színes kavalkádnak - amit a műsorújság ígért - kiválóan megfelel, így egyből el is hessegetem ellenérzéseimet, amelyek azt súgták, hogy rossz akusztikájú helyre érkeztem.

Ekkor vettem észre azonban az elénk terített vörös szőnyeget, amely riadalmamat csak fokozta: gondoltam most majd lesz pirítós, rákenhető kaviár és mellé száraz pezsgő - a la dolce vita.

Szájcuppogtatva oldalaztam el, magamat egyre inkább kiszorítva a kellemetlen szituációból, mely fogadott. Szervírozás helyett azonban - az augusztusi meteorrajt is megirigyelve - a szőnyeg széléről záporoztak ránk a hangos fogadóbizottság, egy rezes duó kürt-gikszerei.

A rosszul sikerült entrée után bemenekültem a főbejáraton. Felkúszva az erkélyre, helyemet keresve, a Kaposfest logós hostess-lányok és host-fiúk kedves mosolygása, segítőkész útbaigazítása feledtetni tudta a kinti borzalmakat. (Ekkor azonban, mint régi ismerős, kopogtatás nélkül rontott agyamba a már-már várt érzés: erős migrénem van.) 

A felismeréssel egyidőben kihunytak a fények, és színpadra lépett az est házigazdája, Bősze Ádám, aki stand up elemekkel tarkítva konferált: másokat nevetésre bírva, a közönség másik részét és engem viszont fárasztva.

Pedig szeretem, sőt igénylem az irodalmi stílusú, rövid műismertetéseket. Nem a humor ellensége vagyok, s azt se szeretem, ha egy koncert merev és az intézményi kereteket szolgálja ki, de a favágó-heccelődésnél sokkal jobban szeretem Földes Imre modorában és színvonalán a kalauzolást.

A zenei antikváriust követte a két "szólista": Maxim Rysanov és Max Baillie (brácsa), s egyből utánuk a házigazda hegedűművész húga, Kokas Dóra és Nicolas Alstaedt, Alexander Bouzlov (cselló), Knut Erik Sundquist (nagybőgő) valamint Dinnyés Soma (csembaló).

A brandenburgi sorozat a mester örömteli, gondtalan életszakaszában készült, és ez érződik is a darabokon. Nincs még egy ennyire derűs zene - talán a zenekari szviteket tehetnénk még melléjük komponistánk műhelyéből.

Bach 1717-ben Leopold August Anhalt-Kötheni-i herceg zenekarának kapellmeistere lett . A herceg a magas fizetés mellett mással is jutalmazta Bachot: tudniillik a komponáláson kívül egyetlen teendője volt csupán, a zeneakart vezetni.

A féltucat darabból álló versenyciklust Brandenburg tartomány őrgrófjának, Keresztély Lajosnak ajánlotta. (S célja feltehetőleg az lehetett, hogy pártfogót találjon magának.)  

A versenysorozat utolsó darabja, a VI. B-dúr consort-zenei hangzása miatt a barokk középső időszakát idézi meg, noha hiányoznak a kiemelkedő hegedűszólamok (a trióból és kvártettből álló zenekar, az első két brácsa, két cselló, a második két viola da gamba, nagybőgő és csembaló.)

Ebben az előadásban, mint másoknál is nem ritkán, lant társult az együtteshez. Thomas Dunford neve és játéka ismerős lehet azoknak, akik járatosak a régi zenében, hisz rendszeres közreműködője az English Concert-nek és a William Christe vezette Les Arts Florissants-nak.

A műről pedig elmondhatjuk, hogy a Vivaldi által lefektetett gyors-lassú-gyors felépítésű concerto-modellt követi, s ez a ciklus majdnem teljes egyészére igaz, ettől csak az első és a harmadik versenymű tér el.

A Bach-muzsika táncos lejtésű, könnyedebb karaktereit, az éneklő allegrókat - "egyszerűbb" karakterük ellenére - már-már ugyanolyan komplex kontrapunktikus anyaggal terheli meg, mint a későbbi opuszokat.

A nyitó tétel a két brácsa szólam kánonjátékát hangsúlyozza, és finom akkord támasztékokkal húzza alá a gyors menetelést. (Sajnos a kánon formula nem valósult meg maradéktalanul: kimunkálatlan megfogalmazás, intonációs hibáktól hemzsegő, vontatott, szétszabdalt előadás.)

A szép vonalas logika helyett maszatos, inkább harmonikus felrakás érvényesült: a vasbeton-szerkezetű támasztó akkordok jóval előrébb jöttek, mint azt funkciójuk engedné, a kontrasztot ezáltal teljességgel megszüntetve.

A dinamikai libikóka hiányát és a kényes egyensúlyra való oda-nem-figyelést betudtam a teremakusztikának, valamint a kezdő lendületnek. S a tétel majdhogynem darabjaira esett szét a tempóvétel miatt, pedig lassabb előadásokat is ismerek, nem is egyet - azokat azonban összetartja az intellektus és a fölényes műismeret.

A második Adagio ma non tanto lassú tétel kezdődő Esz-dúr akkordja remekül rímel a műsor utolsó darabjára. Ez, mint kiváló keretes szerkezet, mint elmés szerkesztői elgondolás telibe talált. (Sajnos azonban örömöm gyorsan elmúlt, minthogy itt is igazak voltak a szidalmak, amiket a bevezető tételnél írtam.) 

Doloroso, vagyis fájdalmas, írtam fel magamnak - pejoratív jelzőként, s nem mint zenei utasítást. Kezdődő migrénem itt vált elviselhetetlenné, ahogy a zenei anyag is, pedig már 20 perce lenyeltem a 200 mg ibuprofén tablettát.

A merész g-moll zárlat se hatott rám revelációként - vártam mikor lesz vége a harmadik tételnek, amely 12/8-os igazi finálé karakterével majd magával ragad. Hetykeség helyett azonban petyhüdtség, lustaság, lagymatagság jellemezte leginkább az interpretációt. A brácsák villódzó futamai szöszösek és maszatosak voltak. Andalító muzsikaként hatott, mint a mákony, mely egyre jobban agyonnyom bennünket.



A műsorszerkesztést illeti a dicséret, hogy egy népszerű klasszikus darab után mai, modern művet rendelt. Magam is hiszem, hogy így lehet propagálni azt, amit nehezen emészt meg a legtöbb koncertlátogató. A tapasztalat mondatja velem, hogy így hazaviszi a közönség, és keresi a zenetörténet rejtett ezüstszálait, melyeket egy ilyen összeállítás helyesen csak megpendít, és nem rág péppé.

Kurtág György ritkán felhangzó kamaraműve követte a lipcsei kántor művét. A művész a pályatárs énekesnőnek, Csengery Adriennek ajánlotta az opuszszámmal is ellátott alkotást, mely a szopránénekesen kívül hegedűt, cimbalmot és nagybőgőt foglalkoztat.

Egy Hans Heg-beszélgetésben hallott mondatot szúrnék ide, mely annyira jellemzi az alkotót és műveit, hogy mottóként végigvonul a teljes ouvre-ön: "csak akkor tudok komponálni, ha magától építkezik a mű."

S az állítással nem szembehelyezkedve mondom, hogy Kurtág a nyitott formákban, a work in progress művekben hisz, vagyis darabjait mindig újra és újraírja. Talán az indokolatlan bűntudat, a Pilinszky-szerű morál írja nála mindig felül a darabokat - talán ez kényszeríti őt arra, hogy ismét nekiveselkedjék egy-egy már "készre" faragott alkotásnak.

S még valami jellemzi a Kurtág-zenét: a nemes egyszerűség, a minimalizmus, ami semmi esetre sem keverendő össze a divatos New York-i iskola monoton, repetitív zenéjével.

A jelenetek egy regényből a fent említett mottót tökéletesen valósítja meg: a darab előttünk születik és cseperedik gyermekből érett felnőtté. Mintha az előadók a közönséget is bevonva alkotnák meg, hangról-hangra a művet. S nem bizonytalanság ez, hanem az a fajta kereső gesztus, amit Kurtág maga is számtalanszor hangsúlyozott már mesterkurzusain.

Ekkor szintén felírtam az olasz doloroso szót magamnak, de más előjellel. Ez a tömör mikrokozmosz eruptív erővel hozza felszínre az "egy virág az ember" érzést. Gyönyörűséges hangvétele mélyen az ember szívébe markol.

Noha lefelé ereszkedő kromatikus skálát és üres hegedűhúrokat hallunk egymás után, csupa egyszerű foszlányt, mely másnál üres és közhelyes fordulat lenne csupán, tudjuk, hogy páratlan misztérium avatottjaivá váltunk. E motívumcsírák kozmikus sóhajjá, a magányos ember balladájává szélesednek, pedig ha óránkra nézünk, másodpercek teltek el csupán.

Az ihletett előadás művészei, Anna Reinhold (mezzoszoprán), Aleksandra Kuls (hegedű), Knut Erik Sundquist (nagybőgő) közül ki kell emelnem Szalai András cimbalomjátékát, akinek zizegő, neszező hangjelzései, pislákoló fényei vakító csóvákká váltak - csóvákká, melyek szemünk vakfoltját világítják meg. Mint egy parányi világítótorony, mely pulzáló energianyalábokat okád szüntelenül magából... mehr licht! (Az expresszív zeneiség úgy látszik erősebben hatott, mint a pénztárostól "kölcsönzött" gyógyszer.)  



(A műsorfüzet egy Carl Nielsen Fantáziadarabok oboára és zongorára című művet is hirdetett ugyan, ám ez a finn oboaművésznő, Solen Mustonen betegsége miatt elmaradt.) 

A könyvecske tájékoztat arról, hogy a 19. század második felének ünnepelt, koszorús szerzője volt a mára elfeledett Joseph Hellmesberger. A nevén kívül azt is innét tudom meg, hogy a bécsi Staatsoper szólóhegedűse volt, s Mahler riválisa a dirigensi poszton, operettek és tünékeny szalonzenék szerzője. (Hellmesbergerről még életében többet írtak, több könyv jelent meg róla, mint Bachról halála után, mégis feledésbe merült.) 

A kissé kopott, fakó, számomra teljesen érdektelen, tipikus bécsies témák - a nagy hegedűtanár darabja - remek módot kínáltak arra, hogy megnyilatkozzék a Kelemen kvartett - legalábbis a vonósnégyes három tagja - hangzása.

Furamód itt éreztem a koncerten először, hogy a muzsikusok játéka, összjátéka és egyéni teljesítménye koncentrált, nemes, telt és meleg. S ebben természetesen a kínai hegedűművésznek, Ning Feng-nek - akit ismerhetnek a Budapesti Fesztiválzenekar bérletesei - ugyanolyan nagy szerepe volt, mint Kati Skanavi zongoraművésznőnek, aki szerepét szintén jól látta el - jól, hisz brillírozni egy olyan szerepkörben, amire "kényszerítve volt", nagyon nem lehetett. 

Talán itt érdemes bővebben megemlíteni az akusztikai hiányosságokat: itt, ahol elsőként szólalt meg a zongora. Megírták már többen, hogy a terem sajátosságai nem kedveznek e hangszernek. (S ezt nem tudta előnnyé kovácsolni a görög-orosz családból származó zongorista sem.) A hang, mely felénk árad közeli, mégsem zavaró, ugyanakkor nagyon elől szól minden - így dinamikailag az előírtnál sokkal többet kell differenciálnia a művésznek. De, természetesen ennek is van romantikája: tudniillik így nem oltárszerű, közönségtől elidegenített az előadás; kedvemre való, és a kamara műfajt jól is szolgálja, ha azt érzem, a művész engem választott, nekem muzsikál.

Az est záródarabja Robert Schumann Esz-dúr zongoranégyese volt, ahol a rendszeresen visszatérő argentin zongoraművész, José Gallardo mellett az orosz Boris Brovtsyn (hegedű), a szintén orosz Alexander Bouzlov (cselló) és az ukrán Maxim Rysanov (brácsa) lépett színpadra.

Az ítész gyomra mindig összerándul, ha a zenetörténet egyik legnagyobb zenekritikusáról kell kritikát írnia. Schumann alapítója volt egy zenészeti lapnak, ahol írásaiban Chopin-t, Mendelssohn-t, Berlioz-t, a fiatal Brahms-ot, Wagnert, Lisztet és egy sor más szerzőt dicsért, s egyengette útjukat.

Ez az 1842-es darab a szintén ezévben írt Esz-dúr zongoraötös párja, melyet ugyanezen év decemberében a lipcsei Mendelssohn-lakásban adtak elő, ahol Mendelssohn maga játszotta a zongoraszólamot. (A zongoraötös ajánlása a weimari nagyhercegnőnek szól, utóbb azonban a komponista megváltoztatta ezt, és művét feleségének, Clara Wieck-nek - a kor egyik legkeresettebb zongoristája - ajánlotta.) 

A bevezető ütemszakaszokat akár a fiatal Beethoven is írhatta volna - "hősünk" mintha tőle kölcsönözné anyagát. A vonósokon zengő melléktéma azonban kétségkívül elárulja, hogy szerzője csakis Schumann lehet.

Ekkor döbbentem rá, hogy ez számomra az est fénypontja. A művészek koncentrációja, egymásra hangoltsága itt érte el azt a hőfokot, amiért megérte leutaznom a fővárosból. A koncerttermekben ritkán hallható érzéki, már-már erotikus zene olyannyira magával ragadott, hogy úgy éreztem a Neue Zeischrift für Musik szerkesztőségében ülök, és sört kortyolva Bach-al, Beethovennel és magával Schumannal beszélgetek.

Nem véletlen Bach és Beethoven neve, hisz művészetére e két mester gyakorolta a legnagyobb hatást. Mendelssohn-al karöltve fedezi fel a bachi bravúros kontrapunktikus stílust - bár ő sokkal jobban át tudja adni a több száz éves németalföldi tradíciót, a vonalas logikát, a nyaktörő mutatványok zenévé finomított mesteri fogásait, trükkjeit.



Ilyesféle gondolatok és érzések kavarogtak bennem, miközben szólt ez a mennyet s poklot ugyanúgy bejáró zene. (Engem ugyanis a művészetek be, és nem kikapcsolnak.)

Egyszer csak arra eszméltem, hogy az első tétel végére értünk, és finomhangolják hangszerüket a zenészek. Lélekben már az orfika következő alászállására készültem, hisz tudtam, hogy Schumann scherzói nem hasonlatosak a romantika tündérmeséket és kobold-táncokat megidéző gyors és lendületes hangfestményeihez. Ördögi és sötét, fojtott, néha fenyegetőek, mintha megidéznék a későbbi elmebajt, ami nem a könyörtelenül zakatoló ritmikának köszönhető, mint Beethovennél, bár utal arra is, hanem egy örökmozgó gépezethez hasonló, szüntelenül tekergő dallamvilágnak, amihez többnyire polifon feldolgozást társít: száraz fára emlékeztető, szikár hangzást és moll hangnemet.

A harmadik tétel egyszerre előre, a "jövő zenéjébe", a szeretve gyűlölt Wagnerbe karol, s ugyanakkor vissza is tekint a dicső századokra. Ez talán a komponista legcsodálatosabb lassú tétele, amelyet valaha is lejegyzett. Itt értettem meg, hogy bár a műnek kétségkívül ihletői voltak a késői Beethoven vonósnégyesek ködben kavargó éteri pillanatai, himnikus kavatina hangjai (op 130. vonósnégyes), valamint az Esz-dúr zongoraverseny záró tételének témafeje, még sem fel, inkább megidézi azokat.

Párbeszéd - s ez ismét egy mottó. Párbeszéd a szerző és a fentebb említett szerzők között. Párbeszéd az anyaföld kulturális emlékei között. Párbeszéd az esten fellépő művészek és a megszólaló darabok között.

És végül, de nem utolsó sorban párbeszéd közönség és szerző, közönség és előadóművész, ember és művészet között.

A koncertek alatt nyilvánvalóvá vált a kaposvári közönség lokálpatriótasága. Ez egyrészt vicces, s mosolyt csal az ember arcára -másrészt ilyen fesztiválokat szülhet. Bár lenne Magyarország több vidéki városában is ilyen megmosolyoghatóan lokálpatrióta közönség!

S ha a világon jelzik, hogy hol vannak a fontosabb kamarazenei fesztiválok és rendezvények, s a Kaposfest még nincs rajta, céduláját bátran tűzzük fel egy piros gombostűvel!

Schumann Piano Quartet Op. 47 3rd movement

A képek Kálló Péter fotóművész munkái - a szerk.

Hasznos linkek:

http://www.kaposfest.hu/hu/
https://www.facebook.com/kaposfest?fref=ts