A föld nagyon rossz hely. Betegségek, bűnözés, elnyomás és nyomorúság mocskában tengődő milliárdok gettója, ahol nem jó élni. Az Elysium pedig egy űr-riviéra-állomás, ahonnan a gazdagok és előkelők irányítják az emberiség sorsát. De ők gonoszak és irigyek. Mindent gyógyító csodaheverőiket sosem használják arra, hogy az alant vérző, betegeskedő, haldokló szegényeket segítsék vele. A földön élő Max (Matt Damon) mindennek ellenére lojális polgár, aki – későbbi ténykedésének sikerét magyarázandó – azért valamikor igazi rosszfiú volt: tudta hogyan kell elkötni az autókat a szomszéd nyomortanyákon. Régi álma, hogy egyszer szerelmével (Alice Braga) felmenjen az Elysiumra, és megfürödjön a Gonosz Gazdagok medencéiben. Amikor kegyetlen munkavezetője miatt halálos dózist kap a gyárban valamiféle sugárzásból, el is dönti, hogy bármi áron feljut Elysiumra és felfekszik egy csodaheverőre. A helyzet azonban bonyolódik: Elysium igen ambiciózus és Nagyon Gonosz Politikusa (Jodie Foster) éppen egy boot disket készíttet, ami megcsinálná belőle a Világ Új Elnökét az elysiumi rendszer újraindításával, azonban ez a boot disk (William Fichtner) meghal, az adatok pedig Max fejébe kerülnek. Ezért ráuszítja a még eddig mutatott gonoszoknál is Sokkal Gonoszabb és Kegyetlenebb, Félelmetes nevű Ügynököt (Scharlto Copley alias Krüger). Na, ebből mi lesz?
Neill Blomkamp már a District 9-ban megmutatta, milyen elképesztő gettó-látványvilágot tud teremteni. Az egyszerre futurisztikus és mocskos pokolként megjelenő földi világ lenyűgöző szociológiai képtanulmány: orrfacsaró, poros és bőszítő. A sor mellett lépkedő robotok fenyegetése kitűnően idézi bármely gyilkos diktatúra egyenruhás katonáinak fenyegetését. A sorok fekete némaságát viszont sajnos megtöri valami, ami nagyon nem hiányzott volna ebből a filmből: a párbeszéd. Sőt: Matt Damon hangja. Amikor Blomkamp a District 9 gettóit mutatta lenyűgöző dokumentarista stílusban, akkor egy valaminek örültem igazán: a nyomor sivár valóságosságát nem törte meg semmi. Az Elysium – Zárt világban egyre gyülekeznek a zavaró nüanszok, egyre több klisé lép fel az egyébként olyan jól berendezett színpadra. A síró, beteg kislányával menekülő nő betölti a képet, mi pedig azt kérdezzük: miért kell?Mindenki tudja, hogy egy ilyen világ erről szól. Nem kell a szánkba rágni, amit már megettünk az első képkocka láttán. A mozi elején még csak balsejtelem, ami a végére teljes bizonyossággá válik: Blomkamp minden eredetiségét feladta ebben a forgatókönyvben.
Mi történik a Ferencváros és Élüszion között? Hová tűnik közben mindaz, amit annyira imádtunk a rákarcú idegenek történetében? Az Elysium – Zárt világ nem belehelyezi apró drámáját egy jól körberajzolt, igazságtalan világba, hanem epikus művet épít annak minden giccses attribútumával, amellyel lebontja a felépített világ realizmusát. Míg a District 9 a dél-afrikai történelem vérszivattyújának letaglózóan szatirikus kijátszása, itt elvész minden kapcsolat a "ma világára" is referálni kész valódi kérdésekkel (amelyre a tudományos-fantasztikum valaha felépült) és elvész valamiféle olajos, "csillagokháborújás" epikus fantasybe, amit viszont nem csinál jól. Tucatfilmmé válik, a fekete és a fehér harcává a világbékéért, újabb, a végtelenségig unalmas és sablonos világmegmentéssé, a '90-es évek akció-narratívái szerint, de humoruk és öniróniájuk nélkül: ötven kiló jó nő, harminc kiló síró kisgyerek, kilencven kiló izmos főhős, egy-két hatvan-százhúsz kilós, nagyongonosz ellenfél, aztán szépen az utolsó pillanatban győzni kell, összesen négyszáz kiló lett. Maradhat? A végtelenségig kiszámítható, legfeljebb azon gondolkodunk el, miért alkalmazzák még egyáltalán Matt Damont főszereplőnek. Kicentizett feszültségű popkornmozi, ami csak látszólag tartotta meg a dél-afrikai rendező izgalmas megközelítését. Eladhatóság az eredetiséggel szemben, egy akcióra kihegyezett movie, amely viszont ott is elbukik. Ha ugyanis eljutunk odáig, hogy leteszünk a drámáról és inkább a látványos csihipuhit várjuk, akkor elég gyorsan kiábrándít a gyilkos gépezettel felszerelt szuperhős meglehetősen alacsony body count-ja; szinte idegesítő, ahogy nagyjából minden fontos csatát elveszít. A bossfight... szenzációs csattanó (SPOILER ALERT), hogy azt a gépet, amit nem tudsz izomból legyűrni, végül kihúzhatod a hálózatból...
Blomkamp "színészóriásokat" hozott be, de – ismét csak ellentétben korábbi sci-fijével – egy sem kapott valódi karaktert vagy motivációt. Jodie Foster a Gazdag Gonosz. Esetleg Gonosz Gazdag. Sok idő nem jut a figura árnyalására. Matt Damon küzd az életéért (amiért aztán igazán nem értjük, miért küzd olyan nagyon), aztán végül megmenti a világot (mert a beteg kislány szép nagy szemekkel néz rá...), de tulajdonképpen a szokásos semmitmondó és szenvedősen küszködő hőst játssza, akiért szinte nincs is kedvünk szorítani. Sharlto Copley, Blomkamp cimborája valószínűleg itt is zseniális, de a szinkron minden élét elveszi az alattomos karakternek. Senki nincs a sok név közül, aki elvinné a hátán az Elysium – Zárt világot.
Blomkampnak el kellene döntenie, hogy valami drámait akar csinálni, vagy beáll a sorba. Ha viszont beáll a sorba, pusztán a látványos nyomorfényképezésért nem biztos, hogy kíváncsiak leszünk rá a későbbiekben. Az Elysium – Zárt világ "egyszer megnézhető" film, ami semmi újjal és semmi izgalmassal nem szolgál, szépen fényképezett, helyenként izgalmat ígérő (de nem adó), zeneileg kétségtelenül jól aláfestett szegmensekkel. Fél év múlva senki nem fog rá emlékezni.

Elysium – Zárt világ
(Elysium)
Színes, szinkronizált amerikai sci-fi, 109 perc, 2013.

Rendező: Neill Blomkamp
Forgatókönyvíró: Neill Blomkamp
Operatőr: Trent Opaloch
Producer: Bill Block, Simon Kinberg
Vágó: Julian Clarke

Szereplők: Matt Damon (Max), Jodie Foster (Rhodes), Sharlto Copley (Krueger), Diego Luna (Julio), Adrian Holmes (Manuel), Alice Braga (Frey), William Fichtner (John Carlyle)

Korhatár: 16

Forgalmazza: Intercom
Bemutató: 2013. augusztus 15.