Az utolsó pillanatban értem a koncertterembe, de még jócskán maradt időm lenyugodni a sietség után, és körbenézni. A terem ugyan hézagosan, de tele volt emberekkel. A világítás a türelmünkkel játszott (többször elsötétülve, majd kivilágosodva), aztán bevonultak a zenészek, és végül Rácz Zoltán, a karmester is megjelent. Meghatott percek következtek: a karmester megidézte a lassan egy éve halott mester emlékét e poszthumusz születésnapon, és üdvözölte a zeneszerző teremben tartózkodó feleségét.

A repertoár 1956 előtti és utáni művekre oszlott, és a karmester ígéretei szerint a teljes életmű előadásának csupán első lépését jelentette. Mérhetetlen tiszteletem ellenére, amit a mester iránt érzek, az előadás első részét képező darabok a fiatalkori példaképek emlékét idézték: az 1950-es Ballada és tánc Bartókot, a kánonok (Ha folyóvíz lennék, 1947 és Pletykázó asszonyok, 1952) Bárdos Lajost. A Magány (1946) azonban hellyel-közzel a Lux Aetherna hangzását idézte meg. A romantikus gorndonkaszonáta (Szonáta gonrdonkára, 1948-1953) után Eric Satie különös impresszionizmusára lettem figyelmes a Mucisa ricercata zongoradarabjaiban (1951-1953). A vonósnégyes (Métamorphoses nocturne I. vonósnégyes, 1953-1954) mindazonáltal említésre méltó események nélkül zajlott.

Magyarországi darabjaimban nagyon erős Bartók-hatás alatt indultam. [...] Az 1950-es évek első felében éreztem először: el kell hagynom Bartókot. [...] Úgy éreztem: el kell hagynom mindazt, ami Bartók zenéjében még periódusokban, a szonátaforma sémáiban való gondolkodásmód. [...] Már akkor az irreguláris és egy kicsit őrült zene felé tendáltam. A zene ne legyen normális, ne legyen jól nevelt, ne legyen szépen megkötött nyakkendője. Amikor aztán 1957 elején Kölnbe kerültem, majd a 60-as évek folyamán hosszú ideig Bécsben laktam, fokozatosan kialakítottam egy olyan zenei stílust, amely eltávolodott a taktusvonalakban, dallamokban, szólamokban, formasémákban való gondolkodástól.

A vonósnégyesben az volt a probléma, hogyan tudom a mikropolifóniát, ezt a fajta sűrű, szövevényes zenei gondolkodást kamarazenei médiumban megvalósítani. A téma maga kromatikus. A két hangszer – két hegedű vagy cselló és brácsa – nem mixtúraszerűen, tehát nem párhuzamosan kapcsolódik, hanem folyondárszerűen, mint egy fonal, amelyet két szálból sodortak össze. A két diatonikus szólamból egy összetett kromatikus szólam keletkezik – ez tulajdonképpen bartóki idea.

Ligeti György 1923. május 28-án született Dicsőszentmártonban. 1941 és 1943 között a kolozsvári Konzervatóriumban tanult Farkas Ferencnél, 1945-től 1949-ig pedig a budapesti Zeneakadémián szintén Farkasnál, valamint Veress Sándornál, Járdányi Pálnál és Bárdos Lajosnál.

1956 decemberében, a forradalom után művészi és politikai okokból elhagyta Magyarországot. Kölnben, a Nyugatnémet Rádió elektronikus zenei stúdióiban szabadúszóként végzett munkája során behatóan tanulmányozta Karlheinz Stockhausen, Mauricio Kagel és Pierre Boulez munkásságát.

A szünet után bevonuló közönség elfoglalja a helyét, és egyszer csak, minden konferálás nélkül megszólal a hangszórókból a szerzőjének világhírnevet szerző Artikulation (1958).

Az Artikulation [...] olyan zene, amely a beszéd artikulációját követi, egy érthetetlen beszédét, ha akarod, madárbeszédét. [...] Amikor a kölni stúdióban még a technikát tanultam, foglalkoztam valamennyire fonetikával, pontosabban német fonetikával. A stúdióbeli munka során gondoltam arra, hogy kísérleteket végezzek egyes hangzók szintetikus előállítására [...] Ezekből a kis elemekből, mesterséges hangzókból kialakítottam egy ‚leltárt’. Ebből a leltárból készítettem el a kompozíciót.

Az időközben kissé megcsappant hallgatóságot az „előadás” meglehetősen váratlanul éri, és a felkészületlenség – különböző szempontból – a koncert végéig megmarad. A hagyományos kórusszerepben (Két kánon) ragyogóan alakító kórus az erőt próbáló Lux Aethernában bizonyul felkészületlennek: a darab különös, éterien lebegő hangzásának létrehozásához túl bizonytalan az énekesek intonációja, a szólamok belépése pedig egyszer sem sikerül olyan finoman, simán, ahogyan azt az „örök világosság” megkövetelné.

Az est fénypontja a Csellóverseny (1966). A karmester, Rácz Zoltán a Lux Aetherna utolsó hangjai után széttárt karokkal áll tovább (talán az örök világosság aktuális jelentésére gondolva), egészen a versenyműig, és ezzel nem hagy időt a közönségnek az (egyébként sem túlságosan kiérdemelt) tapsra.

A Csellóverseny [...] kéttételes, és a második tétel az első variánsa. Az első tételben exponálok egy bizonyos zenei anyagot, aztán következik egy nagy crescendo. A crescendo végén a zenekari rész mintha elszakadna, úgy marad abba hirtelen, és egyedül marad a cselló. Egyre feljebb kapaszkodik, egészen a 13. felhangig és még feljebb. Ezt a nagy magasságot és az alatta levő űrt, mélységet azzal is szuggerálom, hogy a zenekarból csak a nagybőgő marad meg, s ezáltal szinte végtelen, üres tér tátong a nagyon magas cselló és a nagyon mély nagybőgő között. Olyan hatást akartam itt elérni, mintha a muzsika szappanbuborékként pattanna szét minden pillanatban. Ennek megfelelője a variáns jellegű második tétel vége, ahol a különböző ‚beszélgetések’ után ismét nagy crescendo következik, és aztán újra csak egyedül marad a cselló egy suttogó kadenciával: sul ponticello, üveghangok, majd nagyon gyors menetek, amelyeket egy ideig még hallunk, aztán a semmibe tűnnek.

A Csellóverseny sem oldja fel a közönséget, ahogy a záró, 1971-es Melodien sem: az előadás szinte félbeszakad. Nem érzem a műsor átgondolt szerkezetét: az események csupán egymást követik, időrendben. Az utolsó darab után taps hangzik ugyan, de a zenészeknek nem jut eszébe a repríz, senki sem gondol itt ráadásra.

Valahol kilógok minden sémából. De hát mit tegyek? Ez éppúgy általános jellemvonásom, mint az, amit mondtam már zenémről: valamilyen rendnek kell lennie, de a rend ne legyen túlságos, ne legyen dogmatikus. De ne legyen rendetlenség sem. [...] Technikailag mindig szólamokban gondolkodom. [...] Kompozitorikusan nézve a szólamokban való gondolkodás megmaradt, sőt olyan szigorú, mint Palestrinánál vagy a németalföldieknél, csakhogy a magam felállította szabályok uralják. De az eredményben, a hangzó zenében a polifóniát nem halljuk többé: tulajdonképpen mikroszkopikus, egy általunk nem hallható tenger alatti világban rejtőzik. (Mindezt ‚mikropolifóniának’ neveztem el, nagyon szép szó...)

Ligeti hosszú ideig tanított különböző országokban, majd a hamburgi Zeneművészeti Főiskola professzora lett, ahol 1973-tól 1989-ig zeneszerzést tanított. 2006. június 12-én Bécsben hunyt el.

Rácz Zoltán 1960-ban született Budapesten. Előbb zongora-, majd ütőhangszeres tanulmányokat folytatott, és 1983-ban diplomázott a Zeneakadémián. Már tanulóévei alatt érdeklődéssel fordult az ütőhangszeres repertoár felé, rendszeresen közreműködött az Új Zenei Stúdió műsoraiban, és Kocsis Zoltán felkérésére 1981-ben, a centenáriumi Bartók-évben részt vett a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre itthoni és külföldi előadásain. 1983-túl a Budapesti Fesztiválzenekar egyik alapító muzsikusaként működött, majd 1984-ben megalapította az időközben világhírűvé lett Amadinda Ütőegyüttest, amelynek mindmáig művészeti vezetője. Munkássága szólistaként is jelentős; Magyarországon és külföldön egyaránt gyakran játszotta és lemezre is vette például Eötvös Péter kompozícióit. 1990 óta a Zeneakadémia tanára, és a világ számos országában tart mesterkurzusokat. Az UMZE Kamaraegyüttes alapítója, az utóbbi időben gyakran vezényli is a zenekart.

Az UMZE Kamaraegyüttes 1997-ben jött létre Rácz Zoltán és Wilheim András zenetörténész kezdeményezésére. Az együttes neve az Új Magyar Zenei Egyesület elnevezés rövidítéséből származik. Tagjainak célja, hogy megóvják és folytassák az 1911-ben alakult, Bartók és Kodály művészetéhez kötődő, eredeti UMZE hagyományait. A 20. századi és kortárs zene előadása mellett ezért fontosnak tartják, hogy mind Magyarországon belül, mind az ország határain kívül új művek írására inspirálják a zeneszerzőket.

A Schola Cantorm Budapestiensis 1984-ben alakult, 1996-tól a Deák Diák Iskolában működik, tagjainak hangszeres és zeneelméleti képzését a Józsefvárosi Zeneiskola biztosítja. Az együttes repertoárjában kiemelt szerepet kap a magyar gregorián zene, a középkori vokálpolifónia, a 18. századi magyarországi egyházzene, valamint a liturgikus fogantatású kortárs magyar zene.

Előadott művek:
Ligeti György: Ballada és tánc
Ligeti György: Két kánon
Ligeti György: Magány
Ligeti György: Gordonka szonáta
Ligeti György: Musica Ricercata
Ligeti György: I. vonósnégyes
Ligeti György: Artikulation
Ligeti György: Lux Aeterna
Ligeti György: Gordonkaverseny
Ligeti György: Melodien

Közreműködik: Csalog Gábor – zongora, Perényi Miklós, Déri György – cselló, Keller Kvartett, Schola Cantorum Budapestiensis (művészeti vezetők: Bubnó Tamás és Mezei János)
Vezényel: Rácz Zoltán


A Ligeti idézetek lelőhelye Várnai Péter: Beszélgetések Ligeti Györggyel. Zeneműkiadó, 1979

Az UMZE képet Pető Zsuzsanna készítette (a Tribute to Steve Reich előadáson, a Művészetek Palotájában).