Úgy gondolom, bármelyik úton is közelítünk Maros András Semmi negyven című könyvéhez, nem csalódhatunk. Ez a könyv ugyanis tényleg egy memoár, abban az értelemben, hogy nem akar sem önfényezni, sem igazolni, sem leleplezni, nem a personal branding egy eszköze, mellyel gyakorta élnek aktív és már visszavonult sportolók egyaránt, hanem csupán valamit el akar mesélni a múltról. Másrészről azonban nem problematizálja az emlékezést, távolról sem kívánja felvenni a versenyt például annak prousti bonyolultságával. Azáltal viszont, hogy a történetmesélés aktusa lesz a kötet alapmotivációja, a szöveg eltávolodik, könnyen leválik szerzőjétől, és képes még akkor is tőle független életét élni, ha a szerző és a narrátori szerepben lévő központi karakter ugyanaz a személy. Avagy másként megfogalmazva: a Semmi negyvent olvashatjuk akár regényként is.

A történet alappillérei azok az egykori (és egyetlen még aktív) világhírű versenyzők, akiknek a nevei az egyes fejezetek élén állnak, John McEnroe-tól egészen Roger Federerig. Maros András mindegyik versenyző esetében a szerinte legfontosabb alaptulajdonságokat emeli ki, például Ivan Lendl kapcsán a hatalmas edzésmunkát és a profizmust, s ezzel állítja szembe a magyar edzésmódszereket, valamint, hogy ő maga nem nagyon szeretett edzeni, főleg az erőnléti edzéseket sunnyogta el. Stefan Edberg fejezetében a pályán és pályán kívül egyaránt mutatott elegancia, míg André Agassiéban a vagány punk karaktere lesz a központi elem.

Nem a felidézett teniszezőkről szóló ismeretterjesztő könyv tehát a Semmi negyven, sok újdonsággal nagy valószínűséggel nem szolgál az említett világhírű sportolókról. Más okból válnak tehát a róluk szóló történetek karaktereik kibontása fontos prózaszervező elvvé.  

Sporttörténeti, sőt kultúr- és életmódtörténeti jellege ugyanis mégiscsak van ennek a könyvnek. Maros egy a nyolcvanas években kamaszkorát élő kisfiú pályán és a mindennapokban bemutatott csetlés-botlásai révén rendkívül sokat elmond a felidézett korszakról, általánosságban és a teniszező közösség életére vonatkozóan egyaránt. A könyv lapjain nagyszerűen kirajzolódik az átmenet a még mindig kivételezett helyzetben lévő tanácsi alkalmazottak, a sportbüfében Coca-Colát is kapó elvtársak világa és a maszekok (hovatovább milliomos maszekok) világa között, akiknek gyerekei szinte minden olyan terméket birtokolhatnak, amit a vasfüggönytől nyugatabbra élő kortársaik is.  Paradox módon tehát mindkét világ a fogyasztási cikkekhez való viszonyról szól, s bár a könyv kis főhőse nem tartozik egyik réteghez sem, mégis logikus, hogy nem államelméleti, vagy alkotmányjogi aspektusból értelmezi a világot, melyben él, hanem a menő cuccok birtoklása és birtokolhatósága felől. Kinek van Donald kacsás rágója, és ki az, aki csak a kölcsönkapott csomagolópapírját szagolgathatja. Mire lehet költeni egy külföldi verseny után a kevéske zsebpénzt egy nyugat-európai boltban. Bele szabad-e kukkantani a menő iskolatársak tulajdonában lévő német ifjúsági és sportmagazinokba. Milyen amerikai csúcsmozit néz meg rossz minőségű VHS kazettán a barátokkal, és kivel megy szombat délután a McDonald's-ba elverni a pénzét kiskólára és sült krumplira.



Ebből az aspektusból nézve izgalmas az összjáték, ahogyan a mindennapi élet nyolcvanas évekbeli magyarországi viszonyai közt ábrándozik egy kisfiú arról, hogy olyan élete lesz, mint a még szintén kamasz, de már wimbledoni győztes Boris Beckernek. Első ránézésre talán vicces, de végeredményben mégiscsak szomorú, ahogyan hősünk arról fantáziál, milyen lenne, ha Yannick Noah elfogadná meghívását, és Magyarországra látogatna. A francia világsztár találkozhatna a sportklub kazánfűtőjével, aki ráripakodik a gyerekekre, ha az öltözői zuhanyzóban teljesen megnyitják a csapot, a túlbuzgó szülőkkel, akik – mivel az edzők nemigen foglalkoznak a rájuk bízott gyerekekkel – maguk jelölik ki, ki kivel játsszon vegyespárost edzés gyanánt. De nem találkozhatna a lusta edzővel, aki inkább otthon alszik, minthogy a gyerekek kora reggeli edzését vezesse, s a büfében sem tudna csak úgy bármit (bármi olyat, ami amúgy ott lapul a hűtő mélyén vagy a pult alatt) vásárolni, hiszen nem a tanácson dolgozik, s így büfésnéni nem is veszi emberszámba.

Az egész könyvet egyfajta elegáns szellemesség jellemzi, amelyben első ránézésre túlnyomó többségben vannak az anekdotikus, vicces elemek. A nagyokat robbanó humorbombák azonban idővel mégiscsak egyre ritkábbá válnak, hogy átadják a helyüket valami sokkal komorabb és tragikusabb jelenségnek. Könnyen lehet, hogy mindezt valaki hibaként rója fel, mondván Maros az elején ellövi minden puskaporát, és később a könyv már nem annyira vicces, én azonban úgy gondolom, egyszerűen csak arról van szó, hogy a szellemesség és irónia mögött egyszerűen felsejlik az, aminek fel kell sejlenie, hogy a történetben szereplő gyerekek, fiatalok bármennyire is szeretik a teniszt, egyszerűen elkallódnak. Míg a sportvezetők azzal foglalkoznak, hogy a nyugati tanulmányúton minél több (hirtelen a semmiből felbukkanó) "szakértő" vehessen részt a néhány versenyző mellett, míg szinte minden arról szól, hogy ezekről az utakról minél több márkás sportszert hozzanak haza, amin aztán itthon drága pénzért túladhatnak, amíg az igazolt felnőtt játékosok az ellenük esélytelen gyerekkel pénzben játszanak edzőmecset, s ha esik az eső, a bajnokságot csak papíron rendezik meg, döntik el az eredményeket, addig ezek a gyerekek kétségbeesetten vágynak, keresik a mintát, mintákat, akiket és amiket követhetnek. Erről is szól a világsztárok iránti rajongás, miközben a hírességek között egyetlen magyarként megtalálható Taróczy Balázs is (hiába lehet vele beszélgetni, együtt ebédelni a klub menzáján) legalább olyan távolságra van, mint a kezdetben csupán egy fotóról ismert és úgy rajongott Mats Wilader, vagy éppen Pete Sampras.

Akkor válik igazán regénnyé a történet, amikor a főszereplő amerikai egyetemi ösztöndíjhoz jut, és egy kaliforniai városban egyszerre hozzájut mindahhoz a figyelemhez és törődéshez, amiből kamaszkorában hiányt szenvedett. Még versenyt is nyer, de nem tud mit kezdeni azzal a közeggel, ami körülveszi, inkább átjelentkezik egy távoli, eldugott, nevesincs egyetemre, ahol beteljesítheti azt a sorsot, amire szocializálódott: végérvényesen elkallódhat.

Nincsen happy end. A negyvenévesen – a vágyott sportkarrier nyomasztó lehetetlenségén túljutva – végre felfedezett öröm a játékban ugyanis nem az. Csak egy keserű epilógus egy tipikus magyar történetben.

Maros András könyvén ugyan gyakrabban nevetünk, mint sírunk, de ez csak a szokásos legalább nevetni tudjunk magunkon életfilozófia. Mert ha jobban belegondolunk mindazokba a jelenségekbe, amit a könyv ábrázol, nem kevés okunk akadna a sírásra is.

Leadkép: Árvai András, Nyitott Műhely, 2013.