A spanyol Ska-P ezek szerint ilyen banda. Nem állítom, hogy nincsenek elvárásaink, mert a zenekar munkásságát ismerve valami ilyesmire számítunk, és nemhogy nem csalódunk, de a koncert egy kicsit még felül is múlja várakozásainkat: olyan zenéről van szó, amelyet valószínűleg nehéz lenne állva vagy ülve hallgatni, nem mintha ilyesmit terveznénk.
A Madrid egyik külső városrészében, Vallecasban alapított ska-punk zenekar dalszövegei erősen kritikai hangvételűek, a tagok radikális baloldali beállítottságúak, már ha van értelme oldalak szerint kategorizálni. Mert például az Intifada című dal az izraeli-palesztin háború kapcsán az izraeli államot ítéli el, és a palesztinoknak követel szabadságot, az ilyesmiről pedig mifelénk általában nem a baloldaliság ugrik be elsőként az embernek.

Ugyanakkor a Ska-P alapvetően antifasiszta zenekar: nemzeti hovatartozástól függetlenül az erőszakot és a háborút ítéli el, kiáll a szabadság és az emberi jogok mellett, ellenzi a globalizációt és a kapitalizmust, a rendőri brutalitást és az egyházi konzervativizmust ugyanúgy, mint a halálbüntetést és az állatkínzást.
És ott van például a Cannabis című nóta, amelyet még a gyengébbek kedvéért sem igazán kell spanyolról bármilyen más nyelvre lefordítani, mert a lega-legalización cannabis sor önmagáért beszél. A kender legalizálását meg sok-sok ország sok-sok polgára szívesen fogadná, és többek között ez a sláger indította el a Ska-P legénységét a nemzetközi hírnév felé.

Talán a hét közepén már ki lehet jelenteni, hogy a Sziget egyik legfelszabadultabb hangulatú, legjobban sikerült koncertjét látjuk-halljuk a Nagyszínpadnál.

Tulajdonképpen strandviseletben, mert a felül kifeszített csövekből a tömegre permetezett víz összemosódik a testek izzadságával. Talán csak az igazán konzervatív keresztények nem élveznék az előadást, például amikor a zenekari showman papi ruhába öltözve üzekedik egy felpumpált guminővel…
Igazán konzervatív keresztényből viszont láthatóan nincsenek túl sokan a Szigeten: magyar és mindenféle egyéb nemzetiségű fesztiválozók ugyanúgy ropják, mint a hallhatóan népes spanyol turista- és cserediák-különítmények, ők legfeljebb többet értenek a dalszövegekből, de a legalización mellett mi is értjük a libertad, az anarkia vagy a resistencia hívószavakat.

És hogy ez a sok-sok politizálás semmiféle komorságot nem hoz magával, az a Ska-P dicsérete. A punkzene darálását és a ska lüktetését úgy sikerült ötvözniük, hogy az elképesztően pozitív energiákat ad a közönségnek - lassú és szomorú dal még véletlenül sem hangzik el, viszont olyan pörgős és kirobbanó vidám, mint az El Gato López, elég sűrűn.
A Nagyszínpad esti fellépője a skót Biffy Clyro zenekar. Más világ: a brit szigetek borongása éles váltás a temperamentumos spanyol buli után, de legalább lehet egy kicsit pihenni is. Túl sokat azonban mégsem, mert a skótok is zúznak tisztességesen, leginkább a britek által amúgy is kedvelt indie rock keretein belül mozogva, több izgalmas témával. Nekem viszont valaki sörrel önti le a frissen lecserélt tiszta pólómat, ám ez kicsit sem zavar. Fesztivál van!

Jön is a következő koncert, egy olyan zenekar fellépése, amely szintén nem tudna létezni társadalomkritikus szövegei nélkül. Az együttes jelképe, az áthúzott kereszt ugyan kevésbé a vallás, mint inkább az egyház kritikája, de valószínűleg a Ska-P közönségéhez hasonlóan a Bad Religion rajongói között sincs túl sok keményvonalas konzervatív keresztény.
Egy kicsit értetlenkedünk, hogy egy Bad Religion-szintű ikon hogy kerül a Nagyszínpad helyett az A38-sátorba, de nyilván a szervezők dolga eldönteni, milyen szempontok a fontosabbak. Ha a pillanatnyi népszerűség, akkor talán nem, de ha a rocktörténeti jelentőség, akkor a zenekarnak a kiemeltek között lenne a helye.

A Bad Religion ugyanis nem kevés későbbi pályatársra hatott, miközben megmaradt punkzenekarnak akkor is, amikor a hasonló stílusú és kaliberű bandák a pop világa felé kezdtek kacsingatni. Zenéjük egyik esszenciája a Punk Rock Song, de feszes tempójú a többi dal is - sőt annyira intenzív és levegővétel nélküli az egész koncert, hogy csak ámulunk.
Aztán a tudósító egy időre elszakad a fesztivál hangulatától, vagyis testileg ott van még, de egyik legkedvesebb személyes tárgya, fényképezőgépe elvesztésével mintha a szíve egy darabját tépték volna ki. A gyász az éjszaka hátralévő részére kihat, reggel viszont a talált tárgyak osztályán váratlanul minden megoldódik.

Ha ennyi társadalomkritikát kapunk, valószínűleg beteg társadalomban élünk, de úgy látszik, van remény. Léteznek például becsületes megtalálók.