Ha egy külföldi életében először jár Magyarországon, valószínűleg nem tudja elképzelni, hogy létezik itt egy tél nevű évszak is, hóval meg fagyokkal. Pedig létezik, de mi is rég elfeledtük már. Reggel hét után képtelenség a sátorban aludni, és ki lehet menni ugyan a városba, de a HÉV-en mintha még direkt be is fűtöttek volna – hátha valaki negyvenhét fokban is fázik. A napi két zuhanynak pedig mintha semmiféle hatása nem lenne...
Az angol alternatív-punk-rockzenekar, a Skunk Anansie még bőven világosban, nem sokkal hat óra előtt kezd a Nagyszínpadon: olyan időpontban, amikor a nap már lefelé megy ugyan, de a hőség még mindig elviselhetetlen. A kánikula láthatóan éppen a banda énekesnőjét, a csokibarna bőrű Deborah Dyert, művésznevén Skint zavarja a legkevésbé.
Kis túlzással több időt tölt a közönség soraiban, illetve a rajongók karjaiban, mint a színpadon. Gitározik, énekel, közben fel-alá ugrál fáradhatatlanul, ami még akkor is dicséretes lenne, ha teljes joggal tagadna le legalább tíz évet az életkorából.

A koncert végefelé lufit osztanak az önkéntesek, amiket aztán egyszerre kell a levegőbe engednünk. Több száz lufi száll az ég felé – látványos, ez kétségtelen, de az ingyensörnek jobban örülnénk.
A német Die Ärzte fellépése sem kevésbé lendületes, a jópofa punk-rock trió szintén nem éppen zöldfülű tagjai láthatóan remekül szórakoznak és szórakoztatnak. Csak az a furcsa és a Sziget-átlagtól eltérő, hogy az összekötő szövegeket is németül mondják, és itt megdől az a pozitív sztereotípiám, hogy a németek kiválóan és szívesen beszélnek angolul.
Közben átnézünk a Világzenei Színpadra is, ahol a bosnyák Dubioza Kolektiv koncertjébe botlunk bele. És rögtön ki is alakul az első nagy, váratlanul fellángoló fesztiválszerelem – első látásra, vagyis hallásra.

Sokan vegyítették már a ska pörgését és a reggae lazaságát a balkáni zenék brutalitásával és vitalitásával, de úgy látszik, mindez sosem válik unalmassá, avagy mindig jön valaki, aki ezt képes jól csinálni.
A nap headlinere azonban az ausztrál veterán, Nick Cave és zenekara, a Bad Seeds. Vissza tehát a Nagyszínpad elé!

Szerencsére nem egy kiöregedett rocksztár nosztalgiabulijáról van szó, már csak azért sem, mert idén is született új album, bár erről viszonylag kevés dalt hallunk. A koncert első fele hibátlan: Nick Cave egy kicsit minden dalba belehal – nem véletlenül számít ikonnak, s nemcsak énekes-dalszerzőként, hanem előadóművészként is.
Ugyanakkor nincs az az őrült tombolás: a lassú, borongós, altatós balladák ritkán váltanak át zúzásba. S emiatt a produkció talán egy kicsit kilóg a Szigeten megszokott fergeteges bulik sorából, ami persze nem baj, Nick Cave így is elegánsan uralja közönségét. Bár a koncert második felében mintha túl sokat kapnánk a balladákból, ám ettől még végig megmarad az előadás különleges atmoszférája.
És miután elindultunk Londonból, majd Berlin és Szarajevó érintésével eljutottunk Melbourne-be, hallgatunk egy kis hazait is.

Elcsípjük a Firkin koncertjének végét, és bár a banda összes tagja magyar, úgy játszanak ír népzenét, mintha semmi közük nem lenne a Kárpát-medencéhez. Így lesz hát aznapi zenei utazásunk utolsó állomása egyszerre Budapest és Dublin.


Folytatás következik...