A HÉV-en négyfős család utazik, s láthatóan útban az ötödik családtag is. Az egyik kisfiú Republic-pólót visel. Mindez szép, persze hogy szép.

Nehéz bejutni a fesztiválra, még sajtósként is, a félórás sorban állás örökkévalóságnak tűnik. Aztán épp idejében találom magam a nagyszínpad előtt, ahol kezdődik a gála.
A Republic soha nem tartozott a fesztiválzenekarok közé. Még ha fellépett is itt-ott, idegen anyag volt a testben. Sokat koncertezett, de nem szeretette a karneváli hangulatot. És most mégis itt van, elhunyt énekese nélkül.
Hogy teljes legyen a kép és kissé személyes a történet, vissza kell nyúlnom saját gyerekkoromig, amikor a zenekar megalakult és rögtön be is futott, én meg az ő dalaikat hallgatva nőttem fel. (Bár kezdhetném a kisvárdai Cipőfűző zenekarral is: Bódi László, azaz Cipő már ott együtt zenélt néhány későbbi Republic-taggal, s már akkor megszületett néhány későbbi Republic-dal, de ez inkább amolyan történelem előtti történelem.)
Engem a Republic indulásakor, a rendszerváltás idején, a világról még nem sokat sejtve ragadott magával a kicsit polgárpukkasztó, kicsit lázadó attitűd, de Cipőék még a szüleim generációját is megnyerték maguknak, ami nem csoda, mert a dallamos muzsika azért mégiscsak a korábbi évtizedek beatzenéjének folytatása volt.
Aztán jött néhány önműködő sláger, amivel a kilencvenes években gyakorlatilag halhatatlanná vált a zenekar. Szerették a rockerek, és szerették a lakodalmas-mulatós zenén szocializálódott tömegek. 

A Repül a bálna pofonegyszerű punkzene volt, a Szállj el kismadár pofonegyszerű popzene. Pedig a kettő között, vagy a kettőn kívül is létezett sok minden más Cipő világában. Sokkal több mélység.
Akkor nyitott például a majdnem-alternatív nagyvárosi életérzés felől a népzene irányába, amikor az még nem volt divat, aztán túl a csúcson is kísérletezett mindenfélével, de arra már kevesen figyeltek. Beskatulyázták, illetve nem vették komolyan a Republicot, már csak a futószalagon legyártott évi legalább egy nagylemez miatt sem.
A stílusváltások nem voltak tudatosak, a zenekar kevésbé volt termék, mint sok-sok pályatárs popsztár. Nem pörögte szét magát a médiában, mindig szerényen és szimpatikusan tette, amit tett, és ez valószínűleg Cipő visszahúzódó személyiségéből fakadt.

Korai halála után most vitatkozik rajongó, tisztelő és pályatárs, hogy illik-e folytatni, új énekessel turnézni, illetve a tagok megélhetése, avagy az énekes emlékének érinthetetlensége fontosabb?
Egy zenekar munkahely is, bármennyire csúnya a párhuzam, s a gyár sem feltétlenül zár be az igazgató halála után, vagy a csapat sem oszlik fel, ha elhunyt a csatár. A zenészek mellett a személyzet, illetve asszonyaik és gyermekeik sorsáról is szó van, és negyvenes, ötvenes családapák már nehezebben kezdenek új életet – ha néhány zenésztárs és rajongó rosszallása mellett a régi is folytatható.
Hát így maradt életben a Republic, vagyis új nevén a Republic 67 - három korábbi taggal, Boros Csaba basszusgitárossal, Nagy László Attila dobossal és Patai Tamás szólógitárossal, így találtak új énekest Sipos F. Tamás személyében, így lépett ki a zenekarból a többiekkel nézeteltérésbe kerülő Tóth Zoltán gitáros, és így lett hivatalosan is tag egy addigi állandó vendégzenész, Halász Gábor.
A színpadon ott van egy másik gyakori közreműködő, Szabó András hegedűművész, illetve a dobok mögé ül egy rég kiszállt alapító tag, Szilágyi László.

A négyórásra tervezett gálaműsor a Republic 67 maratoni koncertjére épül, amelyet neves pályatársak fellépései egészítenek ki. Mivel Cipő remek kapcsolatot ápolt olyan ikonokkal, mint Bródy János, Fenyő Miklós, Halász Judit, Koncz Zsuzsa vagy Tolcsvay László, az ő fellépésük magától értetődő, sőt mintha puszta jelenlétük is legitimálná a gálaestet.
Színpadra lép Gerendás Péter, hallhatjuk három Omega-tag és Keresztes Ildikó közös produkcióját, a néha bakizó Nagy Ferót, és a szövegtanulással ugyancsak nehezen megküzdő Horváth Charlie-t.

Alkoholista! – kiáltja valaki mögöttem, vélhetően nem józanul, viszont érezhetően nagy szeretettel. Mert a közönség végig hálás, tapsol és énekel, mindezt négy órán keresztül. Sajnos ByeAlexről lemaradok, bár ahogy egy mellettem álló hölgy megjegyzi, nem maradok le semmiről.
Müller Péter Sziámi az elhunyt egy kései szerzeményét, közös dalukat mutatja meg a közönségnek felvételről, majd maga is énekel. Nem először lép fel a Republic alkalmi énekesnőjeként Balázsovits Edit, mint ahogy Mahó Andrea is szerepelt korábban Cipővel.
Nekem – talán elfogultságból – tetszik a Pál Utcai Fiúk feldolgozása: mert Cipőhöz hasonlóan Lecsó is kopasz, meg amúgy is barátok voltak, és állítólag remekül tudtak együtt hallgatni.

Ilyen és ehhez hasonló információkat egyébként a két műsorvezető, Boros Lajos és Bochkor Gábor csepegtet a dalok közötti átállások idején.
Történnek egészen különös dolgok is a színpadon: nehéz hova tenni például a jelenetet, amikor a Bikini egy részének kíséretében az Irigy Hónaljmirigy vezér-parodistája, Sipos Péter megrendült arccal énekel.

Amikor pedig Kiki és az Első Emelet, Csipa és a Hooligans, vagy Pély Barna és a United dolgoz át Republic-nótákat, az szinte fájdalmas. Mert őket hallgatva mintha mindenki annyira cool lenne a színpadon, amennyire a Cipő-féle Republic sosem akart lenni.
Persze nagyon is rendben van, hogy a gyász helyett ünnepeljünk, de az éééjjjóóó, kezeket a magasba és nem hallom vezényszavak, valamint a mindenféle pózok talán nem ide valók, bár jómagam máshol sem szeretem őket.

Hogy az amúgy is haver Sipos F. Tamás hangja egészen jól passzol néhány Cipő-szerzeményhez, az viszont kétségtelen, és ha volna is miért, akkor sem illene őt bántani, mert nehéz örökség az övé.
Én a magam részéről elfogadom, hogy folytatni kell – the show must go on –, de megértem a kiszálló Tóth Zolit is, aki ugyan ellenérzéseit demonstrálva nem lép színpadra a többiekkel, viszont Cipő emlékének adózva színpadra lép egyedül, és a közönségtől legalább akkora szeretetet kap, mint a megújult formáció, vagy bármelyik vendég.
Az emlékkoncert kötelező rossz, mert ha nincs, akkor hiányzik, ha meg van, akkor nehéz jól csinálni. Nem könnyű befogadni a négy órás gálaműsor minden pillanatát. Számomra csak a legeleje az igazán érdekes, amikor megérkezem a nagyszínpad elé.

A Fényes utakon szól felvételről, majd megjelenik Patai Tamás, megjelenik Boros Csaba, és tudom, hogy nem fog megjelenni Cipő.

Nem lép színpadra többé. És akkor néhány percig nem vagyok újságíró, csak gyerek vagyok.