Neil Jordan 1994-ben elkészítette az Interjú a vámpírral című filmet, mely minden bizonnyal a legjobb vérszívós alkotások közé tartozik: Tom Cruise, Brad Pitt és az akkor még gyerek Kirsten Dunst alakítása vérfagyasztó emlékként rögzült a néző fejében. Jordan akkor a vérszívó lét árnyoldalát, az élőnek kinéző, de valójában halott lény nyomasztó vegetálását kívánta bemutatni a gonosz Lestat és a vámpírrá vált, ölni azonban csakis kényszerből képes Louis párosával. Azóta már túl vagyunk néhány vérszívó-akciófilmen (közülük a leginkább említésre méltó Penge-trilógián), vámpír paródián (Alkonyattól pirkadatig) és a gyémántbőrrel csipkézett, Debussy-re romantikázó Twilight sagán is. Felmerül tehát a kérdés, hogy Jordan hányadik bőrt szeretné lehúzni a Byzantiummal a vámpírmítoszról, és mégis mi újat tud nyújtani a ’94-es mozijához képest?
A szándék minden bizonnyal nemes lehetett: végre visszaterelni a helyes mederbe az akciófilmek és a lávsztorik világába elkalandozott (a mitológiát csak ürügyként, díszletként használó zsánerek területére tévedt) vérszívós thrillereket és horrorokat. Jordan újra előveszi a komor és nyomasztó hangulatot, a flashbackekkel teletűzdelt vámpírvallomást, akár csak a korábbi filmjében. A főszereplő, az örökre egy 16 éves tinilány testébe zárt Eleanor (Saoirse Ronan) ezúttal is úgy próbál szabadulni hatalmas terhétől, hogy egy élő embernek árulja el végzetes titkát. Sajnos ezúttal pont emiatt siklik félre a történet, egy-egy, a film elején és végén megejtett kisebb hajszától eltekintve mindvégig Eleanor vívódása áll a középpontban, ami két órán keresztül igen unalmas.
Az élő emberként még egy erkölcsös árvaházban felnövő lány a jelenben prostituált vámpíranyjával, Clarával (Gemma Arterton) él együtt. Míg Eleanor megpróbálja a legtisztességesebben élni vérre éhes életét, addig a viktoriánus kor előtt egy bordélyházba kerülő anyának kétszáz év alatt sem sikerült leráznia magáról azt a béklyót, amely még hajdanán a férfiak miatt került rá. Minden vámpíros történet, mely a nyomasztó lét súlyát méregeti, újabb és újabb alternatívát próbál kínálni arra, hogy miként lehet átvészelni a szörnyeteglétet, honnan erednek a vámpírok, és hogyan lehet a jó vérszívóknak a leginkább fájdalommentesen gyilkolni. A latexnadrágos Clara nem sokat törődik a tisztességes ölés szabályaival, bár a javára legyen mondva, hogy elsősorban az őt annak idején szajhává tevő, hímsoviniszta típusú férfiakat öli. Eleanor pedig mintegy a halál angyalaként az idős emberek ágyánál jelenik meg étvágyát csillapítani. A hajdani patkányvér helyett (Interjú a vámpírral) tehát most ezek az új vérszívó attitűdök, bár az újítás leginkább mégis az, hogy nem látni a filmben sem vámpírfogat, sem azt, hogy a szereplők ódzkodnának a fénytől. Ma már hegyes metszőkörmök vannak, és ködben úszó nappalok. Ezekben mindenképpen újat hoz Jordan mozija, sőt, a képi világ, legfőképpen a kikötő és a Névtelen Szent szigete emlékezetesnek mondható. De sajnos a történetben továbbra sem rejlik sok lehetőség.
Mikor egy bűncselekmény után elmenekülve a tengerpartra érkezik a két vámpír, Clara összeakad a szerencsétlen flótás Noellel (Daniel Mays), aki megengedi a nőnek, hogy megboldogult édesanyja hajdani panziójában, a Byzantiumban bordélyházat működtessen. Míg az anya lányokat futtat, Eleanor egyre jobban gyötrődik, hogy kiadja valakinek igaz történetét. Eddig kitépett papírlapokon csak a szélnek írogatott, most viszont megismerkedik a leukémiás Frankkal (Caleb Landry Jones), akinek egy terápiának szánt házidolgozatban kitálal mindent a titkáról. Eleanor és Clara története e sorokon keresztül rajzolódik ki előttünk is, de lassan, feszültség és meglepetés nélkül. A vámpír lét eredetére utaló Névtelen Szent szigete is jó ötlet egy keletkezésmagyarázatra, ám a vérré váló vízesés kissé komolytalanná teszi a helyszínt.
A film a finis felé közeledve végre felpörög, s mintha egy hajszálnyi félelemérzet is kezdene csírázni bennünk. Sajnos azonban nem teljesen világos, hogy a férfi vérszívók miért tartják magukat az "igazság hegyes karmának", s a rejtett üzenet, a vámpírok női egyenjogúságáért való harc sincs kibontva. Pedig bőven el lehetett volna venni egy kis filmidőt Eleanor melankóliájából a férfiak által alkotott Testvériség és a két női vérszívó szembenállásának ábrázolására. Bár igaz, a Byzantium így talán megint csak egy akciófilm lett volna. Az utolsó remény halvány lelkesedésével lezárva: a befejezés vagy egy Byzantium 2-őt tartogat, vagy az utolsó utáni bőr lerángatásával végre kinyitotta a kaput egy újabb, valóban vérfrissítően ható, igényes vámpírparódiának. Tarantinoé lehetne újra a terep…

Byzantium
Színes, feliratos, amerikai-angol-ír fantasy, 118 perc, 2012 (16)
Rendező: Neil Jordan
Forgatókönyvíró: Moira Buffini
Zeneszerző: Javier Navarrete
Operatőr: Sean Bobbitt
Producer: Sam Englebardt, William D. Johnson, Elizabeth Karlsen
Vágó: Tony Lawson
Szereplők: Gemma Arterton (Clara Webb), Saoirse Ronan (Eleanor Webb), Caleb Landry Jones (Frank), Sam Riley (Darvell), Thure Lindhardt (Werner), Jonny Lee Miller (Ruthven), Warren Brown (Gareth), Gabriela Marcinková (Anya)
Bemutató: 2013. augusztus 1.
Forgalmazó: Budapest Film
Korhatár: 16