Kiindulásként az a tapasztalat, hogy a magyar táncéletben a klasszikus balett és a modern/kortárs tánc teljesen elkülönül egymástól. A Magyar Állami Operaház (mint a klasszikus művészet fellegvára) nem engedi be a kortárs táncot. Ez valószínűleg nem is dolga, megvan annak is a maga helye. Azonban a világ legtöbb, általam látott klasszikus együttese egyáltalán nem zárkózik el a műfajtól, sőt, egy jó koreográfus vezetésével igen magas színvonalon képes magáévá tenni.

Magyarországon ez a határátlépés mintha évtizedek óta nem menne. A „modernség” sokáig abban merült ki, hogy a táncosok nem le, hanem visszafeszítették a lábfejüket, többször forogtak paralel, mint kifelé forgatott pozíciókban. És persze a tematika is más volt, nem a Herceg ébresztgette az alvó Csipkerózsikát, hanem a Lét metafizikus problémáit feszegette a Koreográfus. A zene pedig nem Csajkovszkij, hanem mondjuk Hidas Frigyes.

Ez igen nagyvonalúan az elmúlt 30 év. De még 2007-ben is működtetheti az előítéletet, ha az ember olyat lát, hogy: klasszikus balett képzettségű társulat modern estje. A címek s darabok elé az alkotók által írt rövid bevezetők azt a bizonyos „metafizikusságot” előlegezték meg. A Fehér csend és a Fellegajtók című csodák kapcsán a koreográfus Egerházi Attila „isteni eredetről”, „metaforikus és szakrális balettről”, „a fény elűzéséről” ír, hogy most csak a kulcsszavakat emeljem ki. S biztosan mindez megtörtént a színpadon két mesterkélt, kényszeredetten eredeti mozdulat között, ám a kompozíció, annyira széteső és követhetetlen volt, s olyan nagyon szenvedtek szegény táncosok a mély átéléstől, hogy valóban erős lett bennem a kívánság: tudjanak már átlépni azon a fellegajtón. Árvai György díszlete önmagában nagyon szép volt, absztrakt expresszionista látványával, ám ahogy kapukként használták őket, kissé leegyszerűsítette a képletet. A többi produkcióban nem volt ilyen eleme a színpadképnek, azaz a koreográfiának kellett volna betölteni a teret. Ez azonban nem tudott megtörténni.

Még leginkább a középső darabban, a Kalapács címűben, melyet Jorma Elo készített. A kísérő szöveg itt is kicsit félrevezető a táncosként megélt ellentétekről, ám maga a darab szépen, tisztán komponált, bár, őszintén szólva, el lehetett közben gondolkodni a másnapi bevásárlás tételeiről. Nem szeretném misztifikálni az alkotó tevékenységet, de mégsem tudom egzaktul megragadni, vajon mit tud(ott) Georges Balanchine, Jiri Kylian, Maurice Bejart vagy korábbi darabjaiban akár Juronics Tamás, hogy darabjaik nem szorultak narrációra, különösebb látványra, erőltetett modernkedésre, aztán mégis feszült figyelmet tudtak teremteni és élvezetet okozni. Mindez most elmaradt, s a hiba nem a táncosokban volt.


Fehér csend
Zene: Arvo Part
Koreográfia, fényterv: Egerházi Attila
Szereplők: Barta Dóra, Szirmai Irén, Bogdán Petronella, Kéri Nagy Béla, Svidró Viktor, Zaka Tamás, Bitó Sándor

Kalapács
Zene: J. S. Bach, Telemann
Rendező-koreográfus, fényterv: Jorma Elo
Szereplők: Bogdán Petronella, Szirmai Irén, Zaka Tamás, Svidró Viktor

Fellegajtók
Zene és zenei közreműködés: Lovász Irén, Kathy Horváth Lajos
Koreográfia: Egerházi Attila
Fényterv: Kovács Gerzson
Szereplők: Popova Aleszja, Bogdán Petronella, Szirmai Irén, Kéri Nagy Béla, Zaka Tamás, Bitó Sándor, Svidró Viktor