Menzelt csütörtökre vártuk, ő a fesztivál egyik díszvendége. Mindennap vetítik filmjeit, a palkonyai vasútállomáson megelevenedett volna a Sörgyári capriccio híres fenékpecsételős jelenete az ő részvételével, s szombat este, a kisharsányi kertmozi utolsó előadása előtt ő tartott volna bevezetőt.

Víg Mihályt egyetlen fellépésre vártuk, azzal a reménnyel, hogy utána is velünk marad. A Vylyan-teraszra ígért sírva vigadós estet, Keresztury Tiborral.

Az első hírt bizonyára mindenki előbb megtudta, mint a Katlan népe: Jiři Menzel kórházban van. Nekünk Bérczes László jelentette be, hozzátéve, hogy minden híradó ezzel kezdődött aznap, de hát ki néz itt híradót. Bérczes csütörtök este kilenc körül mondta el, a Nagy Józseffel való beszélgetés után, a Narancsliget kiállítótermében.

Kérdezgettük rémülten, mennyire komoly a baj? Vérnyomásproblémái vannak, s elájult az utcán, ekkor vitték kórházba. Fel-le ugrál a vérnyomása, s mostanra kiderült, hogy benn is tartják, kivizsgálásra, megfigyelésre, ebben a hőségben nem tenne jót neki az utazás.

A második rossz hírt Keresztury Tibor hozta, péntek délután háromkor. A kisharsányi Vylyan-teraszra meghirdetett Víg végnapok estre Víg Mihály nélkül érkezett. Mihályt baleset érte, kerékpárbaleset. Ő is kórházban van. Bárdos Deák Ági telefonon elmondta, hogy Mihályt megoperálták, s már túl van az életveszélyen. Súlyos sérülései vannak, bordatörései, és légmelle alakult ki. Öt napot biztosan kórházban kell töltenie.

Nehéz ilyen szerencsétlenségek után vidám és felszabadult tudósítást írni, programokra menni. Talán úgy könnyebb átvészelni, ha a szerencsét nézzük a szerencsétlenségben: nem végzetes egyik baj sem, felépülnek, jobban lesznek.

Az előző híradást a kedd este történéseivel zártam, jöjjön hát a szerda és a csütörtök krónikája. Szerda délután a Vylyan-terasz felé vettem az irányt. 

Rendes Katlansofőrként felveszek két út szélen stoppolót. Egyikük, fiatal pécsi képzőművész, egy napja tért haza Oxfordból, s első útja az Ördögkatlanba vezetett. Lelkemre köti, ne felejtsem el megemlíteni azokat a gyönyörű hurkolt technikával készült babzsákokat és függőágyakat, melyeken a terasz vendégei pihenhetnek a fesztivál alatt, egy szintén pécsi iparművész lány vezetésével működő manufaktúra (Retextil) alkotásait.



Hallgatjuk a zenét, fekszünk a szőlőhegyen a fűben, az árnyas fák alatt, hűs rozéfröccsöket kóstolgatva. Az Irie Maffia játszik, sajátos formációban, Sena most Márkos Alberttel, Bata Istvánnal és G. Szabó Hunorral lép fel, Shakespeare-szonett projektjüket bemutatva.

Érdeklődöm telefonon, hogy bejuthatok-e az esti színházi előadásra, de Fanni, a sajtófelelős kizártnak tartja, aztán pár perc múlva visszahív, mégis maradt sorszám. A darab Agota Kristof világhírű regényének színpadra alkalmazott változata. A nagy füzetet Horváth Csaba rendezte és a Forte Társulat játssza. (Szász János nemrég fejezte be a regény filmadaptációját, Karlovy Vary-ban fődíjat nyert vele, nálunk csak szeptembertől látható.)



A Forte előadása is nyert már díjat, pár napja a szegedi Thealteren a kritikusok díját. Közhely vagy sem, mindegy, akkor is muszáj leírnom: még számos díjat fog nyerni - zseniális ugyanis, de tényleg, nemcsak a rendezés, hanem a színészi játék miatt is.

Valódi kritikára nem alkalmas jelen műfajom, de picit megpróbálok érzékeltetni abból, amit láttam, legalább a színpadképet és a hangulatot.

A történet szerint két tíz év körüli fiút, egy ikerpárt menekít anyjuk vidékre a háború elől, nagyanyjukhoz. A nagyanyát a falu boszorkánynak tartja, az itt élők sorsa mintha Móricz Barbárokjának folytatása lenne. Az ikerpárt Horváth két felnőtt színésszel játszatja (Krisztik Csaba és Keresztes Tamás), a nagyanya szerepét pedig a szinte óriás Andrássy Mátéra osztotta. A szomszéd nyúlszájú kislányt Blaskó Borbála alakítja, az összes többi szerepen pedig Simkó Katalin és Kádas József osztozik. Ökrös Csaba hegedűjátéka kísér, a zenész is végig a színen van.

A díszletek és kellékek: szalmabálák, zöldségek, nyers és száraztészta. A krumpli, tök, káposzta, póréhagyma, paprika bármit képes megjeleníteni, lehet belőlük sapka, bot, teher, fegyver. A nyerstészta óriási nokedliszaggatóból hóként hullik, kötéllé és fallosszá lehet gyúrni, szemfedővé nyújtani.

Kiüt az előadás, szinte kóvályogva lépek ki a teremből, jó félórába beletelik mire képes vagyok továbbindulni, kellene valami felszabadító tombolás. A csillagos ég alatt átbandukolunk a focipályára.

A Wombo Orchestra koncertjének csúcspontjára érünk oda. Nem akarják őket leengedni a színpadról, majd egy órával tovább kell maradniuk, az Európa Kiadó így jóval éjfél után kezdődik.



Néhány fénykép után elteszem a gépet, remélve, hogy lesz egy-két használható, átadom magam a nyolcvanas évek fénykorának. Jenő néhány új számot is megmutat, szeretném, nagyon szeretném, ha tetszenének, de meg kell szoknom őket. A Nórikáról szóló egész jó, de az igazi az, amikor a régi nóták szólnak.



A csütörtök nagy részét Palkonyán töltöm, az Erik Satie Maraton befejező hangjai, a Nézőművészeti Kft. Előadása, és a nagy állomás-leleplezés miatt.

Faragó Béla 825 perce játssza végtelenítve Satie mintegy negyedórás zongoraetűdjét. A teremben a legkitartóbb néhány hallgató elnyúlva fekszik, Béla frissnek látszik, csak mereven egyenes dereka árulja el, hogy talán már a végkimerülés határán van.



Az utolsó percekre Bérczes is befut (ő valahogy mindenhol ott van, lehet, hogy megtöbbszörözte magát), s mély szeretettel szorítja meg a befejezés után Faragó kezét.

Az Ady/Petőfire több százan próbálnak bejutni, a helyszín befogadóképessége azonban talán a legkisebb az összes közül. Sorszámom erre sincs, a csodában reménykedek, hiszen a csodák itt a rendes üzletmenet részét képezik.

Mindenesetre egy órával korábban odamegyek, eszembe jutva a viccbeli isteni szózat, "vegyél legalább egy lottószelvényt, fiam!". És tényleg, jó úton járok, Pepét el lehet kapni egy pár szóra, nem ígér semmit, de a pillantása reményt keltő.

A boldog sorszámtulajdonosok azonban dugig töltik a termet, a beengedő asszisztens, látva a kint rekedt sokaságot, megpróbálja a lehetetlent, még néhány néző bezsúfolását. Mögötte feltűnik Scherer Péter, aki most nem szerepel, ő a rendező. Na most kell a jó ritmusérzék és pofátlanság!

A meglepetés erejében bízva kilövöm magam, és fent termek. "Pepe, én még beférek?" – kérdem, és a várt csoda bekövetkezik, – "ülj az ablakmélyedésbe" – mondja, s én repülök.



A Nézőművészetisek beavató színházi sorozatának újabb darabja a két nagy költő közötti párhuzamra épül, nemcsak az alkotói, hanem a befogadói párhuzamra is gondolva. A díszlet mindössze egy pad, Adyt Katona László, Petőfit Kovács Krisztián játssza.

Az egyik jelenet Ady halála előtti fényképét idézi, mikor a költő egy nagykabáttal letakarva, magába süppedten ül egy padon. A szöveg-patchwork Ady és Petőfi prózai szövegeiből, versrészleteiből és a róluk szóló emlékezésekből, elemzésekből áll össze, de van benne két Lackfi János is, amit pont ehhez a darabhoz írt. Van genetikai-orvosi nézőpont, a la Czeizel, és csillagjóslás, a tv-jósok modorában.

Ha Katona nagykabátot vesz, ő Ady, ha sapkát, egy melós, vagy vizsgázó Adyból. Kovács fehér ingben Petőfi, parókában csillagjós, fejpántban távgyalogló.



Az előadást követő beszélgetésen felmerül, mi volt az alkotók célja, lerántani a piedesztálról a nagy nemzeti költőket, vagy közel hozni, megmutatni, hogy ők is emberek voltak?

Pepe mintha először hallaná a kérdést (jó színész, meglepődik), de nem, ilyen direkt akarásuk nem volt. Ha jól értem, bár egyértelmű válaszok a célokra nem születtek, szóval az előadást nézve úgy tűnik, értő olvasás és elgondolkodás az életükről és a szövegeikről van a háttérben. Figyelem és kíváncsiság, a dolgok szétszedése, újra összerakása. Megnézni azt, hogyan és merre működik a költészetük. Elgondolkodás azon, miért hat saját magukra és másokra, s ennek a megosztása, mintegy kimondása, megbeszélése az előadás.

Délután négyre hirdették a Hatok Művészeti csoport vernisszázsát. A csapat egy valódi állomásépületet újított meg, egy működő vasútvonalon.



Négy előtt 10 perccel befutott a kis piros vonat, az utasok elképedve bámulták meg a vernisszázsra összesereglett sokadalmat, bár egy részük, úgy tűnt, stílusosan vonattal érkezett néző volt. A Hatok, akik mint elhangzott, eredetileg tízen voltak most pedig nyolcan vannak, már jó félórája várakoztak a tűző napon kötelekkel a kezükben az állomás tetején, hogy szó szerint leleplezzék az épületet, ami az ismert bolgár csomagolóművész nyomdokain haladva teljesen beburkolva rejtette az épületet.



Az ünnepélyes pillanatokat egy zöld láthatósági mellényt viselő úriember zavarta meg, ki csinos titkárnője kíséretében kimerítő munka- és balesetvédelmi oktatásban részesítette az egybegyűlteket. A palkonyai polgármesterasszony igazi, halálosan unalmas megnyitóbeszédet olvasott fel, vérkomolyan. Majd jött a meglepetés, bejelentették, hogy a megnyitón részt vesz Törőcsik Mari is.



Scherer Pepe feltámogatta a színpadra a láthatatlan művésznőt, a Láthatatlan állomás elé. Reméljük, Törőcsik Mari azért annál jobban van, mint amit érzékeltettek velünk, mindenesetre a beszéde után, amit a hangszórók közvetítésével hallhattunk, ölben vitték a láthatatlan taxihoz. Még megvártuk az ellenvonatot, ami a rezesbandát hozta, ismét a Wombó, aztán birtokba vehettük az állomást és pecsételhettünk bőszen.



Este hétkor, már Nagyharsányban, Nagy Józseffel beszélgetett Bérczes László. Igazi életútbeszélgetés volt, művészi és emberi problémákról, cölöpökről, feltételekről, kompromisszumokról, hűségről és szabadságról.



"Kompromisszumra alkalmas ember vagy?" – kérdezi Bérczes, s Szkipe a fejét ingatja. "Szabad ember vagy?" – "Rengeteg béklyóm van, de igen." A beszélgetés még tart, de néhányan felállnak. Mindjárt kezdődik a Pintér Béla Társulat előadása, magyarázkodik Szkipének Bérczes. Ha jól számolom, már háromszor láttam, de most is szerettem volna, mégis maradok, érdekel ez a konok, nyugodt, határozott ember.

Pintérék a Parasztoperát játsszák, ismerem már a hátsó járást, észrevétlenül beosonok, s leülök az erkélyre vezető lépcsőre oldalt. Éppen a legjobbkor. Az esküvő most megy füstbe, kiderül az összes sötét titok.



Az éjfél a Narancsligetben köszönt ránk. Várom, hogy Kollár-Klemencz, vendégei és a Kistehén "boldoggá tegyen", ahogy a műsorfüzet ígéri, a az ifjú lányokat látva a színpad előtt, ez a projekt valóban működik.



Az egyik vendégnek, Másik Jánosnak köszönhetően tényleg boldog vége lett az estének, az én számomra is.

Fotók: Sárközi Éva