Az első észrevételem: a hegyoldalra épült faházak között nagyot lehet esni. Szerencsére elkerülöm. A másik, hogy mire megérkezünk, már javában folyik a műhelymunka, úgyhogy egyelőre nem üdvözlöm Bajtai Andrást és Sirokai Mátyást, akik leendő lírikusokat nevelnek éppen a bükkfák alatt (amelyek egy másik táborlakó szerint tölgyfák, de valószínűleg nekem sincs igazam – régen jártam biológia órákra.)

Szerzünk egy korsó házi sört, és sietünk is az első programra: Térey Jánossal Szirák Péter beszélget. Kollár Árpád megnyugtatja az egybegyűlteket, hogy a laza beszélgetés mindössze egy órán át tart, aztán Térey felolvassa összes műveit. Erre ugyan nem kerül sor, de a lazát illetően meglehetősen prediktívnek bizonyult házigazdánk: a dialógus oldott hangulatban, kötetlenül zajlik, noha a moderátor nem kifejezetten a nemrég megjelent Mollra koncentrál, hanem gyorsan felvázolja / felvázoltatja a szerző pályaképét. Ennek megfelelően a kezdésre tereli a szót először. Térey elmondja, hogy "életesebb" szövegeket szeretett volna alkotni, amelyekben dübörög a rock’n’roll, és ezt akkoriban Kemény István tudta csak igazán. Meg Tandori a kilencvenes években, akitől "mindent elolvasott, ami medve, és semmit, ami veréb". Szóba kerülnek más műfajok is, amiket művelt, mint a színház és a popzene: előbbi területen sikert aratott, az utóbbin, khm, mérsékelten – mint állítja. Itt hangzik el az a mondat, hogy "sohasem akartam aljas, nyomorító hatalmakat szolgálni" – amit itt talán esztétikai / kultúrpiaci értelemben mond elsősorban. Ami pedig a verseket illeti, nem akar célzottan "trendi" lenni: "egészségesen szeretném kifejezni magam, semmilyen más ambícióm nincsen". A tematikát illetően ő mindig a szépek és gazdagok világáról írt (Nibelung-lakópark, Protokoll), épp ezért tudja csodálni Barnás Ferencet vagy Borbély Szilárdot, akik úgy ábrázolják a mélyszegénységet, hogy nem élnek vissza hatásvadász eszközökkel a siker érdekében. Szirák felhozza a mostanában gyújtópontba került közéleti költészet témáját; Térey kicsit fanyalogva mondja: valamiért az embereknek ez kell, viszont szerinte az ezzel járó szükségszerű elkötelezettség minimum problematikus.

"Kéne valami vidám a végére" – jegyzi meg a Szeretetlen Margit felolvasása után. Szirák még a Kemény Istvánnal való viszonyáról faggatja: abban maradnak, hogy ő az egyik legjobb költő, és ez biztosan nem fog változni. A vidám hír még az, hogy a popzenében kevés, ami nem efemer, úgyhogy ha ez valakinek sikerül, arra fel lehet nézni.

A Kritikustusa résztvevői Harmath Artemisz és Tóth-Czifra Júlia, akik Antal Nikolett vezetésével Korpa Tamás, Rhédey Gábor és Molnár Illés köteteit fogják boncolgatni. Harmath Artemisz megjegyzi, hogy mindenekelőtt biztatni szeretné őket, hiszen aki tető alá hoz egy első kötetet, az minimum egy dicséretet már megérdemel. De azért némi szelíd ostorozást is megérdemelnek, mert a kétezertízes években már nem kellene ennyire erőltetni a sok metanyelvi megnyilatkozást és önreflexiót, és mindhárom szerző elcsábul eme irányba; pedig sok bőrt már nem lehet lehúzni róla. Nem kortárs szerzők közül Pilinszky hatását érzi, elsősorban Rhédey Gábor és Molnár Illés kötetei esetében, Tóth-Czifra Júlia pedig József Attiláét. Ő dicséri még Molnár Illés kötetkompozícióját, szerinte a három fiatal szerző közül neki sikerült ez a legjobban. Tóth Czifra Júlia érez egyfajta szlogenszerűséget és reklámnyelvet is a szövegekben, amit Harmath Artemisz nem: ő ellentmondásos látványvilág kialakítását tartja egy új és követendő koncepciónak a górcső alá vett első kötetekben. Ízelítőként fel is olvasnak pár verset, többek között az épített tér és test témájúakat: "a vattával épített tér és test valami generációs trauma lehet, mert ilyesmit mindhárom kötetben találtam" – mondja Tóth-Czifra Júlia.

Besötétedik, úgyhogy a Varga Betti és Szöllősy Balázs által moderált felolvasás kissé akadozva indul. Szöllősy fürgén avanzsál fővilágosítóvá, úgyhogy hamarosan hallhatjuk is Kalapos Éva Veronika családról szóló prózáját, Serestély Zalán és Hanula Zsolt írásait, valamint Varga Edgár verseit. Meg később, a büfé előtt, a szomszéd asztalnál három önbizalomtól csordultig telt ifjú bizarr megjegyzéseit általam jól ismert emberekről, de inkább nem szólok rájuk. Az ilyen szituációk mindig viccesek. De az egyik legalább rajong a mellettem ülő férfiemberért, és jól el is rabolja tőlem, úgyhogy inkább megkeresem a Bajtait, aki egy kupica kiváló pálinkára invitál – még táncra is perdülnék, csak lennék kicsit fiatalabb.