A Ramba Zamba Színházat Gisela Höhne és Klaus Erforth alapította 1990-ben a Down-szindrómával született fiúk számára olyan szülőkkel, akiknek hasonlóan úgynevezett "szellemileg visszamaradott" gyermekeik voltak. Egy olyan víziót valósítottak meg, ahol fogyatékos és nem fogyatékos művészek dolgoznak együtt. Létrehoztak egy profi színházat, ahol a színészek mássága a színházi gondolkodás kifejezéstárának, módszerének része, és nem pedig a negációja. Itt kérem szépen nem a cirkuszban vagyunk! A Ramba Zamba filoziófiájához hozzátartozik, hogy tematikusan szembeszegül a "bolond" és "magatehetetlen" fogyatékkal élők klisészerű ábrázolásaival, és talán pont ezért nincsenek túl jó véleménnyel más hasonló színházakról. A hangsúlyt egy olyan társulat működésére helyezik, ahol nincs bocsánat: ha valami nem megy, addig kell csinálnod, amíg meg nem tudod csinálni. Azért vagy itt, mert szeretnéd magad művészileg kifejezni, nem terápiára jöttél.

Kemény szavak, szinte spártainak hangzó munkamorál – vagy mégsem? Ha egy átlagos színházi társulatról lenne szó, felszisszenénk-e egyáltalán ilyen tartalmak hallatán? Valószínűleg nem. Hiszen ez alapvető munkamorál; addig gyakorolsz, amíg meg nem tudod csinálni. Miért kellene másképp működnie azoknál, akik fogyatékkal élnek? A Ramba Zamba nem követel mást, mint egyenlő bánásmódot, egyenlő jogot az alkotómunkához, a művészi önkifejezéshez. Számukra nem megoldás, hogy elnézők vagyunk, ha a színész elfelejti a szöveget, ha nem tudja a koreográfiát és mi mégis tapsolunk. A társulat darabjai megkérdőjelezik, hogy vajon ténylegesen politikailag korrekt-e egy olyan társadalom, ahol az elfogadás leple alatt kirekesztésben részesítünk egy adott réteget, csak azért, mert az speciális igényekkel rendelkezik. Hol direkt, hol indiriket módon, de mindig előkerül a darabokban a másság, a kiresztetés motívuma, néha csak egy szempillantásnyira.

A Ramba Zamba legújabb darabja a Kasszandra-mítoszt dolgozta fel. A trójai hercegnőről szól, akinek a szerelmes Apollón a jóslás képességét adta, és akire átkot bocsátott, hogy soha senki ne higgye egyetlen szavát sem. A rabszolganőről, aki megjósolta ura halálát, és csak a gyilkosai hittek neki. A halottról, aki a nézőknek csak egy árnyék.

A színpad teljesen fehér, néhol fekete vonalak törik meg. A színészek a tradicionális japán öltözéket idéző fekete kosztümben várják a nézőt. A darab az egyik főszereplő monológjával indít. Szabadkozik, folyamatosan azt hajtogatja, hogy "meg kellett tennünk egy jobb cél érdekében... Nem tehettünk mást, mint hogy feláldozzuk! A közjóért tettük!" A monológot esküvői készülődés töri meg, szereplőnk az egyik örömapa és az ország kormányzója. A lányát Gesualdnak, a tanácsadójának a fia veszi el. A jegyesekre várnak, már rég meg kellett volna érkezniük. A légkör feszült, a vendégek feszengenek, a betétdal, amit színészek előadásában hallunk, még nyomasztóbbá teszi az atmoszférát. Egy kisebb robbanást idéz elő, mikor elhangzik Kasszandra neve az egyik karakter, Gerazadé szájából. A kormányzó tajtékzik a dühtől, hiszen a tiltott nevet el kellett volna feledni. Ez a név a múlté, nincs helye a jelenben. Ahogy kibontakozik előttünk a történet, megtudjuk, hogy a kormányzó és tanácsosa, Gesualdo gyilkolta meg az előző kormányzót, aki a pusztulás szélére vitte az országot. A gyilkosságot Kasszandrára kenték, hogy így legitimálják uralkodásukat a nép előtt. A feddhetetlenség álcája mögé bújhattak Kasszandra élete árán.

De mi is az kis bűn, amit elkövettek, ahhoz képest, hogy boldogságot, jólétet teremtettek? A régi árny csak-csak visszatér, egyre több és több színész viseli magán a kirekesztettség stigmáját. Ebben a jóléti államban csak egy dolog tiltott: a vízió. A víziók értelmetlenek és csak felesleges feszültséget szülnek. Egy racionális államban ilyen csacskaságoknak nincs helyük, halál jár értük. Az indulatok lassan felforrósodnak, a szabadon gondolkodók összeesküvést szőnek, de senki sem akar bűnbak lenni, túl nagy teher lenne. Egyébként is valakinek fel kell építenie az új társadalmat, valakinek vezetnie kell majd a népet. Az előadás alatt időközönként fel-felbukkan egy maszkos szamuráj. Szótlanul járja a színpadot, csendes árnyként megtelepszik itt-ott. "Bolond" – hangzik el egyre többször. Furcsa víziói vannak. Így találnak rá az újabb áldozatra, akit egy nemesebb célért, egy jobb társadalomért fel lehet áldozni.

A társulat felteszi magának a kérdést: hogyan válik Kasszandra (vagy bárki, aki képes a jövőbe látni) bűnbakká és áldozattá? Miért mellékes a mitológia számára, hogy Kasszandra képes volt a jövőbe látni? Miért szépségét és tragikus karakterét hangsúlyozza inkább? Vagy talán rosszul tesszük fel a kérdést?

Inkább azt kellene kérdeznünk magunktól, hogy ez kinek az igazsága. Hogy ez az igazság talán azoké, akik a nonkonformista látásmódot a hiteltelenség, majd a stigmatizálás és végül a teljes megsemmisülés szakadékába hajtanák? A történelem nem egy Kasszandra–alakot produkált. Embereket, akiknek éleslátása meghaladta korukat, és akiknek szavai csak üres fülekre leltek. A bolond és a vizionárius alakja egy, csak az idő előrehaladtával billen a mérleg. S ha az idő a bíró, vajon ki döntheti el, hogy ki a bolond és ki az előrelátó? A megértés hiánya vajon igazolja-e a kiresztést és a megvetést? Miért kell félnünk attól, amit nem értünk? A vizionárius szavai kitartóan visszhangoznak a térben, míg megértésre nem lelnek. Ha elhinti a magvát, lassan burjánzani kezd a fejekben.

A jegyesek még mindig nem érkeztek meg, soha nem is fognak. A kormányzó monológjával zárul az előadás. A körülötte állók arca mind megbélyegezve, általa – vizionárius mind. Lassan kezdi megérteni a kormányzó az előadás kulcsmondatát. "Még ha hallgatok is, mint a sír, némaságom nem öli meg az igazságot, mint ahogy ti sem tudjátok."

S mi az igazság, vagy inkább: mi az, amit számunkra meg szeretne mutatni a Ramba Zamba? A közönség fantasztikusan mulat, amikor a darabban kisebb, átvezető betétként két Down-szindrómás színész mutatványokkal szórakoztatja őket. Az utolsó ilyen jelenetben az egyik karakter díszekkel teleaggatva kezdi el produkálni magát. A másik csak áll és néz. Majd megállítja, hogy "Jézusom, mi a francot csinálsz te itt?! Ez itt most mi lesz?" Erre a másik karakter lassan körbetekint, szeme megállapodik a közönségen, és vidáman válaszol. "Mit csinálnék? Hát cirkuszt!" A közönség nevet, és nem érti, hogy ha még csak egy szempillantásnyira is, de hangsúlyosan kikacsintottak rájuk.

Kay Langstengel - Enya Hutter:
Nur ein Wimpernschlag/ Csak egy szempillantás

Kormányzó: Swen Normann
Gesualdo: Dirk Grunwald
Padmé: Gabi Helmdach
Gerazadé: Hieu Pam
Ajax: Christian Behrend
Aureliano: Sebastian Kuhnt
Nelson: Heiko Fechner
Nikita: "Pünktchen" Knappe
Torres: Peter Ruiz-Neumann
Susanna: Grit Wagner
Bud & Bud & the forgotten Terence: Tobias Kreßmann & Sacha Perthel
Albert C.: Dirk Nadler
Dolores: Nadja Noack
Phoebe: Sophie Schöffler
Erinnye: Ulrike Lührs
Harpyie: Dorothee Blum
Henry: Martin Kilwing

Dramaturg csapat és zene: Kay Langstengel - Enya Hutter
Díszlet és fény: Angelika Dubufe & Suze Keeves
Jelmez és maszk: Beatrix Brandler
Technikai vezető: Suze Keeves
Fénytechnika: Patrick Blum
Hang/Videó: Ole Kupfer/ Christian Clarinc
Produkciós menedzser: Daniel Rost
Fotók: Melanie Bühnemann

Bemutató: 2013. június 21.
Ramba Zamba Színház