A Bánkitó Fesztivál népe többnyire szabadelvű, nyitottságát tekintve mégis meglehetősen vegyes. Akad, aki nemcsak barátságos, de barátkozó is, két srác például borzasztóan örül nekem, mindössze azért, mert előző este a stégen váltottunk pár szót, és most véletlenül újra összefutunk, ráadásul amikor az egyikük megtudja, hogy druszák vagyunk, örömében a kezembe nyom egy kupica pálinkát.


Viszont vannak, akik láthatóan jól elvannak magukban, a saját kis világukban - erre a fesztiválra ez is jellemző. Az újságíró munkájához viszont az  emberekkel való kommunikáció mellett a számítógép és az interenet is szükséges, ezért sajtószoba híján Vácra utazik, hogy egy kávézóba üljön be dolgozni. A Bánk és Vác között száguldozó fesztiválbusz vezetője meglehetősen rugalmas, az oda- és visszautazást, ha nem is zökkenőmentesen, de sikerül lebonyolíta.


Aztán a strandon rápihenni a fáradalmakra, illetve a slam poetry verseny költőinek politikai vagy éppen párkapcsolati témájú verseit hallgatni. A műfaj sajátossága, hogy a versszavalás gyakran rap-szerű szövegelésbe megy át, és központi téma a szólásszabadság kérdése.
A fesztivál hiába tartozik több szempontból is a kisebbek közé, területileg annyira szétszórt, hogy még a harmadik napon is lehet új helyeket felfedezni. Ilyen például a Nádas Kemping, amely mint programhelyszín kizárólag a Tilos Rádió lazulós zenéit kínálja, ugyanakkor a kocsmában természetes módon folyik össze a fesztivál és a falu élete: házi sütésű kenyérlángost árulnak, nógrádi termelői borokat mérnek, közben a teraszon fiatalok táncolnak, az egyik asztalnál meg ősz hajú urak kártyáznak.
A tóparton a Quimby-féle sanzonos életérzés nyomdokain haladó, ugyanakkor saját egyedi hangját is gyorsan megtaláló, Szombathelyről indult Elefánt zenekar játszik. A frontember, Szendrői Csaba hálás a szervezőknek, hogy együttese itt lehet, ugyanakkor folyamatosan megjegyzést tesz a közönségre, amelynek tagjai nagyrészt egyhelyben üldögélnek, ahelyett, hogy táncolnának.
A közönség védelmében azért illik megjegyezni, hogy az átlag fesztiválozó keveset alszik, a napsütés és a víz is kiszívja az energiáit, így nem csoda, ha vasárnap kora este még (vagy már) kevésbé pörög. Bár az is igaz, hogy a stégen néhány fiú és lány látványos vízbe ugrásokkal lopja el a showt a lelkes zenészektől.
A szervezők által melegen ajánlott program az egy évvel korábban éppen Bánkon alapított Budapesti Anarchista Színháznak a polgármesteri hivatalban rendezett előadása, amely többet ígér, mint amennyit végül ad, bár az urbánus népmese felolvasásából és a történetet lezáró zeneszámból álló műsor abszolút kísérleti jellegű, premier előtti premier, a munkabemutató és a nyilvános próba keveréke, amely a tervek szerint csak később fog valódi színdarabbá érni.
A Kistehén koncertje viszont igazán kiforrott produkció. A Kollár-Klemencz László énekes-dalszerző körül totálisan kicserélődött, dadaista dalokkal induló, de néhány éve még mulatós zenekarként is elkönyvelt formáció szépen lassan kiváló alternatív rockbandává érett. Nem véletlen, hogy a koncerten csak a két legutóbbi album dalai hangzanak el.

Lehet vitatkozni róla, hogy kinek-kinek a régi vagy a jelenlegi felállás és stílus szimpatikus-e, mindenesetre Bujdosó János kreatív gitárjátéka semmiképpen nem tesz rosszat a zenekarnak. Érezhető, hogy Kollárék nem csak a közönségnek muzsikálnak, hanem leginkább befelé, a saját örömükre, és a lusta vasárnap ellenére ők azok, akik egyáltalán nem foglalkoznak vele, hogy hányan táncolnak, mekkora a taps és az ováció.
A Kistehén nem csupán remek koncertzenekar, de mondanivalójában is aktuális, a dalszövegek, függetlenül attól, hogy a frontember, vagy éppen Erdős Virág költő írta őket (az ő nevéhez az Ezt is elviszem magammal és a Pápá, nyugodj békében! címűek fűződnek), egyszerre keserűek és szellemesek, de mindenképpen maiak.

A fesztivál utolsó fellépője a Colorstar, a hazai elektronikus szcéna egyik zászlóshajója. Ahogy délután az Elefánt zenekarból Szendrői Csaba, úgy most Keleti András énekes is gyakorta hangot ad a közönség viszonylagos passzivitása miatti elégedetlenségének. Amúgy az elektronika és a gitárcentrikus rockzene keveréke hiába izgalmas dolog, nálam például a Kistehéné a nap koncertje.
Bánkról naponta csak egyszer, hajnalban indul közvetlen buszjárat Budapestre, amelyet ezúttal többnyire hullafáradt, de sokféle élménnyel gazdagodó fesztiválozók töltenek meg. Napos, bár kellemetlenül hűvös a hajnal, a Bánki-tó vize gőzölög, a környező dombok visszaverik a hangfalakból még mindig lüktető gépzene ütemes csattogását.