Kezembe veszem a hiba nincs-et, mint egy tűt. Persze nem tű-, hanem kocka alakú; sötét, súlyos fedelű, mint egy koporsó. Nem is érti, minek nyitogatom, hiszen „nincs kegyelem. / csak sötét, irgalmatlan közöny van. / meg gyűlölet mindennel és mindenkivel szemben, / ami kitör a zsibbadt napokból és éjszakákból. / ez megkönnyíti várni a pillanatot, / amikor sopánkodás és önsajnálat nélkül / itt lehet hagyni az egészet végre.” Jaja, írásod legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.

A hiba nincs-ben hideg van, mint egy tükörben. („néztél már annyi ideig tükörbe, / hogy az arcod teljesen értelmetlenné vált?”) A hiba nincs Kristály Keserű, amibe valaki tölti a vodkát. Talán Wittgenstein, talán más, hisz ennyi fájdalomba a sátán is könnyen beköltözhet.

A hiba nincs 101 oldalon át, lassan, körülményesen tetovál. Babrál a tűvel, piszmog, emberkedik: az isten tudja, mit csinál. S még hátat is fordít közben, ha dandy-kedve úgy tartja. Hátat fordítani a többségi lírának pedig régóta indokolt: mint kurváknak a pirosító. Az irodalompolitikáról csak egy mondatot: A könyv nem számíthat nagy sikerre, mivel gondolatok vannak benne.

Az egyik mottót az állandóan lesajnált és félreértett Wittgenstein is írhatta volna, de Roubaud írta: „A fény színtelen. Ha ez így van, akkor abban az értelemben, ahogy a számok színtelenek.” Nem szeretnék enigmákat leleplezni. Évekig úgy olvastam, hogy én leszek a nagy azonosító. Pánikoltam, hogy bent marad a titok. Most meg már attól félek, hogy rálátok, pedig (ahogy egy Chandler-regény fülszövegében olvasható) „nem jó titkok tudójának lenni, mert tragédiák színhelyére nyílik minden ajtó”. Szóval nem árt egy kis Chandler-, Salinger-, Remarque-, Wittgenstein-, Ady-, Tandori-, Petri-, Kemény-, meg Bartis-ismeret a könyvhöz. De igazából ez sem jelent semmit. Írni, olvasni vakon jó. A kulturális utalások inkább csak középen fontosak.

A lényeg, hogy akarjál nézni, csak úgy fogsz tudni szórakozni. A hiba nincs-et olvasva lát(hat)sz. Egy negyvenéves férfit például. Olyat, aki gyufával gyújt rá. Vörös hajú gyufával fehér bőrű cigire. Akinél a piszkos köröm, meg a cinizmus elvi kérdés. Aki nem szerepel, csak megy. A testekkel, amikben valaki volt. Megy és cipel. Ő olyan cipelős. Ő a zsákos ember. Féljen tőle, akinek nincs jobb dolga.

Tehát egy férfi: kisbetűkben, akárha ünneplőben. Kis betűkkel ír, spórol. Nem mintha elnézést akarna kérni, csak nem akar zavarni. Lámpaoltás utáni hangon beszél, hogy néha kiabálhasson, mert van mit érvénytelenítenie. Hisz nem az a kérdés, hogy lejáratod-e magad, hanem hogy van-e mit lejáratnod. („mama kínzó fejfájása vagyok”)

A hiba nincs valahogy olyan szürke, teliszürke. Mint az ég, meg a szilikát. Mint a borosta. Teli könyv, telített. Tele letakart, sok-sok jaj-jal. Mert le kell takarni. Aztán ki kell tolni, mint egy hordágyat. A szerző mint leples bitang? Ami biztos: csont nélkül beszél, sok vak, felnőtt találattal. És keresi a kesztyűt, de fehér kesztyűt már nem találni. Ki dobná el, akinek még van, akinek még fehér? De kabai képzeli, hogy megtalálja, és felveszi. Kabai képzel. Téged (is). Érted és helyetted gázol térdig a keserűben.

Orvoshoz nem jár, de kalapja van. Fekete-fehér. Abból keveri ki a szürkét. Egy férfi elnéz a poharak felett. Egy arc, ami bajban van. Pánikban. Sakkozik Wittgensteinnel, aztán ölre megy a dizőzzel; és nem lesz könnyebb, nem lesz rosszabb. Egy halott hasonmása ő, halottak mászkálnak benne, csont nélkül. Pultnak lökött szemantika, meg nők a pult alatt, akik előkerülnek, mindig rosszkor, de valahogy fényesen. Talán miattuk érdemes ugyanazokat a köröket róni: egy kórházban körbe-körbe, aztán „eldobni a testet is, ezt a kopott és gyanús szöveget”. A szerző elmegy, de lekapcsolja maga után a lámpát. Lecsukja, mint a szemet. („eloltani minden fényt, az állandó feketét is”)

Csak egy jöttment ő. Csodaszarvasa, havi fixe nincs: ha szörpre vágyik, megharapja egy nő nyakát. Persze, stílusa van: megvárja, míg a nő felkínálja neki. „nincs mit szólni semmilyen jövő időről, / a belső beszédet a másik is másképp érti. / úgy van ez, mint mindig: / rendes embere senkinek nem lehetek.”

Mondhatnám: versben bujdosó rakendroll ez; de 2007-ben már nincsenek bohémek, csak lúzerek. Kimerítő költészet: fáradt, nehéz leszel tőle, mint reggelre Ady, vagy épp könnyű, mint egy vízihulla („mint egy megkapó halott, igen, / leginkább így élek emlékezetemben"). Én se folytatom, csak nézek, bár „a szememet valójában nem látom. / tudom, hogy valami problematikus benne.”

k. kabai lóránt: hiba nincs. szoba kiadó bt., miskolc, 2006. 101 oldal, 1279 Ft.


Pollágh Péter