1895-ben született meg a Velencei Biennále, az akkor még "fiatal", egyesített Olaszországban, hogy egy helyen mutassa be a világ kortárs képművészetének tendenciáit, alkotóit. Ez a világ legrégebbi nemzetközi művészeti kiállítása. Lassanként szinte minden művészeti ág csatlakozott a rendezvénysorozathoz: a páratlan években szervezik meg a kortárs Tánc-, Színház-, illetve Zenefesztivált is, a páros években pedig az Építészeti Biennálet. A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál szintén a programsorozat része, ám azt minden ősszel megtekinthetjük.

A kiállítás eleinte csak egyetlen épületből, a Padiglione Centraléból, a Központi Pavilonból állt, mely a Castello negyedben található, 1907-től azonban a Giardiniben, vagyis a Parkokban elkezdték felépíteni a különböző országok kiállításainak otthont adó bemutató épületeket, méghozzá a legváltozatosabb stílusokban. A magyar pavilon például egy csodálatos szecessziós épület 1907-ből. 1980-ban a Biennále tovább terjeszkedett az Arsenale területére is, ahol a Velencei Köztársaság villámgyors, törököket legyőző hajói készültek a 12. század óta, különleges technikával.

A belépő négy helyszínre szól tehát, ember legyen a talpán, aki egy nap alatt mindet bejárja. Ám a Biennále képzőművészeti kiállításai korántsem korlátozódnak a központi helyekre. Elég csak amúgy céltalanul, Rimbaud módjára kóborolni a városban, és rengeteg épület előtt fogjuk meglátni az 55. Velencei Biennále logóját, legyen az kristálycsilláros, reneszánsz palota, vagy egy Mária templom. Mivel ezeknek a kísérő kiállításoknak külön épület, külön tér jutott, sokszor izgalmasabbak, levegősebbek, "önállóbbak", mint a Központi Épület és az Arsenale egymásból nyíló, zsúfolt termeiben találhatók.

A vasútállomástól nem messze, a Santa Maria delle Pietá templom ad otthont három thaiföldi művész (Kao Tsan-Hsing, Huang Ming-Chang és Chou Yu-Cheng) Rhapsody in Green, vagyis Zöld Rapszódia című kiállításának. Az alkotások egyfelől a művészek saját, személyes viszonyát fejezik ki a zöld színhez, másfelől pedig arra tesznek kísérletet, hogy kijelöljék a közös emberi élettérben a szín valódi helyét. Kortárs képzőművészeti megoldásokat látunk itt hagyományos eszközökkel keveredni. Érdekes például, hogy az egyik alkotás antik fa képkeretet kapott.



Ha utunkat a Rialto felé tovább folytatjuk, érdemes megállnunk a Palazzo Mora előtt. Az épület önmagában is csodálatra méltó. A korai reneszánsz stílusban épült palotába lépve leginkább a muranói kristálycsillárokra leszünk figyelmesek – hisz minden egyes terem, illetve folyosó, bejárat egy-egy csodálatos példánnyal bír. Ez az egyik épület, amely otthont ad a kínai kortárs festők Culture Mind Becoming című kiállításának, a Biennále egyik legfigyelemreméltóbb kísérőrendezvényének. Meglepő és egyben tanulságos, hogy e tárlatok nagy része ázsiai művészek munkáit mutatja be. Egy Berlinben élő festő barátom meg is jegyezte, hogy a berlini galériatulajdonosok sokszor inkább az ázsiai (főleg kínai) fiatal alkotók munkáit részesítik előnyben, és – véleménye szerint – vigyázó szemünket most már inkább Berlinre kell vetnünk, mert az ottani tendenciák mérvadók a képzőművészetben. Párizs Belle-Epoque-beli meghatározó pozíciója már a múlté lenne?

A Palazzo Morában a kiállítás első két részét tekinthetjük meg: a Re-discovert és az Ingrandimentot. Az első rész olyan fiatal kínai képzőművészek munkáiból válogat, akik a Kelet szellemét minden iskolától vagy nyugati tendenciától függetlenül, főként saját kifejezési eszközeikre támaszkodva próbálják ábrázolni. Gyökereiket, saját helyüket szeretnék megragadni a globalizáció világában. Valóban változatos és expresszív eszközöket használnak ehhez. Hatalmas, a mi európai ízlésünk szerint néhol már a giccs határát súroló, színpompás, ám valóban eleven, életteli festményeket láthatunk, de felbukkannak kínai vallási szimbólumokat, vagy vallásos személyeket ábrázoló szobrok is.
A kiállítás második részének olasz címe van: Ingrandimento. A szó jelentése megnagyobbodás, meg-, illetve kinagyítás. Ez a rész reflektál leginkább az 55. Biennále címére, az Il Palazzo Enciclopedicora. A kiállítás katalógusában olvashatjuk, hogy a megnagyobbodás, illetve terjeszkedés egyrészt a kultúra szerepére akar utalni Kína modernizációs folyamatában. Másrészt képek, hangok technikai nagyítására, erősítésére vonatkozik, illetve egy nép, nevezetesen a kínai, világban való terjeszkedésére utal. De a szó jelentheti azt az eszközt is, melynek segítségével a művész saját elképzelését önti formába, valósítja meg. 19 alkotó munkáin keresztül nyerhetünk itt bepillantást a mai Kína hétköznapjaiba, kulturális hagyományaiba.

A harmadik rész egyetlen festő, Fang Lijun képeiből áll, és a Palazzo Marcello ad neki otthont. Címe: Fang Lijun – A cautionary vision, vagyis Egy figyelmeztető látomás. Kína egyik legismertebb kortárs képzőművésze alaposan tanulmányozta országának művészi hagyományait, ezekre építette saját munkáit, melyek nagy része azt próbálja kifejezni, fényes égboltunkra hogyan hoznak felhőket és borút mindennapi félelmeink, mániáink.

Az 55. Velencei Biennále – Il Palazzo Enciclopedico (Az Enciklopédikus Palota) című kiállítása Olaszországban, Velencében látható 2013. június 1. és november 24. között.