A kötetben húsz, anyukákról szóló történetet találunk, amelyek érzelgősség, pátosz és főként didaktikus eszközök nélkül ábrázolnak hétköznapi érzelmeket, tipikus vagy kevésbé tipikus személyiségjegyeket, létállapotokat. Szeretetet, dühöt, csalódottságot, félelmet, devianciákat (szó esik az alkoholizmusról is), másságot, emberi hibákat. Nem hagyományosan, tanító jelleggel, esetleg gyanús elméleti megfontolásból kiindulva, hanem természetesen és valahogy végtelenül egyszerűen.

Ahogyan elfogadni is csak így, ilyen evidenciával lehet(ne). Mert Szergej Szedov meséi minden esetben a különbözőségre, az egyénire építenek. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a szerzők azon gesztusa, amivel már a könyv elején felkínálják a lehetőséget, hogy aki akarja, az a saját anyukájának arcképét is beleragaszthatja az első oldalon található ovális keretbe. De akár üresen is hagyhatja. Az előbbi ötlet kissé édeskésnek tűnik, az utóbbi viszont megint csak a már említett különbözőségekre vezet vissza, s mint ilyen, nem válik el élesen az eredeti szándéktól. (Persze a későbbiekben az is kiderül, hogy az arcképnek az egyik mesében szintén jelentősége lesz.)



A történetek egytől egyig így kezdődnek: "Volt egyszer egy anyuka…". A folytatásban azonban, a fontos érzelmi köteléken túl, egyéb azonosságot nemigen találunk. Hacsak nem számítjuk ide a szigorúan anyai ágon öröklődő földönkívüliség genetikai szabályszerűségeit. S ahogy az emberek is sokfélék, szeretetreméltóak, gonoszak, feledékenyek, kiabálósak, bátrak vagy gyávák, úgy anyukából is sokféle van; földönkívüli, ejtőernyős, részeges, kiabálós, meg akinek kannibál a fia. Merthogy a mesék nem csak az anyukákról, hanem szűkebb értelemben véve az anya-gyerek kapcsolatról, de a (nagy)családban élők egymással való viszonyáról, ambivalens érzéseiről is szólnak.

A könyvet az orosz Samokat Kiadó egyébként öt éves kortól ajánlja, s talán ez az egyetlen olyan tényező, amivel érdemes lenne vitatkozni. Én mindenesetre későbbre halasztanám némelyik szöveg felolvasását, például a vodkásüvegbe zárt szülőkről, illetve az öngyilkos (?) búvárról szólót (részben a szerző közbevetései miatt is). Az Anyukamesék a Vivandra honlapján viszont már a hat éven felülieknek szánt könyvek között szerepel, így a szülők ezzel kapcsolatos dilemmája részben megoldódni látszik. A kérdés ugyanis nem az, hogy szerethetőek-e ezek a furcsa, néhol szokatlan lezáratlanságukban is teljes, esetenként több befejezést is felkínáló, a hagyományos motívumokat sokszor a visszájára fordító (anti)mesék. Sokkal inkább, hogy egy kisgyerek mit és hogyan ért meg belőlük. Próbálkozni mindenesetre érdemes. A befogadásban a humor, amit a tragédia feloldásának érdekében Szedov előszeretettel használ, némi irónia és persze az állatok most is a segítségünkre vannak. Az én négy és fél évesemnek például a tizenkilencedik emeletről lehajított gonosz és mohó patkány lett az egyik kedvence, aki botor módon a bátor anyuka kisfiára ácsingózik, aztán végül meglakol. De még zuhanása közben is azon rágódik, hogy miért nem kért inkább "egy jó kis ementáli sajtot", mert akkor megúszhatta volna a betonon landolást. A másik kedvenc a családnak évekig igazgyöngyöt, aranyat és más értékes tárgyat ajándékozó fiú története, egy elvarázsolt krokodilé, akiről csak az anyuka tudja, hogy valójában a fia.



Tatjána Kormer, a leginkább kollázsokhoz hasonlító rajzaival szerencsére azt a szemléletet követte, melynek legkevésbé sem sajátja a szöveg szélsőségességig menő kiszolgálása. Láthatóan arra sem törekedett, hogy lekörözvén azt, az olvasót elsősorban vizuálisan hengerelje le. Grafikái a néhol Örkény egyperceseinek hangulatát idéző, máshol afrikai (népmesei) motívumokra hajazó szedovi meseuniverzumnak csak a lényegét emelik ki. És persze pont úgy működnek, mint maga a szöveg; leginkább érzelmeket, érzelmi állapotokat jeleznek. Dühöt, kétségbeesést, abszurd helyzeteket. Esetleg a már elmondott történet(ek) inverzét. Mert a világ nem csak fekete vagy fehér, a kettő jól megfér egymás mellett. Jó példa erre, amikor az egyik mesében az anya állandóan elfelejti, hogy már megetette a gyerekeit: így fordulhat elő, hogy napjában tizenkilencszer kapnak ebédet. Az abszurd helyzetnek megfelelően az oldal legtetején fordítva látjuk a két, igencsak kigömbölyödött kiskamaszt. A másik oldalon viszont két sovány gyerek várja éhesen a vacsorát, akik más körülmények között akár lehetnének az előbb említett gyerekek is (erre utal a hasonlóság a ruhák színében és a figurákban), mert az ő anyukájuk meg azt felejti el, hogy egyáltalán ételt kellene adnia nekik (helyette ruhát, kalapot vásárol magának). Felfedezhetjük a szintén új köntösbe bújtatott körkörösséget is, például a Piroskáról szóló mesében, ahol a vadászok arra vágynak, bárcsak a kislány megint bajba kerülne, mert akkor az anya ismét házi kolbásszal, meg savanyú káposztával vendégelné meg őket, újra és újra, míg csak világ a világ. És mert ezt az élvezetet számukra csak egy újabb, Piroskát fenyegető veszély adhatná meg, a szöveg tipográfiai középpontjába a farkas, a nagymama és persze ők ketten, a vadászok kerülnek.



Összességében tehát minden tekintetben esendő figurák jelennek meg a könyv lapjain, akik nem csupán egyéniségek, de sokszor feledékenyek, irigyek, kevélyek, önzőek, sőt, még az is előfordul, hogy egymás életére tör(né)nek. Szedov azonban a legkevésbé sem ítélkezik felettük: ő emberi sorsokról ír, s ezzel kapcsolatos hétköznapi érzelmeket ábrázol. Szövegépítkezését, különös megoldásait sokszor éppen azért érezzük rendhagyónak, mert ha jól belegondolunk, végtelenül egyszerűek. S hogy miért van szükség néha befejezetlen, furcsa mesékre? Talán mert a mindennapokban sem dukál minden történet végére csattanó.


Szergej Szedov: Anyukamesék
Illusztráció: Tatjána Kormer
Magyar szöveg: M. Nagy Miklós
Vivandra Könyvek, 2013
72 oldal, 2800 Ft