Adott a fenti tények alapján készült film. Nick Cassavetes rendezte, és ez már a címválasztásban megnyilatkozik. A cím magyar jelentése, alfahím, a pszichológia nyelvhasználatából lehet ismerős, és a csapat (eredetileg állatcsoport) legerősebb, uralkodó egyedét jelölik vele. A domináns hím az, aki meghatározza a közösség viszonyrendszerét, akihez igazodnak a többi hímek, és akivel minden nőstény párzani akar, a legjobb génállomány átörökítése érdekében. Ha az első két bekezdést egymásra próbáljuk csúsztatni, nyilvánvaló, hogy nevetségesek azok a vádak, mellyel az Újvilágban (is) támadták a filmkészítőket: más ember tragédiájából akarnak meggazdagodni, lenyúlva ezt a durva élettörténetet. (Ráadásul még meg sem volt az elkövető, amikor a film előkészületei megindultak. Amilyen ügyesen elbújt öt hosszú évig, csak egy kicsit kellett volna még ügyesebbnek lennie, hogy soha meg ne találják, és akkor enyhén szólva megkésett volna ez parabolának is beillő mozi.) Ez a film, mint a művészet – a ható művészet – többről, másról szól, mint magáról a „dokumentálható” életről. Az Alpha Dog története ugyan rögzíti a tényeket is, sőt rá is játszik azokra a színészekkel eljátszatott szülők megszólaltatásával és a tanúk megszámlálásával/megszámozásával, de már a címével is rámutat arra, hogy annak okait keresi, hogyan történhetett meg mindez: az alfahím szerepének és lehetőségeinek fonákjára fordulását. A filmben a Johnny Truelove szép nevet kapta a közösség vezére, aki dróton rángatja a gyerekkori barátokból álló csapat tagjait, és Emile Hirsch alakítja, nagyszerű-ellenszenvesen. A film eleji ál-homevideo-részletből derül ki, hogy a srácokat gyerekkori barátság fűzi össze. Ettől persze még nem szimpatikusak, üres a fejük, mint a hónap végi bölcsészpénztárca, macsók, ahogy a videoklipek oktatják, és jobb híján bűnözősdit játszanak – az elején.

Ebben az izompólós, fordított baseballsapkás/kapucnis agyú, tetkós világban kiből lesz alfahím? A drogdílerből. Vagy nevezzük inkább az elosztónak. De hogyan lesz valakiből drogelosztó magától értetődően? Ha az apukája, Sonny az igazi díler (Bruce Willis). A család egyébként a maga módján támogató és szerető hátteret nyújt a fiúnak, kis szépséghiba, hogy anya helyett nagyapa adja a család harmadik tagját. Ez egy patriarchális család: a férfibeszédet nem ellensúlyozza az anya rosszallása. Az apa és a nagyapa mindenben támogatja a fiút, de amikor rájönnek, hogy mibe keveredett vannak olyan tisztánlátóak, hogy próbálják rábírni: legalább az utolsó pillanatban gondolja meg magát, és egyrészt engedje el a fiút, másrészt adja föl magát, és vállalja tettének következményeit. Na, ez az, amire ez az érdektelen kis pöcs totálisan képtelen: a helyzet reális felmérésére. Egyfelől megúszásra, felmenői pénzére, másrészt a többiek balfékségére apellál, hogy nem tudják véghez vinni gyilkolásra felszólító parancsát. De tudják. Az a szó, hogy „életfogytiglan”, ez az egy szó cseng csak a fülükben, ez az egy, amit felfognak. Nincs alternatíva a fejükben. Honnan lenne például Frankie Ballenbachernek (Justin Timberlake)? A biokertészetet és mariuhána-ültetvényt ápoló papájától, aki iszik, nőzik, folyamatosan szív, de kiakad „ha nem táplálkozunk egészségesen”. Ezért van, hogy az egyébként baráti társaságban ő a legfüggetlenebb: soha nem szorul Trulove-ra, saját kertjük fűkészlete szabaddá teszi. Még a dolgok elfajzása előtt simán futni hagyná Zack Mazurskyt (Anton Yelchin), ha az meg nem lenne egy idealista kamasz, aki azt hiszi, azzal, hogy marad, megmentheti féltestvérét és egyben lelki szemetesládáját Trulove haragjától.

A sztori kezdeti történései és képei alapján még nem nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem a „mélyből” jönnek. Kissé furcsa, hogy nincsenek köztük afro-amerikaiak. Gondolom, egyrészt valósághű okokból, másrészt hogy ne zavarjon be a képbe a Melyik szerepet adjuk a fekete lánynak/fiúnak, hogy ne vigye el a filmet a bőrszín miatti diszkrimináció irányába? – kérdés, és végül a legfontosabb: ez nem egy PC film. Itt a fehér csávók világában a feketéknek videoklipben a helyük, a nyomorból kinőtt rapzene aláfestés a bulizáshoz, és a (le)zsidózás is a hétköznapi élet része. Csúnya ez az Amerika, nem csak másodlagos jelentésben. A konditermek sivársága, a lakások minden emocionalitást és tárgykultúrát nélkülöző berendezése (középen a plazmatévével és a pénzszámoló asztallal) a múlt és jelen helyett csak a pillanattal számol. Kint az enrgiatermelő-szélmalmok erdője, az érdektelen utcakép drótkerítéssel: a végtelen, üres nyugati parti hétköznapok háttere a sok közeli ellenére is ott tátong a háttérben. Amikor majd belépünk a gazdagok világába, a Hawaii-DJ-napfény-csoki-ropi-kóla fílin’ ugyan megcsap, és a fürdőmedencét adott esetben biokertészetbe ojtott marihuánaültetvény veszi körül, minden trendi lesz és világos, de ez a váltás sem elég ahhoz, hogy az agyak kitisztuljanak. Egyetlen rinya (talán szerencsésebb lenne a bitch fordítására) borul ki, mikor kiderül, hogy a frissen érkező tizenhét éves kölyök emberrablással került a házába. De hiába fordul segítségért az anyjához, hiába próbál szót érteni a pasijával, gyáva önállótlanságával ő is hozzájárul a tragédiához.

Elvis Schmidt (Shawn Hatosy, nyilván magyar származású, szerintem tiltakozzunk, hogy pont ő játssza a gyilkost, ráadásul „igaziból”, a való világban az alfahím maga végezte el a piszkos munkát is) hogyan lesz gyilkos? Leköteleződött Trulove-nak, nyilván többet szívott, mint amennyit ki tudott fizetni, ezért ő az ügyeletes lúzer, akinek eladdig keményen dolgoznia kellett, hogy lerója adósságát. Amúgy is behódoló, lojális alkat, akinek a főnök az isten. Egyetlen szimpatikus vonása a „fejlődőképesség”, szépen és odaadóan válik gyilkossá.

Több szereplő családi háttere is fel-felvillan, mind enigmatikus. A későbbi áldozat, Zack egy középosztálybeli anyuka (Sharon Stone) szeme fénye, aki beleőrül gyereke elvesztésébe. Az apának ez már a második házassága, és az előzőből származó fia, Jake Mazursky (Ben Foster) az adós, akinek tartozása miatt elrabolják a kamaszt. Jake tulajdonképpen nem a tartozásával váltja ki ezt a túlzott reakciót, hanem azzal, hogy nem hódol be. Ő igazi keményfiú, aki fizikailag is sikeresen száll szembe az alfahímmel. Ugyanakkor még nem merült el annyira a kábítószer-függőségben, hogy ne lennének érzelmei: ha apjához ugyan pénzért megy „haza”, de az öccsét szereti, ez az egyetlen sebezhető pontja. Ben Foster nyújtja egyébként a legkimagaslóbb alakítást a filmben, karaktere is a legösszetettebb, és sajnos ki kell vonni a filmből lélektanilag logikátlanul és dramaturgiailag kényszerből, hogy ne menthesse meg az öccsét.

Számon lehet kérni ezen a filmen műfajilag, hogy igazából nem dokumentarista, számon lehet kérni etikailag, hogy még el sem kapták Jesse James Hollywoodot (Nomen est omen!), amikor már nekiláttak a film előkészületeinek. De hol vagyunk már a tiszta műfajoktól! És a művészet nem arról szól, hogy felnyissa a szemeket? Több tucatnyi ember akadályozhatta volna meg, hogy a valódi és a filmbéli kamasz meghalljon, és mégis. A butaság, a kisstílű és elvetemült helyzetmegoldások, a tettek következményeinek fel nem vállalása, és az ezekből következő rettenetes bűn: egy ártatlan és ártalmatlan gyerek meggyilkolása, itt kezdődne a film értelmezése. Olyan hatása lehet ennek a filmnek, mint az autó kormányzárának: a profi autótolvajoknak meg se kottyan az eltávolítása, de az amatőröket távol tarthatja. És ráadásul még el is kapták JJH-t, ez itt a tanulság! Ha valaki meg akarja nézni, hogyan is fest a jóléti bűnöző, hát tessék, akár magát is eljátszhatta volna, [a]http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Jjhollywood_booking_photo.jpg[/a] [text]úgy néz ki![/a]

Alpha Dog
Rendező: Nick Cassavetes
Zeneszerző: Aaron Zigman
Operatőr: Robert Fraisse

Szereplők:
Emile Hirsch (Johnny Truelove)
Bruce Willis (Sonny Truelove)
Justin Timberlake (Frankie Ballenbacher)
Sharon Stone (Olivia Mazursky)
Ben Foster (Jake Mazursky)
Shawn Hatosy (Elvis Schmidt)
Anton Yelchin (Zack Mazursky)
Chris Marquette (Keith Stratten)
Harry Dean Stanton (Cosmo Gadabeeti)