Hazel Grace tizenhat éves, nyirokmirigyrákja van, ami áttéteket képezett a tüdejébe, így állandóan egy oxigénpalackot kell magával cipelnie, hogy lélegezni tudjon. Egy kísérleti kezelésnek hála, a tumorjai nem növekednek, Hazel mégis depressziós (szerinte ez a haldoklás mellékhatása), ezért édesanyja elküldi egy rákos gyerekeknek kialakított támaszcsoportba. Itt találkozik az oszteoszarkómát túlélő, féllábú Augustus Watersszel, aki azt mondja neki, hogy úgy néz ki, mint Natalie Portman a V, mint vérbosszúban. Őszintén, melyik lány ne olvadna el egy ilyen összehasonlítástól? De milyen vége lehet egy szerelmi történetnek, ahol a hercegnőnek minden levegővételért küzdenie kell, a herceg pedig nem fehér lovon, hanem művégtaggal érkezik?

Hazel és Augustus kapcsolatában nagyon fontos egymás elfogadása és megértése. Sokkal szabadabban és őszintébben beszélhetnek a betegségükről, a félelmeikről, filozofálhatnak életről és halálról, ami mindkettőjük számára egyfajta terápia ahhoz, hogy fel tudják dolgozni az állapotukat. Mikrovilágban élnek, nem nagyon járhatnak el otthonról, az életterük a házukra (vagy beteg barátaik házára), a kórházra és a terápiás csoportra szűkült le. Egyetlen igazibb, megélt időszakuk van, amikor kiszakadhatnak a betegség-valóságból, és elutaznak Amszterdamba meglátogatni Hazel kedvenc íróját, Peter van Houtent. Ott Hazel anyja is lazábban kezeli őket, elmehetnek kettesben vacsorázni vagy várost nézni, átsurranhatnak egymás szobájába, esélyt kapnak, hogy pár napig úgy élhessenek, mint egészséges kortársaik, mielőtt minden összeomlik körülöttük.

Már a történet elején tudjuk, hogy nem számíthatunk boldog befejezésre, és ezt Hazel is tudja. Fél emberi kapcsolatokat kialakítani, mert egy gránátnak látja saját magát, ami, ha robban, mindenkit megsebesít maga körül. Ezért is annyira fontos számára Peter van Houten könyve, a Mennyei megbántás, ami egy rákos lányról szól, és nincs határozott befejezése. Hazel megszállottan vágyik rá, hogy megtudhassa, mi történt a könyv szereplőivel a befejezés után, saját életével állítja párhuzamba, és biztos akar lenni benne, hogy miután a főszereplő Anna meghalt, a számára fontos személyek élete nem esett szét. Így Hazel is megnyugodna, hogy a halála után a szülei tovább élik az életüket, és tudnak találni maguknak más célt a beteg lányuk ápolásán kívül.

Hiteles kamasznyelv, szarkasztikus, kicsit kesernyés humor, pörgő dialógusok és minimalista elbeszélésmód jellemzi a könyvet. Nem butít le semmit, de alkalmazkodik a tizenhat évesek érdeklődési köréhez. Ugyanolyan természetességgel hivatkozik Kirkegaard-ra és William Carol Williamsre vagy Skakespeare-re, mint a lövöldözős videojátékokra vagy a legújabb akciófilmekre. Az egyetlen rész, ahol néha megbicsaklott az egyébként jó fordítás, az a teljesen stílusidegen "didi" szó használata. Nem tudom elképzelni, hogy lenne olyan tizenhat éves lány, aki didinek hívja a melleit, méghozzá teljesen komolyan, élete szerelme előtt. Talán egy női fordító jobban vissza tudta volna adni ezeket a finomságokat. Máshol tényleg életszerű, átlag tinis volt a szóhasználat, de ez a didi nagyon kilógott szövegkörnyezetből, és sajnos többször is felbukkant a regényben.

A könyv persze nem mindig teljesen hiteles, sőt, néha még giccses is, de csak pont annyira, amennyi ahhoz kell, hogy ellensúlyozni tudja a saját vizeletükben fetrengő rákos fiatalokat. Nem csupaszítja le teljesen a betegséget, ami nem is baj, tekintve, hogy mégis ifjúsági könyvről van szó. Így is éppen elég az a kisebb fajta érzelmi hullámvasút, amit ez a 300 oldal szolgáltat.

John Green: Csillagainkban a hiba
Fordította: Bihari György
Gabo Kiadó, 2013
296 oldal, 2990 Ft