A beszélgetés kiindulópontja a washingtoni Smithsonian Folklife Festival, ahol június 26. és július 7. között a magyar kultúráé volt a főszerep. A mesterségbemutatót tartó kézművesek, a gasztronómiai, zenei és táncos programok mellett a fesztivál építészeti design-ja is a magyar szellemet tükrözte: pávás kapuk és kalocsai minták kaptak helyet a sátrak között, illetve Szőke Gábor Miklós Repülő puli című szobra. Ablonczy Balázs, a párizsi magyar intézet igazgatója elsőként arra kiváncsi, hogy ilyen jellegű fesztivál más városokban, országokban hogyan működhet, illetve, hogy működhet-e egyáltalán. Méhes Márton, a bécsi Collegium Hungaricum vezetője úgy látja, hogy Ausztriában maximálisan működőképes lehet egy ilyen rendezvény, sőt számos örökségvédelmi esemény létezik a szomszédos országban. Méhes azt is kihangsúlyozza, hogy egy ilyen fesztivál megalkotásához mindig fontos figyelembe venni az adott ország sajátosságait, mert ami működik az egyik helyen, az nem biztos, hogy máshol is fog.

Can Togay János, a berlini magyar intézet igazgatója ennek igazolására megosztja saját tapasztalait: szerinte Ausztriában sikeres lehet egy olyan fesztivál, ami a hagyományokra épül, vagy ami ötvözi a modernt a tradicionálissal, de Berlinben ez nehezen járható út lenne, mivel a német főváros inkább a kortársra koncentrál. Viszont Berlinen kívül a többi német városban jól megfér egymás mellett a jelen és a múlt, így ezeken a területeken már nagyobb eséllyel lesz sikeres egy népi fesztivál.

Ablonczy szerint szükség van arra is, hogy bizonyos mértékig kuriózumnak számítson az adott fesztivál, mert így még több látogatót vonz. Bajorországban például olyan sok népi-hagyományőrző program közül lehet választani, hogy ott már elvesztették különlegességüket az ilyen rendezvények, viszont például Párizsban egy magyar táncház - mivel nem jellemző - rendkívül sikeresnek számít. Pászthy Beáta (Londoni Magyar Kulturális Központ) viszont úgy látja, hogy a britek inkább azokat a programokat keresik fel szívesen, ahol az együttgondolkodás kerül előtérbe. Példaként említi a MAGYAR MIND szabadegyetemi előadás-sorozatot, ahol brit tudósok, művészettörénészek, filmesztéták beszélnek a magyar kultúra bizonyos aspektusairól: ezeken a beszélgetéseken a magyar irodalom és képzőművészet nagyjai mellett a gasztronómia és a zenei is előkerül. Az Inspired by Hungarian Poetry című sorozat során pedig brit kortárs költők ültetik át saját nyelvükre a magyar verseket. A sorozat első részében József Attila műveit fordították le, amiket egy antológiában összegyűjtve ki is adott az intézet.

Novák Attila (Tel-Aviv) szerint Tel-Aviv egy igazi “hipszter város", hiszen együtt van jelen az zsidó, az amerikai és a közel-keleti kultúra. Szerinte éppen emiatt lehet itt sikeres egy kézműves vásár, ugyanúgy mint egy kortárs fesztivál. Novák úgy látja, hogy Tel-Avivban az embereket a kultúra azon formái érdeklik leginkább, amik a személyes problémákkal, a mindennapi gondokkal foglalkoznak, így például Spiró történeteit közel érzik magukhoz. Ezenfelül erős érdeklődés mutatkozik a magyar gasztronómia iránt is.

Ablonczy ezen a ponton az integrációs problémák felé tereli a szót - hiszen a Balassi Intézet kiemelten foglalkozik a roma és zsidó kultúrával is -, és arra kíváncsi, hogy van-e értelme e kultúrákat kiemelni a magyar hagyományokból vagy jobb, ha szervesen kezeljük azokat. Can Togay szerint a legfontosabb, hogy minden esetben meghatározzuk magát a célt - mit akarunk elérni? mit akarunk megjeleníteni? - és ehhez kell hozzárendelni a megfelelő eszközöket. Tehát nem az a kérdés, hogy a zsidó kultúrát a magyar hagyományok részeként vagy attól szegregáltan kell-e kezelni, hanem sokkal inkább az, hogy meghatározzuk, hogy a magyar kultúra hogyan illeszkedik abba a diszkurzív térbe, ahol a zsidóság mint probléma előkerül. Az igazgató szerint a legfontosabb, hogy az egyes megjelenítésekkel részt vegyünk ebben a diskurzusban és tevékenyen alakítsuk Európát.

Pászthy Beáta úgy gondolja, hogy a zsidóság megjelenítése két lépcsőben történik: proaktív stratégiákkal és reaktív kármentéssel operálnak. Nagyon sok integrációs programot hoznak létre, amik a zsidó értékekre hívják fel a figyelmet, miközben az erős negatív sajtó méregfogait is igyekeznek kihúzni. A cél ez esetben az, hogy a kulturális programokkal eltöröljék azt a képet, amit a brit sajtó állít: a magyar nép antiszemita.

Méhes szerint az előítéletek a legjobban úgy szüntethetőek meg, ha teljesen természetes módon illesztik be a programjaik közé a roma vagy zsidó tematikájú eseményeket. Ablonczyval egyetértenek abban, hogy még mindig negatívan kezelik - külföldön is -, ha kiemelik, hogy az adott személy zsidó vagy roma művész, viszont ez fontos ahhoz, hogy megmutathassák az adott kultúra egyedi sajátosságait, értékeit és azt, hogy szervesen kapcsolódik a magyar kultúrához.

A beszélgetés utolsó részében a hungarikummal való visszaélés és az eladhatóság kerül előtérbe. Ablonczy szól arról, hogy Párizsban a latinos műveltség olyannyira kikopóban van, hogy a párizsi magyar intézet, a Collegicum Hungaricum neve is már sokakat összezavar és elbizonytalanít, így őket más módszerekkel kell megközelíteni. Can Togay János úgy tapasztalja, hogy Berlinben minden eladható, ha azt a megfelelő köntösben tálalják: a mangalica egy modern szörnyként bemutatva például kiválóan alkalmas lehet a magyar gasztronómia propagálására, sőt egy népművészeti fesztivál is létrejöhet, ha azt a megfelelő formában tálalják. Tel-Avivban inkább a film és a magyar konyha az, ami eladható, a roma problematikára például kevéssé figyelnek. Ausztriában az embereket az innovatív és kreatív megoldások érdeklik, a játékokkal könnyű őket bevonzani. A beszélgetőpartnerek egyetértenek abban, hogy a hungarikumok önmagában kevesek ahhoz, hogy az emberek felkapják a fejüket, viszont egy helyes kontextusban már alkalmasak a magyar kultúra népszerűsítésére.

Kerekasztal-beszélgetés a külföldi magyar intézeti programokban megjelenő sokszínű kulturális örökségünkről, 2013. 07. 11., Budapest Music Center

Fotó: Bach Máté