Ez a homályos, hűvös lakás, ahová anyánk olykor lead minket, tulajdonképpen az öcsénk felségvize: őrá vigyáz itt egész héten az Erzsike néni, akinek ez az otthona. Gegusucca nóc, mondja majd öcsénk még két év múlva is, ha kérdezik, hol lakik, Ejhajezsinéni, Gegussucca nóc, mert öcsénk képtelen lesz óvodába járni, annyira fél, annyira gyűlöli, hogy még nagycsoportos korában is el kell hozni őt ide az Erzsi nénihez, ha Anyának az óvodakapuban végképp nem sikerül a kezéről lefejtenie a kétségbeesetten rágörcsölődő kisfiúkezet. 

Mi tudunk óvodába járni, az Andrea és én, bár minket is elég későn íratott be anyánk: csak most, hogy az öcsénk elmúlt egy éves. Én középsős vagyok, Andreának pedig, aki a legszerencsésebb, már csak a nagycsoportot kell átvészelnie – de úgy látom, ő csöppet se bánja, ő szereti a maga Aranka nénijét, barátnői vannak, jól érzi magát. Nekem nagyon sokba van, ha nem is zokogok reggelente: igen sokat szilárdít jellememen a hősies magány, amiben az ottani megpróbáltatásaimat kell kiállanom. 
 

Mi hárman a Mamival, balatoni hajókázáson (Balaton, 1960)
 

Mi, nagylányok csak ritkán, betegség vagy más kivételes ok esetén jöhetünk az Ejhajerzsinénihez, akinek Dr. Erhardt Károlyné az igazi neve. Egy jogtudós özvegye, szigorú, rendszerető, idős német hölgy, sasorral, vékony aranykeretes szemüveggel és kopogós magasszárú cipővel. Sasorrból, szemüvegből és magasszárú fűzősből, mint óvodás rémidőm első napján azonnal kiderült, van jóságos, kedves fajta, és van gonosz. A jók az Erzsike nénié, a gonoszat az óvónő-főboszorka Olgi néni hordja. 

Erzsike néni nem tudja annyira kifejezni a gyermekek iránti szeretetét, mint mondjuk a nagymamánk, de nyilvánvaló, hogy szeret minket. A maga reguláris módján. Olykor öt gyerekre is vigyáz egyszerre: ránk, hármunkra és a maga két unokájára, Palira és Péterre. Pali barna, Péter szőke. Az ő nevük már sokkal könnyebben kimondható: Elekesnek hívják őket, mert apukájuk, a szintén vékony aranykeretes szemüveget viselő, végtelenségig udvarias Károly bácsi magyarosított. Anyukájuknak van a legszebb neve a világon: úgy hívják, Mona Veronika. Pali szelíd, mint festmény szépségű anyukája, Péter vad, mint senki ebben a decens családban. Pali sápadt, Péter pirosképű. Palika beteg, de nem fekszik ágyban. Olyan hosszú arca van, mint egy szentnek, nagy, karikás kék szeme, átható tekintete. És épp úgy mormog, úgy dülöngél előre-hátra, mintha imádkozna, a hangja öblös, mint egy felnőtt férfié. Nagyon magasra nőtt: csontos térdű, hosszú lábán felfut a tekintetem a stüszinadrágja keresztpántjára varrt díszecskéig, és ő még annál is jóval följebbről néz le rám.  

Három testvér a Balcsin (Balaton, 1960)
 

Az a dísz a vadásznadrágon nagyon tetszik nekem: két kis makk fából és bőrből a pántra hímzett zöld levelek közt, egészen valósághűek, csak apróbbak, én pedig mindenért rajongok, ami tökéletes másolatban az én léptékemhez kicsinyíti a valót. Legszívesebben elkérném őket Palikától. Amilyen jó, oda is adná, de ezt nem illik. Ahogy abból, amit Péter tesz, szinte semmit sem: futkározni az asztal körül, Palikát kihagyni a játékból, fecsegni a pihenő alatt, imádkozás nélkül nekiesni az ételnek, lefetyelni a levest, nemet mondani Erzsike néninek. De hogy is mernénk? Mi nagyon tiszteljük őt. Megdermedve figyeljük, ahogy a tányérja mellől megszökött Pétert próbálja fülön csípni, futják a köröket a homályos szobát betöltő ovális asztal körül. 

Itt minden bútor hatalmas, vigyázni kell a lábaikkal, nagyot tudnak rúgni. Ebben a félsötétben még súlyosabb a sok vastag kárpit is, még titokzatosabb a gazdag mintázatuk. Próbálom távol tartani magam tőlük a délutáni alváskor, de a szúrós, kemény sezlony közepe annyira feldomborodik, hogy választanom kell: vagy kifelé gurulok rajta és leesek, vagy befelé, a faliszőnyegig, és akkor egyenest bele a sárkány szájába.
 

A Greguss utca kaptatója a Kissvábhegy felé 

A Greguss utca nyolcban a legjobb játszani, pont elegen vagyunk hozzá, hogy jó legyen. Péter vezényel, én vagyok a csapata, Andrea babázik, Palika és Jocó mindenhez tapsikolnak. Egyszerre bent terem Erzsike néni a konyhából, felkapcsolja a csillárt, amitől nem lesz világosabb, kezében holdfényű ezüst merőkanál, abból kínálja felénk a gőzölgő lóbabot. Nem tudjuk elvenni, annyira forró, csak Péter kap ki bátran egyet, de nyomban kiabálni kezd, áúúú, áúúú, és dobálja egyik tenyeréből a másikba. Amikor végre bele lehet harapni, sültgesztenye-íz terjed szét a számban.

Van, hogy Erzsike néni németül beszél hozzánk – ez is a program része. Olyankor mintha enyhülne a tartása: németül a szavak keményebbek, ő lágyabb lesz. A meséket persze magyarul olvassa fel, az Andersen-összesből legtöbbször A rendíthetetlen ólomkatonát, mindnyájunk közös kedvencét, de a többit is sorra, és ha elfogytak, elölről. Én már sejtem, hogy nemcsak A kis hableány mesél el engem, a rosszul forgó csípőmmel, hanem A rút kiskacsa is, csak még nem tudom, hogy az miképp. Erzsike néni gyakran veszi elő Oscar Wilde-ot is, sokáig képtelen vagyok eldönteni, melyiket szeressem jobban, Az önző óriást vagy A boldog herceget. Aztán a legjobban mégis az utóbbit, Kicsi fecském, kicsi fecském, ahogy Erzsi néni ezt olvassa, még a sárkányai is megszelídülnek.

Nemcsak a Greguss utcában vagyunk vele: ha anyáék elutaznak, ő vigyáz ránk a Győri úton. Itthon sem kényeztet bennünket. Nem lehet háromból választani esti italt, nem teketóriázik lefürdetni minket a kádba a napközben beáztatott mackóruhák hideg mosószeres vizében, aztán mars aludni, nincs apelláta. Megjelenik nálunk egy-egy borús vasárnap délelőtt is, fekete esőköpenyben, gumi kamásliban, bökős végű ernyővel. Ilyenkor Péter és Pali nélkül, elvisz minket a Városligetbe, gondosan kerülve, hogy kirándulásunk bármiféle tömegdemonstráció, ahogy ő mondja, állami Wirtschaft napjára essen. Mindig az Állatkertbe megyünk – a Vidámparkba soha, az az ő elveivel szintén nem egyeztethető össze. Öcsénk imád az Állatkertbe menni, de Andrea és én már vágyódva tekergetjük a fejünket a fák csúcsa fölött kilátszó óriáskerék, az olcsó zenétől zsivajos másik kapu felé. 

Amit szabad... 

...és amit nem

Az Állatkertben szorosan betartott menetrendünk szerint előbb sétálunk egyet a magas kerítések között, messze távol maradva a korláttól, aztán betérünk a Pálmaházba, ahol hosszan időzünk – talán mert szigorú őrangyalunk ezt a helyet biztonságosabbnak ítéli. Én nem érzek semmiféle biztonságot, ahogy a nehéz párában megállok a mesterséges tó fölött ívelő hídon, és emelkedő gyomorral lesek a krokodilok közé bedobott tízfilléresem után. Aztán megtelepszünk a pálmák alatti padon, és következik a sörkifli-probléma.
 

A piros kifli

A sörkifli nagy mítosz. Erzsi néni úgy ígéri, mint a mannát, de eddig mindig elfogyott a büféből, mire rá került volna a sor. Most viszont szerencsénk van: ahogy jön vissza a padhoz, egyik kezében ott lapul a csoda a zacskóban, a másikban két kicsi üveg nektársör, amit a nagyobb kisgyerekek is ihatnak. A sörkifli nagy csalódás: maradhatott volna mítosz. Keserű – Apa igazi sörének habjához hasonlóan –, és kicsit csípős is, a paprikától. Egyetlen mulatság benne, hogy piros. A nektársör viszont kárpótol: édes, sűrű, mostantól ezt kérem Bambi helyett.
 

A Kőbányai Nektár gyógytápsör reklámja az Oktogonon Budapest, 1960)

Mire Pali ágyban fekvő lesz, már nem járunk rendszeresen a Greguss utcába, iskolás korára öcsénk is kinövi az Erzsikenénizést. De Elekeséket később is látogatjuk hébe-hóba, tulajdonképpen mindvégig, míg csak élnek. Már jó negyvenes vagyok, amikor nagyjából két év alatt eltűnik az egész család: előbb a szülők tipegnek ki az életből egymás után, és Péter, a legfiatalabb, a lázadó, a pirosképű feketebárány követi őket. Végül Palika éli túl mindnyájukat, ötven-egynehány évesen hal meg az intézetben, ahová a temetések után kerül. Végig nem érti, mi történik vele: miért nem jön Péter veszekedni Anyikával, hová bújt el Anyika és Apika, hol a szoba, hol az ágy, a polc a madzagaival, maguk a madzagok. Azok hiánya a legközvetlenebb kín, üres kezében tekergeti-morzsolgatja a levegőt a folyosói ablakban, ahonnan a kapuig látni, így dülöng előre-hátra naphosszat, egyre gyorsabb és gyorsabb ritmusban mormogva a neveket. Ha már majdnem hanyatt esik, az ápoló megfogja a vállát, akkor leáll, pihen egy keveset, és kezdi elölről.   

ITEM MCMLX

 
legtöbb fotónkon csak négyünk van rajta:
anyánk és vele mi három kölyök
harc elől bújunk szép bunkerjainkba
mi rejtve dúl az életünk fölött
apánk arcán ha látjuk futni árnyát
áthalljuk néma csaták hangjait
míg ő kint küzd csak oltalmas hiányát
az őrzött éden hitét hagyja itt
íme minden fényképek csonka családja:
az apa nincs rajta merthogy ő csinálja
___________________________________________________