A darab Sarkadi Imre azonos című befejezetlen drámájából készült, a szövegben található lyukakat Ivánka Csaba igyekezett befoltozni. Ez a befoltozás nem sikerült tökéletesen, de mivel a mű igyekezett megőrizni a balladai formát, ez talán kevésbé róható a számlájára. A középkori legenda közismert, Déva várának meredek falai ihlették meg a népet. A kőművesek hasztalan próbálnak megbirkózni az elemekkel: amit ma felépítenek, holnapra leomlik. A pattanásig feszült idegekben születik meg a gondolat: átok ül rajtuk. Ez a sejtés nyer számukra bizonyosságot a Vándor mesélte régi tragikus történetben. Megfogalmazódik hát a kegyetlen szövetség: akinek a felesége legelőször jön látogatóba, annak "gyenge hamvát" kell a mészbe keverni.

Alföldi igen ötletesen helyezi a mába a darab stiláris részét; a kőművesek menő irodai emberek: brókerek, építészek. Makulátlanul megkötött nyakkendő, méregdrága, elegáns, de elég unalmas öltöny, tökéletesre lakkozott cipő. Mellé egyéb nélkülözhetetlen kellékek: laptop, okostelefon és mintha egy konferencián lennénk, víz, pogácsa. A térrendezés telitalálat (díszlet és jelmez: Zöldy Z. Gergely): egy hatalmas, a színpadképet uraló hosszú asztal, egy szónoki pult és egy emelvényen a hátsó részben a zenekar.

Nem nehéz párhuzamot vonni az Utolsó vacsora ábrázolásokkal, a kőművesek is tizenketten vannak, a szereplők mozgatása is erre rímel. Az aktuális szószóló az emelvényre siet, és a mikrofonba beszél, manipulálja a történéseket. A zenekar, mint az angyalok kara a magasból festi alá az eseményeket és a Vándor is ott bukkan fel először, hogy kvázi Istenként szóljon bele az eseményekbe (ezt a párhuzamot erősíti még, hogy a Vándor szerepében Blaskó Péter nem egyszer juttatja eszünkbe Az ember tragédiájában játszott Úr alakítását). A szférák teljes lefedését betetőzi az a rendkívül finom játék, hogy valahányszor szóba kerül a nép, a köz, vagy "az emberek", a kőművesek kijönnek a színpad elejébe és farkasszemet néznek velünk, nézőkkel. Mi vagyunk azok, akik a vár elkészültét igényeljük és figyeljük, tőlünk kell félni, nehogy az itt megtörtént szörnyűségek a fülünkbe jussanak, és aztán mi is hunyunk szemet fölötte, hiszen csak rosszindulatú szóbeszéd lehet az. A rendezés így tehát tökéletesen átgondolt, és ez a térszervezéssel remekül is működik.

Többen párhuzamba állították már a Mephistóval az előadást, és valóban: míg a Mephisto azt a kérdést járta igen alaposan körbe, hogy miként veszíthetjük el emberi mivoltunkat, és juthatunk előre a karrier érdekében, itt a kézzel fogható veszteségekről és a csoportnyomásról van szó, és hogy a hasonlóság még élénkebb legyen, ugyancsak Stohl András játszotta karakteren át nézhetjük mindezt. Ő is belemegy a szövetségbe, noha az meggyőződése ellen való, elnézi a lázadó társ kegyetlen megzabolázását, kivégzi feleségét, hogy a többiek erőszakoskodásától megkímélje, elnyomja fájdalmát, tudomásul veszi az igazságtalan eloszlást és aztán ugyan mindent elvesztett, de hallgat, hogy legalább a többiek (akik persze ezt egyáltalán nem érdemlik meg), boldogan éljenek. Az ő sorsánál ér össze az rendezői koncepció és az utolsó dalszöveg: ugyan a vár századokig fogja szolgálni a közösség érdekeit, nekünk csak egy életünk van, és az ment tönkre belé.

Az előadás egyetlen nagyobb hibája, hogy ez a markáns elképzelés ugyan összhangban van a darab szellemiségével, de bizonyos pontokon igencsak megmosolyogtató, nem ér össze szöveg és koncepció. Elég csak arra gondolni, hogy ebben a high-tech világban hogyan jutnak a laptoppal rohangáló építészek arra a következtetésre, hogy egy ősi átok felelős a falomlásokért.

Láthatunk bizonyos nem szándékos, vagy nem egyértelműen szándékosan szórakoztató elemeket. Nehéz megítélni, hogy direkt húz bizonyos pontokon a paródia felé az Alföldi-féle feldolgozás, vagy ez csupán a véletlen hozadéka. Álljon itt néhány példa ezekre: a makulátlan kinézetű kőművesek, miután fenyegető pillantással farkasszemet néztek velünk, a felharsanó zenére előadják Vári Bence mutatós, néptánci elemeket felvonultató koreográfiáját. Első reakcióként a nézőseregből legszívesebben egy hatalmas nevetés szakadna fel, de aztán a táncok remekül ellenpontozzák a prózai részek súlyosságát, festik a couleur locale-t. Aztán: miután megszületett a szövetség, jön a következő dal: itt az idő az önfeláldozásra! Ekkor is röhögés törne fel a közönségből: emberek, éppen egy kegyetlen, előre megfontolt szándékból elkövetett GYILKOSSÁGRA készültök, hol itt az önfeláldozás? Vagy szegény háztartásbeli nélkül maradt férjurat kell itt sajnálni, nem a brutálisan kivégzett asszonyállatot? (Feminista tüntetés a hátsó sorban.)

Már a Marton László-féle feldolgozásban következetesen véghezvitt gondolat volt, hogy a kőművesekről, miközben egyre jobban elkeserednek, és belemelegednek az értelmetlen munkába, úgy kerülnek le a ruhadarabok. Itt a koreográfia részeként egy hangosabb ütemre egyszerre szétnyitják a szereplők az inget. Nem az jut eszünkbe ezen a ponton, hogy milyen erősen süthet a napsugár a dévai ormokra, hanem hogy erre a mozdulatra nemcsak a Chippendale-táncosok lettek volna büszkék, hanem a kilencvenes évek slágerzenekara, a Backstreet Boys is.

Alföldi stílusa kiszámítható Éva, a pórul járt feleség megérkezésekor: Radnay Csilla jelmeze igen közönséges, vörös, híres szép lábai a leghangsúlyosabbak benne, csábító préda, amire farkasként vetik rá magukat a kőművesek. Ezen a ponton van egy átkötő zene, afféle sirató. A Marton-rendezésben itt megpörgetik párszor Annát, feldobják, majd bele a mészbe. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy már a mű megtekintése előtt kitalálhatjuk: Alföldinél nem lesz ám ilyen stilizált ez a jelenet. És tényleg nem, a szövetség ellen lázadozni merő kőműves (Szatory Dávid) megzabolázása mellett emiatt a jelenet miatt jár a 16 éves korhatár. Az egyik kőműves mobiltelefonjával örökíti meg a rémtettet, ez a gesztus viszont rendkívül erős és megdöbbentő, jellemzi a karaktert és mond el nagyon sokat és nagyon nem imponálót az adott csoportról.

Érzelmi hullámvasút tehát az előadás: szemet gyönyörködtető koreográfia, borzongató pillanatok az emberi hitványságról, parodisztikus részek, brutális erőszak, mosolyogtató dalszövegek. Aztán valahogy az egész mégis üt: megrendítően játssza Stohl Kelemen tragédiáját, felháborítóan Marton Róbert a nyerészkedőt, és a precíz táncoknak, fülbemászó, népzenei motívumokat magába olvasztó zenének köszönhetően a RaM néhány pusztán üres szórakozást kínáló produkciónak közönsége is megkapja, amit szeretne.

Az, hogy a darab egyfajta poszt-Nemeztis előadásként is értelmezhető, az Alföldi képviselte minőség mellett a szereposztásnak is köszönhető. Ez igen biztató: ha a RaM megengedhette magának, hogy leszerződtesse ezeket a művészeket, elképzelhető, hogy ama teátrum szétrobbantása után valahogyan mégis folytatódhat az ott megkezdett munka, összeállhat a csapat.
 
Sarkadi Imre - Ivánka Csaba - Bródy János - Szörényi Levente:

Kőműves Kelemen

Kőműves Kelemen: Stohl András
Vándor: Blaskó Péter
Anna: Radnay Csilla

Kőművesek:
Szatory Dávid
Hujber Ferenc
Marton Róbert
Fehér Tibor
Széplaky Géza
Dolmány Attila
Mohai Tamás
Lábodi Ádám
Kárpát Attila
Kovács Dénes
Széchenyi Krisztián
Hernicz Albert

Díszlet-jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely
Dramaturg: Vörös Róbert
Zenei vezető: Károly Kati
Koreográfus: Vári Bertalan
A rendező munkatársa: Kovács Krisztián
Producer: Rosta Mária
Rendező: Alföldi Róbert

Bemutató: 2013. június 14.
RaM Colosseum

Fotók: Róde Gábor
Forrás: http://szinhaz-koncert.info/?p=1496