Forduljunk a Folkestrához, akik a „Portugál” című filmhez írt zenéjükben a következőt éneklik: Jó kis szomorúság, egyszer odamegyek, hogy mondjam el, ez egy Portugál dolog. Vagy magyar? Ugyanis ez a recept mintha nekünk is ismerős lenne: heroikusan reménytelen életigenlés, jó adag melankóliával keverve. Legalábbis ezt mondják rokonra éhes honfitársaink, és végül is, miért ne? Nekik tenger és portói, nekünk Balaton és tokaji, kicsire nem adunk, slussz-passz.

Portugál testvéreink annyival vannak beljebb, hogy nekik szavuk is van minderre, finom sóhajjal kísérten azt mondják: „saudade” – ami a hozzávetőlegesen egytucatnyi szóból álló fado-szótár egyik illusztris eleme is egyszersmind. S ha már itt járunk, akkor álljunk meg még egy szóra: maga a „fado” sorsot jelent, és úgy tűnik Joanánál személyes szinten is működik a szemantika.

Felmenői közt egy zenész sem volt, ma azonban egy zenekarban zenél bátyjával, Pedróval. Ő nevezte be az akkor tizenkét éves lányt egy fado-tehetségkutatóra, aki azt azonmód meg is nyerte, s négy év múlva már első CD-je is megjelent. Ezen túl jelenlegi párja a zenekar basszusgitárosa, tehát a huszonöt éves lány jól körbe van bástyázva mindenfelől fadoval.

És hát a hangja is éppen olyan, hogy a recenzensi dicséret csak ezt képes zengeni: „ő egy született fado-énekes!” Elképesztő stiláris változatossággal és mélységgel telíti meg a dalokat, a dallamvilág eredete pedig nehezen lokalizálható (afrikai, esetleg dél-amerikai gyökerekről szól a fáma, hazája azonban egyértelműen Portugália). Ez a komplexitás teljes figyelmet igényel a befogadótól, amit – bevallom –, nem tudtam végig fenntartani a koncert alatt. Ebben persze – általános zenei alulműveltségemen túl – az előző este háromakkordos Csapda-zúzdái is ludasak lehettek.

Mindenesetre nem véletlen, hogy a magukat komolyan vevő portugáliai szórakozóhelyeken a fado-koncert előtt leoltják a lámpákat, és a teljes csönd beállta után indul csak a zene. Ugyanis a zsigeriség ellenére a fado bensőséges szellemi történés, csúnyább szóval: munka, amelyben a zene összetettsége hivatott kompenzálni a szövegek meglehetős egyszerűségét. Ennek tudható be, hogy az otthoni sötét szoba magányában még nagyobb élmény számomra fado-t hallgatni, mint élőben (a legjobb Joana élőlemezét hallgatni otthon, hiszen így a káposzta is megmarad, meg én is jóllaktam).

Az énekesnő igyekezett megmozgatni a közönséget, de az erre jólnevelt visszafogottsággal reagált, pedig még magyar dalok is voltak terítéken (Ha én rózsa volnék és a Sztevanovity-tesók Ünnepe). A portugál lány derekasan megküzdött a magyar nyelvvel, bár kiejtése néhol önkéntelen mosolyt csalt a nézők arcára (ugye, nem mindegy, hogy „boldog” vagy „bulldog” vagyok).

Joana színpadi jelenléte amúgy nagyon különös és különleges volt: robotszerűen lassú és utalásszerű mozgásával olyan hatást keltett, mint egy sellőbe oltott porcelánbaba, akit gitárosnak álcázott bodyguardok őriznek. A zenekar tagjai valódi kísérőkként viselkedtek: jelenlétük végig arányos volt, nem tolakodtak az előtérbe, még varázslatos instru-parádéjukból is a hatalmas tudás és az őszinte szerénység ritka elegye sugárzott. Csak a hangosítás zavart be időnként: vájtfülű kollegáim egészen hamar, jómagam a szünet után figyeltem fel a recsegő, el-elszálló elektronikára.

Mindazonáltal az énekesnő külön megköszönte a technikai személyzet munkáját, és egyébként is a hála (a záró dal címe egyben) köré összpontosult kommunikációja. A temérdek muito obrigada („nagyon köszönöm”) ugyanakkor amellett, hogy nyilván része volt a színpadi etikettnek is, kicsit sem csengett hamisan a zöldes-barna mosolyú lány szájából. A mosolyt a jó tízperces, dupla ráadás alatt is csodálhattuk, azonban nagy bánatomra itt sem hangzott el kedvenc dalom, a Rúzsa Magdi által is énekelt „O Fado de ser Fadista”.
De semmi rossz szájíz (legfeljebb egy kis saudade) maradt, meg amúgy is elvette volna azt az ingyenportói, csak a jóleső tapasztalat: létezhet autentikus hagyományőrzés póztalan művésziséggel ötvözve. Muito obrigado, Joana!