Az első óvodai évet Valika néni monstre színielőadásokkal zárja. Mindent, amit eddig tanultunk: szavalni, énekelni, zenélni, ritmusra mozogni, felhasznál. Elképzelései a "színházról“ naivak és sematikusak – ha nem volnánk kis pisisek, a jelenetek akár bájos dadaista komédiának is elmennének. A szülőkből álló közönség nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen rajtunk, ezért a csemetéket nagy ováció fogadja. Gyerekekkel dolgozni kötélen járás – nem ismerek Jeles András rendezésén1 kívül más sikerültet. Én szakács, kisdobos és pillangó vagyok, anya készíti otthon a jelmezeket. A szakács könnyű: állok némán és mozdulatlanul egy Obod hűtőszekrény elöl kivágott, fehér kreppgirlandokkal díszített kartondobozában és kavarok a fakanalammal. Néha zavaromban kicsit rágcsálom is, ez nincs benne a koreográfiában. Heten alakítunk "élő babákat“: az arab, a magyar és a szerb népviseletű lányka, két tüllruhás angyal, a kéményseprő és én. A történet a papdeák és a bohóc vetélkedéséről szól, előttünk perlekednek, és hogy egyiküknek sem lesz igaza, azt hamarosan eldönti a vidám szocializmus világa. Nekem majd 2002-ben, válás utáni nyomorúságomban sikerül megtanulnom főzni. Hogy ne haljak éhen a mértéktelen pálinkaivás közben, hirtelen elhatározással veszek a Nagycsarnokban néhány kiló krumplit, lencsét, sárgaborsót és babot. Mindegyik alapja az üvegesre dinsztelt vöröshagyma, azután jöhet a kis lángon való rotyogtatás és egy szalonnabőr. A barátaim szerint kitűnően főzök "kollégiumi menzák, árvaházi ebédlők és katonai étkezdék" részére.

A Pap és a Bohóc (Szabadka, 1961)

Másodjára koncertet adunk: magyar, szerb és horvát népdalokat, megzenésített verseket. Kilenc fiú, fekete rövidnadrágban, fehér ingben és térdharisnyában. Balról jobbra: cintányér, trombita, balalajka, hegedű, gitár, klarinét, csörgő, dob és szájharmonika. Elöl áll a karmester, talpig sötétkék matrózruhában, pálcával. Ő a legmagasabb közöttünk, igazi kapitány, mindenki irigyli. Én a legalacsonyabb vagyok. Sanyarú képpel püfölöm a festett bádogdobot, nem sejtve, hogy Günter Grass regénye2 lesz az öt legkedvesebb könyvem egyike. Közel negyven év múlva Gas dobolni tanította az Opál Színház társulatát. Kitalálta a "ritmikus meditációt": ültünk a buddhista főiskola dōjōjában, japán harci seizában, és konyhai edényeken kellett hurkapálcikával gyakorolni, hogy azután lábosdob-állványon és acéltraverzeken függő olajoshordókon folytathassuk. Ha véletlenül nem tud eljönni, helyettesítem és szigorú képpel püfölöm a zománcozott vaslábast.

Szabadkai muzsikusok (1961)

Fura tündérmesével fejeződik be az est, az óvónéni írta, és erősen hasonlít a Szentivánéji álom és a Betlehemi történet összemosására. A srácok lepkék, a lányok virágok. A főszerepeket a tündérkirály-pár és a nagyszakállú, kucsmás vándorpróféta játsszák, akik mindenféle ármányt elkövetnek, hogy megszülessen a megváltó trónörökös. A végén tapsvihar, a próféta kapja a legjobb színésznek járó tízdekás Pionir rizsescsokit. Fáradtan állok a szélén, kórházi gézből varrt, lápisszal indigóra csíkozott ruhámban, a hátamon merevített szárnnyal, amihez Batya hozta munkahelyéről a vastag drótot. Az aranyszőke királynő az ideálom, de fél fejjel sudárabb nálam, rám se pillant. A tűzrőlpattant, formás Hóvirág viszont csillogó szemmel megpuszil, szégyellem, de mégis jobb, mint a mulya Margaréta. Fölöttünk, a színpad falán Tito marsall fényképe, keményen balra néz, nem lát bennünket, de "gyöngéd keze vigyázza csöndes álmunkat“.

Tito szeme (Szabadka, 1961)

Májusban elköltözünk, Tata Szabadka belvárosának peremén, a szupermodern Sugárúttól kezdődő Miloš Obilić utcában vesz új házat. Miloš a szerb népi eposzok és történelem hőse, aki az 1389-es rigómezei csatában megölte I. Murádot, a török szultánt. Nádtetős, hosszú parasztházunk lesz, minden helyisége a verandás gangra nyílik, a padlást a mennyezeten kívül futó mestergerenda tartja. Előtte virágoskert, harmincfás termő gyümölcsös, zöldségágyások és a hátsó udvarban három eperfa. Az eperfa már nagyon ritka. Régen teli voltak velük az utcák, de a Gubógyár bezárása után kivágták őket, mert beszőtték lombjukat a hernyók, és a járókelők bokáig tapostak a színes szemekben. A szamaras Jóska kocsiztatja át holminkat a városon: ő a csacsit húzza, anya és nagybátyám meg a bútorokat támogatják. Utoljára az apró dolgokat szállítjuk, futok utánuk, a rajzaimat szétfújja a szél. A házat, az otthonomat, ami még ma is a családunké, a mérgesen csaholó Buksi kuvasz őrzi. Láncon rohan a kerítés mellett, vicsorog és harapós, de engem szeret, a hátán is lovagolhatok. Ősztől már a Szerb Templom mögötti óvodába fognak íratni. Közel van, elengednek egyedül. Udvarában nagy, körbebetonozott homokozó és csenevész bokrokkal övezett domb áll. A dombot az egykor itt álló, lebombázott épület törmelékéből emelték. Télen minden kölyök az oldaláról szánkózik le az autók elé, az őrangyaloknak is remek szórakozás.

A Buckában (Szabadka, 1961)

Valami durva rezgésvonalak húzódnak Jugoszlávia alatt, a dalmát partoktól egészen a Vajdaságig. A földtörténet őskorából maradt, élő repedések – évszázadonként újra és újra szétvetik a felszínt. Halált és félelmet hagynak az embereknek, melyet nem old fel sem az építés, sem a feledés. Jellemző ez az országra is, ami határtalan szabadságvágyával szembeállt a fél világgal, és százezreket temetett. Elindultunk anyával júliusban Rab szigetére nyaralni. Hosszú vonatozás a boszniai hegyeken át, és délután kiszálltunk Zadarban. Eltévesztettük a megállót, és egy romvárosba kerültünk. Zárát, a "horvát Rómát“, az egyik legjelentősebb középkori mediterán várost a földrengés már többször porig rombolta: először 1430-ban, majd az érkezésünk előtti évben. Ott aludtunk, rémülten, alig találtunk szobát. Éjszaka egy asszony keserves, vinnyogó sírására ébredtem.

Zadar, a romváros (1430–1943–1961)

Tíz napot üdültünk Rabon, mindent elfelejtve pancsoltunk, úszógumiban békáztam, értékes kagylókat és kavicsokat gyűjtöttem a sekélyben. Szétcsúszdáztam a fecskémet, elöl egy függőleges narancssárga csík húzódott rajta, férfiasságom vitathatatlan jele. Mutti tetszett a szállásadónk fiának, és meghívott kettőnket csónakázni. Húzta az evezőt, mosolygott, és le nem vette a szemét anya feszes melléről. Messze a parttól elkapott bennünket egy váratlan vihar, dörgött az ég, vágott a hideg bóra szél. A matróz feszülő izmokkal evezett és lapátolt, anyám meg csak mosolygott, és le nem vette rólam a szemét. Loptuk a szabadtéri mozit, kuncogva beslisszoltunk a kerítésen át. Akkoriban az amerikai krimik és kovboj-filmek futottak, láttuk fekete-fehérben Zinnemann Délidőjét és Ford Hatosfogatát. Visszaúton elvesztettem a szalmakalapomat, de megtaláltam. Első találkozásom volt ez az Adriával, amit sem a La Manche csatorna, sem a török Fekete-tenger, sem az Indiai-óceán nem tudott túlszárnyalni. Mikor a fiam hat éves lett, nem volt pénzem, de eldöntöttem, hogy mindig el fogom vinni oda. Oda, ahol két hétig nincs szomorúság, csak vakító kékség és felhőtlen magány.

HEKATOMBA

Szeretném lefényképezni azokat a helyeket, ahol, egykor,
boldog voltam;
azután a merev látványt a tárcámba tenném, öregedni.
Ha majd bőrömet revesre koptatja mindenfajta idő,
és a szüntelen súrlódás belül fényesre csiszol,
ebben az ellenállás meg egyenesen állás nélküli létben
a boldogokat fantasztikus képekkel fogom ijesztgetni.

(1979)

1 Angyali üdvözlet (Madách Imre: Az ember tragédiája gyerekszínészekkel). Jeles András filmje, Budapest, 1984.
2 Günter Grass: A bádogdob (Die Blechtrommel, 1959)