220VOLT

Falcsik Mari

2013. 07. 05.

Kordal '60 – Kassák Lajos vs Illyés Gyula

Rabok legyünk. Vagy szabadok.

...jól tudja, hogy "a publikálatlan, ám gépiratban terjedő nagy vers dinamit, viszont a Párt nyomdájában szedett díszkötetben megjelenve már hatástalan fegyver." Mert a titkosan terjedő vers fenntartja "azt a képzetet, hogy Illyés a pártállami kitüntetések, az ízletes Aczél-vacsorák ellenére híven őrzi a forradalom lángját rózsadombi és tihanyi haciendáinak kiskamráiban".

Semmi meglepő nincs abban, hogy a kádári belügy spionokkal figyelteti Kassák Lajost: 1960-ban készítenek róla egy vastag aktát az addigi alapos jelentésekből. Kassák, a szocialista, de függetlenségét minden korban hangsúlyozó művész nem a Kádár-korban kezdi: addig is, mindig is összeütközésbe került minden hatalommal.

Kassák a XX. század hajnalán gyári munkásként kapcsolódik be a szocialista mozgalomba: sztrájkok szervezése miatt lesz feketelistás munkanélküli. Ugyanekkor, 1908-tól indul írói és képzőművészeti pályája. Az I. világháború ellen tevékenyen fellép; 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején baloldaliként távolságot tart a bolsevizmustól, független álláspontját nem adja fel, ahogy a II. világháború után sem, amikor néhány esztendőre párttag lesz. 1919 miatt mégis emigrálnia kell; ’26-ban jön vissza Bécsből. A ’30-as években nekimegy az egységes antifasiszta fellépésre képtelen szocdem és kommunista pártnak, ’40-ben háborúellenes izgatásért két hónapot ül. 1948-ig a szocdem párt, majd a puccs után az MDP tagja, ahonnan ’53-ban kizárják: Rákosi alatt belső száműzetésben él. 1956-ban titkos szavazással beválasztják a Magyar Írószövetség elnökségébe. Aztán lassan megjelennek a művei, de a politikai cenzúra ezt folyvást akadályozza, hiszen az író a Kádár-rezsim figyeltetett ellenségeiből épít maga köré társaságot. Kádárék rövid pórázon tartják az autonóm Kassákot, akinek pechjükre igazi kékvérű pedigréje van szocialista elkötelezettségből.

A Kassákról jelentő ügynök, aki nem más, mint az író műveinek kiadói szerkesztője, olykor mintha inkább szimpatizálna mindazzal, amit a nagy ember körül lát és hall. "Nyilván határozottabb politikai állásfoglalást kívánnak tőle – írja egyik beszámolójában. – Ő azonban teljesen visszavonult a politikától, hiszen ehhez öreg és beteg. Hagyják őt – amíg tud – dolgozni, ez a legtöbb, amit tehet." Másutt így tolmácsolja az író véleményét: "Ő volt Magyarországon az első szocialista író, ma sem tartja magát utolsónak, s ennek megfelelő megbecsülést várna. És semmiféle művén a legkevesebb változtatást nem engedélyez." Egy jelentésében meg mintha már egyenest a felettesei figyelmébe és kegyeibe ajánlaná Kassák panaszait: "Itthon nem becsülik meg. A modern (absztrakt, stb.) festőiskolákról hallani sem akarnak, pedig mindez külföldön már klasszikus művészetnek számít. Műveinek megjelentetésével is állandóan problémák vannak, kötetben még meg nem jelent novelláit a Kiadói Főigazgatóság átirányította a Magvető Kiadóhoz, az pedig folyton halogatja könyveinek megjelentetését, holott életműszerződése van, melynek értelmében kétévenként három könyvét kellene megjelentetni, s havi négyezer forintot fizetni neki."

Kassák Lajos elégedetlen pillantással néz vissza a korra (fotó: Féner Tamás )

Ekkoriban Kassák már több lehetőséget kap művei publikálására és kiállítására, de csak csínján: a hatalmasok nagyon félnek a művész nézeteinek hatásától, komoly veszélyt látnak abban, hogy a köréje gyűlő fiatalok az avantgárd szellemével és más modern nyugati eszmékkel találkozhatnak. A belügyi tiszt megállapítása szerint "Kassák igen intenzív nyugati disszidens kapcsolatokkal rendelkezik" – ezért a tiszt utasítja a népi írók közé vegyült besúgót, hogy "óvatosan próbálkozzon közelebb jutni Kassákékhoz. Népi ismerősein keresztül ellenőrizze a kialakuló népi–szoc.dem. barátságot", és szerezzen pontos adatokat az író barátairól és ismerőseiről. Az ügynök igyekszik is felfedni megfigyeltje viszonyát a népi írókkal, így jegyzi le, hogy Kassák szerint "Illyés Gyulának a Kortársba írt szociográfiai cikke és versei szöges ellentétben állnak eddigi írói múltjával és magatartásával. … Teljesen érthetetlen, hogy az az író, aki azelőtt megpróbált bátran viselkedni, s ahogy lehetett, igazat írni, sőt 1956 után ő volt, aki írótársait ellenállásra buzdította, most ily mértékben kapitulál. Mi szüksége van erre a teljes fegyverletételre, sőt lelkes alkalmazkodásra? … Ő a maga részéről nem hajlandó erre az útra térni."

A jelentés írója már-már idézőjel nélkül közvetíti Kassák szavait, mondván, "Elszomorító, hogy elzárják a világtól, hogy nemhogy elismernék, még szűk szakmai nyilvánossághoz sem juttatják, amit csinál." Amikor a műveiből tárlatot rendez egy párizsi galéria, de őt magát ’59 végén e célból sem engedik kimenni Franciaországba – mert kiutazását a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztálya "festészetének jellege alapján", "kultúrpolitikai szempontból" nem javasolta –, az ügynök így ír jelentésében: "Most kapott engedélyt, hogy képeit kiállíthassa Párizsba, ahol azok egy előkelő modern galériában lesznek kiállítva. Reméli, hogy végre ez a februárban nyíló kiállítás meghozza neki a világelismerést, amit hiába várt itthon, s ami, mint a modern művészetek egyik úttörőjét, nyilván megilleti. (A kiállítást disszidált barátja, Pán Imre szervezi.)"

A rendszert mélyen jellemzi, hogy a kádári kultúrdiktatúra azonnal fegyelmit indít a kiállítás katalógusába előszót író Pogány Ödön Gábor és a katalógust elkészítő Kossuth Nyomda igazgatója, Lengyel Lajos ellen. Az indok: megengedhetetlen, hogy a Magyar Nemzeti Galéria általuk kinevezett főigazgatója egy nyugati kiállítás katalógusában úgy emlegesse Kassákot mint "a modern magyar piktúra egyik legnagyobb alakját". Hogy "a haladó szemlélet, a forradalmi ízlés nagy úttörői" közé sorolja. Hogy világgá kürtölje a tényt: "Magyarországon több nemzedék írói, költői, gondolkodói, képzőművészei indultak el pályájukon az ő példáját követve".

Kassák Lajos

HÁTTAL A KUVASZOKNAK

Hiába kerestek

alámerültem

a csendbe.

Nem a félelem

nyomott le

nem a gyöngeségem

menekített

magányosságomra hallgattam

szerencsésen

undorom véd meg engem.

Menni vagy maradni

adta fel kérdését a lélek

s én maradtam

fegyver nélkül

egyedül

és soha bizakodóbban.

Ti akik halljátok

készpénz vallomásom

hitből és jóságból

építsetek körém falakat

hogy egyszer még

előbukkanhassak

a semmiből.

Illyés – "a magyar Petőfi", ahogy gyilkos iróniával nevezi az 50’-es évek földalatti humora – maga a létező szocializmustól öröklött ellentmondás. Személye körül "az országot fatálisan megosztó politikával egyidejűleg" megosztott irodalmi világban "kánonok állnak szemben egymással kibékíthetetlenül" – mint Bán Zoltán András írja 2002-ben, a költő születésének 100. évfordulóját övező nagy csendben.

Illyést már a ’30-as években utoléri a politikai kétarcúság vádja. A hatalmat egyszerre félni, lenézni és kihasználni – ez koronkint bőven belefér az udvarközeli értelmiség moráljába. Magasra jutni az alant hagyott tömeg teljes bizalmát élvezve, az urakig emelkedni a népfi szerepében – ez az illyési karrier-recept specialitása. "Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a visszahatását" gyerekkorától gyakorolja. "Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe" – mondja a Puszták népében, leírva az ügyesen járható hierarchikus szerkezetet, ami a modelljeként szolgált: "A családban három generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselve van. … Valóságos eleven létra, amelyen ma is kényelmesen sétálhatok föl és alá… A legtöbbre egyik nagybátyám vitte, az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk a család esze, mindnyájunk büszkesége… ő volt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal mindnyájan kapaszkodtunk. Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén kívül annak köszönhette, hogy a 'nép fia' volt. Választáskor a polgárok lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra s aztán elbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik, megállta köztük a helyét." Illyés pontosan ilyen státust vágyott kialakítani magának.

A szocialista korban írótársai Illyés kétkulacsos magatartását tartották jelleme alapvonásának: Itt nyugszik Illyés Gyulacs / fejtül-lábtól egy-egy kulacs – gúnyolja ál-sírverse. Illyés sokszor méltatlankodik a vád miatt, de minden további nélkül használja és kihasználja a publikus (a "hivatalos") és a privát (az odakacsintóan bizalmas "igazi") beszédszint lehetőségeit. 1966-ban, amikor Pándi Pál, a Párt "főirodalmára" azt javasolja, hogy az új gyűjteményes kötetbe kerüljön bele az Egy mondat a zsarnokságról, Illyés a leghatározottabban tiltakozik. Micsoda abszurd: a hatalom már szorgalmazná a forradalom himnuszának megjelenését, de szerzője ellenzi. Miért? Mert, mint Bán Zoltán András megállapítja, jól tudja, hogy "a publikálatlan, ám gépiratban terjedő nagy vers dinamit, viszont a Párt nyomdájában szedett díszkötetben megjelenve már hatástalan fegyver." Mert a titkosan terjedő vers fenntartja "azt a képzetet, hogy Illyés a pártállami kitüntetések, az ízletes Aczél-vacsorák ellenére híven őrzi a forradalom lángját rózsadombi és tihanyi haciendáinak kiskamráiban".

Illyés Gyula elégedett mosollyal fogadja a babérkoszorút

Nem mintha a megaczélozott kádári kultúrdiktatúra megbízna a Nagy Túlélőben. A ráállított besúgó 1960-as jelentésében olvashatjuk, hogy "Illyés szerint az 1956 utáni állapotok semiben [sic] sem különböznek az előbbiektől". Hogy "Szocialista rendszerünkről … azt fejtegette, hogy a kommunizmus ebben az 'ázsiai formájában' nem ideális társadalmi forma és nem is magasabbrendű, mint a kapitalizmus". Hogy Illyés ideálja a "nietzschei" ember: "Szerinte ilyen emberekből kellene állnia a társadalomnak, vagy legalább a vezető rétegnek, akkor lenne szabadság, mert az ilyen ember erkölcsi beállítottságánál fogva nem tesz semmit, ami a szabadságot sértené." Az ügynök igyekszik pontosan jellemezni Illyés magánbeszédben csöppet sem visszafogott antiszemitizmusát: "Baráti körében esetenként szélsőséges antiszemita kijelentéseket tesz, s ezzel kapcsolatosan a saját teóriájával; 'a zsidó fasizmus'-ról gyártott elméletével hozakodik elő. Ennek lényege: Magyarországon 'zsidó fasizmus' uralkodik és ez ellen a harc igen nehéz, mert mint igazi, vérbeli fasizmus, azonnal az erőszak fegyveréhez nyúl. Ezért össze kell zárni a sorokat – úgy, mint a parasztok teszik a tsz-ben, és átvészelni ezt a becstelen korszakot, amíg megbukik ez a fasizmus is. Ezért nem értethette meg magát a kultúrpolitika irányítóival, akik szemére vetették irredentizmusát. A zsidók a mi nevünkben nem ágálhatnak és nem mondhatnak le a magyar tömegekről jelentette ki, majd így folytatta: a fasizmusnak az irodalom csak propagandaeszköz, nem az irodalom a fontos; az csak arra jó, hogy azt irassanak, ami nekik megfelel. Kijelentette még, amíg ez nem lesz, addig itt magyar élet sem lesz."

Ma szokás Illyésben a XX. század második felének "nemzeti költőjét" tisztelni – Bán szerint az urbánusok azért is kárhoztatják, mert "e szerep eljátszását a pártközpont is jóváhagyta". De a magyarság váteszéhez semmi mód nem illik az az érinthetetlenség, amit Illyés élvez, az a gőgös távolság, aminek megtartására kényesen vigyáz. "A különféle hegyeken fekvő tuszkulánumaiban Illyés a város, az ország fölött lebegett a szó minden értelmében" – mutat rá Bán a helyzet lényegére. Ennél már csak Tamás Gáspár Miklós fogalmaz keményebben: "Illyés mindig, de különösen 1945 után a hatalom embere volt, nem kompromisszumot kötött a hatalommal, hanem maga (is) volt a hatalom".

Egy validitására és nemzeti-nemzetközi státusára egyszerre hiú ember lavíroz, hogy egzisztenciáját és jó (vagy akár hősi) hírnevét egyensúlyban tartsa – hogy lehetne ebből jól kikerülni. A cicázás a hatalommal, a cselezés, hogy az ember könyékig nyúlhasson a gyanús anyagoktól fortyogó nagy üstbe, végül mégis tiszta kézzel vegye ki belőle, ami szerinte őt megilleti – reménytelen játszma. Rendre elbukja, aki belefog. Nem lehet másképp, ha az a célja, hogy anyagi és szellemi hatalma legyen, ám anélkül, hogy nyilvánosan a hatalom részesévé válna. Aki belefog, játékos lehet, de hős sosem. A hősök nem a hatalommal játszmáznak – ekkoriban, mint Petritől tudjuk, börtönben ülnek, vagy halottak.

1983-ban, amikor Illyést temetik, senkire nem illenek jobban legendás verse záró sorai, mint őrá magára: "ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál". Igen, még hét évig a régi hatalomnak, aztán őt is újraértékelik. Csakhogy nem költőként. A játszma az oka: a körötte kialakuló éles polémiát nem a művei váltják ki, hanem politikai, erkölcsi magatartása. A Játékos kitakarja az Írót, akinek alkotói öröksége szinte elporlad a közéleti szerepe körüli vita tüzében. Bármi is lenne a szakmailag hitelesített eredmény, az esztétikai-kritikai mérlegre rá sem kerül az Illyés-életmű. Így hát ma akár nemzeti emblémaként is csodálhatják az elfogult nemzeti érzületűek, vagy teljességgel elutasíthatja az ugyanolyan elfogult urbánus értelmiség – mindegy. Mert eközben, mint Bán Zoltán András kíméletlenül kimondja: "Szinte senki sem olvassa."

Illyés Gyula

HASZNOS AKARAT

"Legyen a költő hasznos akarat!"
Sz. L.

Rácegresen tisztelik az irót;

mint holmi föllebviteli birót.

Ha minden szó esik már hasztalan –:

"A vers – gondolják –, az még hátra van.

A Múzsa!" – ha épp nem is ezt a szót

használják, körülfogván az irót.

Tisztelik a verset Rácegresen;

attól várják, hogy villanyuk legyen.

Úgy várják, de úgy, hogy – ha az segít –