Egyik kedvencem a rossz filmek közül a September címet viseli. A görög alkotása hőse Ana, egy harminckét éves nő, akinek egyetlen barátja, élettársa Manu, a kutyája. Vele kel, vele fekszik egészen addig, amíg Manu meg nem hal (el nem pusztul). Innentől kezdve a magányos Ana egy családhoz kezd járni, melynek kertjében eltemetette kutyáját. Az anya együttérez, a gyerekek szeretik, az apa ki nem állhatja. Ha van szereplő ebben a filmben, akivel azonosulni lehet, akkor az mindenképpen  legutóbbi. A középpontban nyílván a szeretethiány, az egyedüllét, a gyengédség nélkülözése áll. Nincs kit ölelni, nincs kivel törődni. A baj azonban az, hogy Ana személyisége felettébb irritáló, ezen pedig a film lassú, merengő elbeszélő módja és a művészeiskedő fényképezés is csak ront. A cselekmény partalanul csordogál, érthető konzekvenciák nélkül. Ana végül túllő a célon, elzavarják. Fogja magát, elutazik a tengerhez, és ott, miután leúszta magáról a múltat, valamint a csillagos ég alatt töltötte az éjszakát, mire ébred? Hogy egy kutya nyalogatja a kezeit. Új pajtása. Miről szól akkor ez a film? Hogy ne adjuk fel, mert bármikor szembejöhet a Másik? Vagy arról, mennyire nem veszi észre a társadalom, vagy mennyire nem tudja kezelni, ha észreveszi, hogy segítségre szoruló emberekkel van tele? A záróképsórból Ana boldogsága sugárzik, happy end.

September

A September alatt a néző egyetlen reménye, hogy Ana, akiről elég gyorsan kiderül, hogy orvosi segítségre lenne szükséges, tényleg bekattan, és valami történik. De nem. Persze tudjuk a stílus modorából, a hosszú csöndekből, hogy ez nem az a film. Ellenben ott lenne a thriller lehetősége. Több műben felbukkan a műfajjal való kacérkodás, igaz, csak nagyon óvatosan, semmi esetre sem áldoznák fel a mélyebbnek szánt üzenetet műfaji élvezetekért. A baj, hogy bőven megérné.

Talán a cseh versenyfilm, a Honeymoon (Líbánky) a legkitartóbb. Tulajdonképpen egy jól rendezett, helytálló színészi alakításokkal kivitelezett munka, amelyben valahogy úgy is megmarad a feszültség, hogy túl sok minden nem történik benne, ráadásul az embernek számos film eszébe juthat közben, leginkább Thomas Vinterberg Születésnapja. Esküvőt látunk, a vőlegény tizenéves fiának tönkremegy a szemüvege, beugranak hát a templom melletti optikushoz. A férfi kb. egyidős a vőlegénnyel. Egyszercsak felbukkan a templomban, lefényképezi a násznépet is. Majd ott ül a lagziban, egyre több emberrel jóban lesz, a gyerekek imádják, mindenki azt hiszi, valaki más hívta meg. Mindeközben furcsa megjegyzései vannak, majd azt állítja, a vőlegény osztálytársa volt, aki azonban nem emlékszik. Vagy mégis? A film ügyesen játszik azzal, miként bizonytalanítsa el nézőjét. Érezhetően lappang valami a háttérben, és hiába tűnik pszichopatának az optikus, egyre gyanúsabb lesz a férj is. Szerencsére nem maradunk magunkra, a menyasszony így hamarost ugyanúgy hezitálni kezd, mint mi. A Honeymoon lassú, aprólékos, ám nem unalmas. Van némi humora, jók a karakterei és a színészválasztás. A vége viszont nem sikerült. Nem is a meglehetősen unalmas megoldás a probléma, hanem annak túl direkt bemutatása. Ettől függetlenül azonban még mindig a versenyfilmek egyik jobban sikerült darabja.

Honeymoon

A 11.6 heist movie lehetne. Hőse egy pénzszállító cégnek dolgozik, csendes, magának való fickó, aki egyszercsak elkezd akkurátusan dolgozni valamin, látjuk, mit csinál, de nem ismerjük a részleteket. Feszültséget nem, vagy csak alig élhetünk át, a 11,6 a főhősre fókuszál. Toni Musulin létező figura, aki 11.6 millió eurót fújt meg a Francia Nemzeti Banktól, ezzel elkövetve az egyik legnagyobb (fegyvertelen) bankrablást. A lassú folyású film a rablás mögött álló lelki motivációra kíváncsi (Musulin az első jelenetben feladja magát, sorsa így mindvégig ismert), melynek középpontjában leginkább az áll, hogy a férfit nem becsülték meg a munkahelyén. Megintcsak kicsúszunk a műfajból, és mintha az előretopogást nem ellensúlyozná eléggé karakterének kidolgozottsága. Egyszerűen nem láthatunk a mélyére. Phillipe Godeau mozija mintha csak belecsípne dolgokba, de végig nem viszi őket, így – bár lehetne érdekes – könnyen feledhetővé válik.

11.6

Nézőbosszantásban a September társa lehetne a spanyol Cristóbal Arteaga Rozas Forum of Independents szekcióban bemutatott munkája, a The Sad Smell of Flesh (El triste olor de la carne), amelynek még imdb-adatlapja sincsen. A film azzal keltette fel érdeklődésemet, hogy 87 percében egyetlen vágás nincs. Hőse egy férfi, aki, miután iskolába vitte lányát, kínkeservesen ingázik a városban, próbál pénzt szerezni. Rengeteget utazik, autóban, buszon, taxiban, amíg az égvilágon semmi nem történik. Az ember már Andy Warhol Empire című munkáját is szívesebben nézné, ott legalább tudjuk, mire számítsunk, és nem várjuk a csodát. Végül persze fény derül az okokra; elvesztette mindenét, amit pedig nem, azt most értékesíteni akarja lánya számára, hogy aztán életének is véget vessen, egy elég kínos jelenetben (leönti magát egy üveg ginnel és rágyújt egy cigire). Amivel a csupasz valósághoz vinne közel ez a film, éppen az távolít el tőle, az üresjáratok nem vezetnek mélyebbre, csak monotonná teszik. Így átérezhetetlen marad benne a dráma.
 
Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a filmek előtt futó, az életműveikért eddig Kristály Globuszt kapó művészekkel készült gegek (eddig Helen Mirrent, Jiříj Menzelt, Miloš Formant, Harvey Keitelt és Danny DeVitot láttam), valamint az egyik támogató kisfilmjei több kreativitás és feszültséget tartalmaznak, mint a fent említett filmek. A dolog persze nem ennyire borús. Időközben felbukkant az amerikai versenyfilm is, a Bluebird, mely – mégha leginkább Atom Egoyan Eljövendő szép napokjára emlékeztet is – tisztességes alkotás. De erről majd később.

 A leadben látható képet Ruprech Dániel készítette.