Húszévesen megfogadtam, hogy egy könyv értelmezése kapcsán nem fogok olyan semmitmondó szófordulatokat használni, mint teszem azt „sodró lendületű”, hiszen ez a kijelentés legjobb esetben is csak az olvasó és a könyv viszonyáról szól, de általában ennél rosszabb a helyzet: egy panelt tisztelhetünk benne. Most mégis leírom: az angst „sodró lendületű regény”. Nagy Gergely szövegvilágában ismerős terepeken jártam, de mindig más irányba vitt a történet, mint amerre magam mentem volna (fejben előre megkonstruálva a történet folytatását). Meglep, tehát izgat: vagy a cselekményével, vagy egy-egy poétikai fogással (például előre-visszautalások váratlan fordulatai, majd a kötet kétharmada után feltűnően megváltozó Budapest-kép), és soha nem hagy nyugtot az olvasónak (nekem). A zene, média, film, barátság etc. által meghatározott közeg működése miatt feltételezem, más olvasók is megtapasztalják a regény lendületét, melyet olyan dramaturgiai eszközök is felpörgetnek, mint a szexjelenetek. Az erotika szolid, bensőséges, polgári köntösbe bújik (képzavar!) Nagy Gergely könyvében, szemben például Bret Easton Ellis szereplőinek lelketlen vagy kielégíthetetlen, ezért frusztráló vagy durva szexualitásával, vagy akár a pornószcéna bulvármédiából is áradó kortárs kis- és nagymestereinek pózaival.

No name

Az angst nagyvárosában, periferiális média területén (képregény-író) dolgozó főhős a sztori elején öntudattól duzzadó, a világ dolgaival tisztában lévő, szép jövő előtt álló, választási lehetőségekkel bíró fiatalember, aki a könyv végére magánéleti és szakmai perspektíváit elhasználja, s talán emiatt, talán a regényben megmutatkozó világ általános reménytelensége miatt is, teljesen szétesik. Munkája során igazságok és féligazságok hangoznak el a képregény és a film viszonyáról, a médiakonszernek és a nagy korporációk működési mechanizmusáról, zenéről, éttermekről, a budapesti éjszakáról… Mivel az anonim (no name) főszereplő-elbeszélő kifinomult zenei ízlése és az alternatív zenei világban való jártassága a populáris, avagy tömegkultúrát emel „magasba”, ezáltal sok fiatal olvasó felé válik nyitottá a szöveg világa. Éppúgy mint a protagonista és barátai munkafilozófiai dilemmájának megannyi vetülete: globalizált világunkban multinál vagy ne multinál, értelmes vagy ne értelmes munkát vállaljunk-e, különös tekintettel arra, hogy értelmes munkát végezve még inkább kihasználhatnak bennünket munkaadóink.

Nagy Gergely számot vet a média, a reklám, a tömegek, a globalizáció, a hatalmi struktúrák, a technika állapota adta keretekkel, ezek szövegeivel. Nem mintha nem lehetne elefántcsonttoronyban is művészetet csinálni, mert – mint a szerelemben – egy-egy áldott pillanatra mindent lehet, de hosszú távon, elzárkózva a külvilágtól, azaz homokba dugva a fejünket, mégiscsak lehetetlen. Mára a zenében az összes lehetséges zörej, zaj lehet zenei alapanyag, és egyben idézet. Azaz a kávéfőző kotyogása-sistergése éppoly gazdag tartalommal telítődhet, mint egy orgazmustól áradó sikoly, vagy egy Stradivari tiszta A hangja. Így válnak aztán a reklámszövegek, a dalszövegek, a televíziós műsorok szereplőinek benyögései, a bulvármédia frázisai a nyelvünkké  azaz a közös ihlet (a nyelv József Attila szerint a nemzet közös ihlete) megkerülhetetlen alkotórészeivé, függetlenül attól, hogy egy-egy író beengedi őket a világába, vagy nem. Magyarországon nagyon kevés olyan könyv jelent meg, melyben jelen van ez a tapasztalat. Nagy irodalmi rokonai közt tartható számon a „semmi sem idegen tőlem, mi szövegi” jeligére cselekvő, mindent felfaló Esterházy-próza, az elesettek, megalázottak és megnyomorítottak, ezért az utca szintén mindent bekebelező nyelvén megszólaló Parti Nagy-próza, valamint a halálpontos, sok regiszterben előálló Térey. Munkáikon keresztül kezd kialakulni annak megfogalmazása, hogy a minden szövegit letapogató, valós vagy lehetséges citátumvilágban élünk. Nagy Gergely hungarian irodalmi rokonának a történetszervezés miatt mégis Daniel Leviczky Archleb és Upor Tonuzaba ökoterrorista Aua és Atua című művét, valamint Jakes Smiles 1 linkjét tartom.


Térviszony

Vissza-visszatérő Budapest-leírásokkal, városrész-leírásokkal találkozunk Nagy Gergely regényében, amelyek egymás másolataiként, torzításaiként is olvashatók, és nem lehet eldönteni, melyik az eredeti, hogy van-e egyáltalán eredeti. Ezek a leírások a főhős lelkiállapotával együtt változnak. Nincs tehát kitüntetett pillanata Budapestnek: hol a világ egyik legsikeresebb városaként jelenik meg, ahol fekete metróvonalon is járnak már az emberek, és ahol a grafitszürke „beborítja az oszlopokat, a peronok falát. Egy csillagharcos páncélzata.” (17. o.), hol pedig egy szétcsúszott térben állunk. A szimulákrumok felől olvasva a mai Budapest természetesen ugyancsak egy másolat lehet a sok közül, amelyek közt nem ismerhető fel az eredeti. Még a palimpszesztek másolatélményét is megjeleníti az angst, amikor Aquincumról így ír: „Az aszfaltréteg alatt egy másik város, fürdő és palota, ház és fórum.” És vehetjük a főhős anonimitását, „no name”-itását is: a számítógépiparban a no name mindig másolat, vagyis nem eredeti. Az idézetvilág-létből is tudhatjuk, hogy élete eseményeire, fordulataira ráismer egy rossz képregényben, vagy egy rossz filmben - semmi sem egyedíti. A műben egy helyütt kerül szóba a beszélő neve, ahol ajándékot készíttet egy barátjának, és megkérdezik tőle, hogy hívják. „Nem érdekes, az album úgyis az övé lesz” – hangzik a válasz. A létrehozó identitása nem a név szintjén fontos, a befogadó felé fordulás a lényeges, hangozhat a hermeneutikai tanulság.


Citátumvilág

A már említett idézetek a szokásosnál sokkal vegyesebb világokból származnak: megtalálhatók a magas irodalmon túl a rap, a popzene különböző regisztereinek szövegfoszlányai, de a citátumok kulturális idézetekre is vonatkoznak, amiről például így ír Nagy: „a téma-éttermek, valamilyen agyament rendezőelvnek alávetve egy-egy helyet, a Pókembernek, a bécsi édesség kultuszának, a trieszti kikötővilágnak, vagy a viktoriánus Angliának. Citátum világ.” (23. o.). De vegyünk a regény végéről egy másik példát, a fiatalok lázadására vonatkoztatva: „bármi hasonló megnyilvánulás (t. i. a cégek elleni lázadás – B. E.) méregfogát rég kihúzta a divatipar, amióta tizenéves kiscsajok úgy néznek ki, mint fegyveres Tupac Amaru-hívő anarchisták a hetvenes évekből (…)”. Ez a citátum-lét a jelentésadást, a jelképzést is sok helyütt jellemzi: a jelek gyakran nem valami jelek világán kívülinek tételezett denotátumra, hanem valamilyen, már meglévő jelre utalnak. A reklám reklámra utal, a történetek történetekre utalnak, a médiumok médiumokra utalnak és épülnek stb. [a]http://www.litera.hu/object.50d22872-3b8d-4d7d-9d54-9bfa3a82cb20.ivy[text]Rácz I. Péter litera-béli értelmezése szerint is metaforákká lombosodik az utalásrendszer.[/a]

Ki kell térni rá, mert nagyon hangsúlyos, hogy a szöveg gyakran olvassa önmagát: a tervezett képregény egyik szereplőjének neve Ooze. Máris jön a kérdés a szövegben: „ooze a peer gyntből? vagy beate uhse?” (155. o.) Ez a jelenség a kulturális rétegek egy síkra tereltségére utal, hiszen ugyanúgy megjelenik a Peer Gynt egy szereplője, mint a pornókirálynő, Beate Uhse neve. Továbbá: „Mint a legrosszabb képregényszüzsé” (363. o.). Saját életét a „nóném főszereplő” a végén képregényként olvassa: „Képmezőkre, panelekre osztott teret látok” (366. o.) – és bár ezt az idézetet többféleképpen lehet olvasni, magam úgy értem, hogy az értelmező sosem találkozik önmagával a jelenséggel, mindig jelekkel: és így a szereplők is a közvetítettségben találják meg a maguk legfontosabb önértelmezési lehetőségét.

Aztán vegyük az egyik szereplő, Jég nevét. A regény feloldása szerint a Jég az Intrusion Countermeasures Electronics rövidítésének magyar fordítása. Az ICE adatvédelmi eljárás, ami William Gibson Neurománcában agyhalált okoz Case-nek – itt Jégnek, aki önkéntesen vett részt egy biztonságtechnikai kísérletben, mely során a jég erősebbnek bizonyult a személynél, és az agyában kódolt dolgok, tulajdonságok „egy pillanat alatt szétégtek az adatmezőben” (363. o.). De túl ezen a magyarázaton (melynek Gibsonnál megjelenő változatáról [a]http://prae.hu/prae/journals.php?jid=40&jaid=137 [text]H. Nagy Péter Imaginárium III. című dolgozatában[/a] is olvashatunk). (De az egykori budapesti bölcsészeknek feltétlenül eszébe juthat a Jégbüfé is, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, mint az egyetemi évek kultikus előtere.)

Jég történetéhez nagyban hasonló története van a főszereplőnek is, csak nem mesterséges, hanem „természetes” módon veszíti el a tudatát a könyv végére. Az elbeszélő pedig a legutolsó mondatban az „Itt nem lehet élni” kijelentést felbontja szavakra, azaz így szegmentálja: „Itt. Nem. Lehet. Élni.” (381. o.) Ennek a megoldásnak köszönhetően azonban az „Élni.” szegmens olyan hangsúlyra tesz szert, hogy maga a szó külön életet nyer, vagyis az eredeti mondat minden pesszimizmusa ellenére az életre, az értelmezésre nyitja rá a könyvet.


Félelem a labirintusban, ha még nem mondtam volna

Végül egy gyakori, mégis a regény ínyenc voltát erősítő poétikai megoldás: megjelenik a „mű a műben” (Hamlet, Don Quijote, Wilhelm Meister, hogy csak a leghíresebbeket említsem). Az önértelmezés, önreflexió hangsúlyozódik azáltal, hogy az angst című regényben egy Angst című képregényt kezdenek írni-rajzolni a szereplők (a no name főszereplő, és rajzolótársa, Graf). A „világ vége utáni világként” is olvasott képregény (182. o.) a posztapokaliptikus olvasatok megjelenését hangsúlyozza. A szüzsé szereplők által megfogalmazott leírásában az áll: „A sztori olvasható lineárisan, de a benne elhelyezett gondolati linkek mentén is, ennek megfelelően elképzelhető többféle iránya. Egy valami nem képzelhető el: megoldása.” (37. o.) Azaz olvasatok vannak, de a végső olvasat lehetőségét a szöveg maga akarja kizárni. Az Angst mint képregény, legalábbis amennyit megismerhetünk belőle a regényben (ne feledjük, ironikus olvasat: nincsenek képek a regénybeli képregényben), nem más, mint egy eltévedés története. Kreuz (= kereszt!) nevű főszereplője egy olyan könyvet talál, amelyben az utolsó jelzést a Minotaurusz címnél helyezték el (169. o.). A Minotaurusz a görög mitológiában a labirintus ura – ám a könyvben, úgy tűnik, nincs ura a labirintusnak, mellérendelő viszonyok uralkodnak. Nagy Gergely angst című regénye olyan kortárs kérdések labirintusaként is olvasható, melyekre nincs (jó) válasz, hanem újabb és újabb kérdéseket generálnak.

Balogh Endre