Ha a főcímet követő inzert nem adná tudtunkra, hogy megtörtént események feldolgozását látjuk, talán fennakadnánk a film valószerűtlennek ható mozzanatain. Ki gondolná, hogy Paris Hilton a lábtörlő alatt hagyja kacsalábon forgó hollywoodi villája kulcsát, és az épület nincs beriasztózva? Egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy néhány tehetős családból származó Los Angeles-i középiskolás egy éven át büntetlenül használhatja átjáróházként Lindsay Lohan, Rachel Bilson és egy sor hasonszőrű híresség otthonát, és hárommillió dollár értékben nyúlhat le tőlük luxustárgyakat, ékszereket? Sofia Coppolát nem érdeklik a történet bűnügyi vonatkozásai, ezért csak vázlatos információkat ad a betörések kivitelezéséről − a Facebook és a Google Maps segíti az elkövetőket −, majd az öttagú tinicsapat rendőrkézre kerülésének okairól. Krimi helyett egy már-már tüntetően eseménytelen és konfliktusmentes (mikro)társadalmi vizsgálódást kapunk, amelyben a hangsúly a szereplők motivációján és riasztóan egydimenziós személyiségén van.

Ha azt hisszük, a Bling Ring (csilivili banda) tagjait az idolok őszinte imádata, netán a dizájner ruhadarabok esztétikuma iránti áhítat vezérli, tévedünk. Coppola hajszálpontos megfigyelése, hogy szereplőit − illetve azokat a tizenéveseket, akikről mintázta őket − valójában nem érdeklik sem a sztárok, sem a divattárgyak. Ami fontos számukra, az a státusz, az idealizált, csillogónak hitt sztáréletforma, amelyhez a státuszszimbólumok megszerzésével, esetünkben amolyan rekreációs lopásokkal próbálnak közelebb kerülni. Bár a méregdrága márkák felismerésében tévedhetetlenek, nem örülnek különösebben az elcsaklizott Alexander McQueen napszemüvegeknek és Louboutin cipőknek, kielégülésük forrása inkább az, hogy e holmikban nem lógnak ki a város legkúlabb szórakozóhelyeiről sem. Ha Paris Hilton társaságában, Balmain ruhában bulizva készítenek és osztanak meg magukról selfie-t, akkor úgy érzik − majdnem jogosan −, hogy máris beléptek a celebvilág aranykapuján, lehet őket irigyelni.

Coppolának az egész filmen végigvitt koncepciója, hogy csak olyan eseményeket hoz a tudomásunkra, amelyeknek a főszereplők a részesei, azaz nem látunk tovább a tinédzserek Birkintől Rolexig terjedő perspektívájánál (nem tudjuk meg, hogyan reagálnak a lopásokra a hírességek, miként nyomoz a rendőrség). Ez a narrációs eljárás az aranyifjak motivációira és életmódjára irányítja a figyelmet, belekényszeríti a nézőt a főszereplők szűkre szabott világába, és megnehezíti, hogy elhamarkodottan ítéljünk róluk. De már csak azért sem törhetünk pálcát a fiatalok felett, mert a film legjobb, maróan szatirikus jeleneteiben a szülőkről hull le a lepel: kiderül róluk, hogy fájdalmasan hiúk és üresek, akkor pedig várhatunk-e mást a gyerekeiktől? E képsorok tanúsága szerint a többnyire tartózkodóan szemlélődő drámának jót tett volna, ha határozottabban mozdul el a szatíra felé − ahogyan javára vált volna ez a rendező 1999-es első filmjének, az Öngyilkos szüzeknek is, mely a tini hősök és a hasonló elbeszélő eljárás miatt jelen munka egyik rokondarabja.

Coppola fiataljainak egyhangú életében az egymástól megkülönböztethetetlen lopásokat egymásra kísértetiesen hasonlító bulik követik, néha egy kis kokainos autókázás színesíti a palettát. Értjük, hogy a szereplők élete sivár és repetitív, ám a szüzsé ezt túlzásba vitt ismétlésekkel érzékelteti, ami hiba. A rendező előző filmje, a Made in Hollywood sem dúskált eseményekben, ott is kitüntetett szerepe volt az ismétlődő helyzeteknek, ám akadt más, amibe a néző belekapaszkodhatott: többek közt egy célirányos történetbe helyezett, karakterfejlődésen áteső főszereplő. A Lopom a sztárom cselekménye nemhogy főhőst nem mutat fel, de zárójelezi a szereplők közötti viszonyok alakulását, sőt magát a történetet is. A film a tinédzserek bírósági elítélése után ugyan véget ér, de nem hat befejezettnek. Coppola nyitott, elgondolkodtató zárlatot vizionálhatott, de a felvázolt két kifutási útvonal − hogy a történtek nem hagynak nyomot szereplőkben, illetve hogy ironikus módon elősegítik celebbé válásukat − hiányérzetet keltően kioltja egymást. A film másfél órás, részletező helyzetleírás, ami ugyan elvileg működhetne, de ez estben az alapszituáció és a képi fogalmazásmód sem elég erős ahhoz, hogy mellőzhetővé tegye a szokásos filmdramaturgiai eszközöket.

Az ötödik egész estés alkotásánál tartó amerikai rendezőnek azok a legsikerültebb darabjai, amelyekben az általa életrajzi okokból jól ismert sztárlét árnyoldalait kortárs környezetben boncolgatja. Az Elveszett jelentés és a Made in Hollywood keserédes drámáinak önmagukat kereső filmszínész hősei szerethetők vagy sajnálhatók voltak, mindenesetre játszi könnyedséggel váltottak ki érzelmeket a nézőből. Francis Ford Coppola lánya a Lopom a sztáromban új nézőpontból, a celebipar termékeinek fogyasztói felől világítja át kedvenc témáját, de a túlnyújtott kísérletnek ható film sem intellektuális, sem érzelmi erejét tekintve nem éri el a korábbi legjobb munkák színvonalát.


Lopom a sztárom (The Bling Ring)
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 95 perc, 2013.
Tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendező és forgatókönyvíró: Sofia Coppola
Operatőr: Christopher Blauvelt, Harris Savides
Szereplők: Katie Chang (Rebecca), Israel Broussard (Marc), Emma Watson (Nicki), Leslie Mann (Laurie), Taissa Farmiga (Sam), Gavin Rossdale (Ricky)
 
Bemutató dátuma: 2013. június 27. 
Forgalmazó: Fórum Hungary