bezár
 

irodalom

2013. 07. 04.
Kardozás bús felhők alatt
Esterházy Péter felolvasóestje a PIM-ben Dés Lászlóval kiegészítve, 2016. 06. 26.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Esterházy pontosan tudja, hogyan kell levenni a lábáról a közönséget. Talán a dísztelenséggel, hogy mindössze egy asztal és egy gyér fényforrás társaságában veszi kézbe kötetét, hogy nem kommentál sokat, csak olvas és olvas. Vagy talán azzal, hogy pontosan ismeri befogadóit, és tud irányítani minket. Tudja például, hogy mikor kell szünetet tartani és megszakítani az olvasást egy kis zenei aláfestéssel, még érzékibbé téve ezzel szövegét. Titkát most is megtartja magának, de már az első tíz percben eléri, hogy a végén kellemes élményekkel távozzunk.
Jó, az mondjuk igaz, hogy az író az égiekkel elfelejtette lebeszélni, hogy ő most a PIM udvarán, a szabad ég alatt olvasna, mert máskülönben azok nem egy őszi, borongós és hűvös estét küldtek volna, hanem csillagokat meg tiszta eget. Így most sajnos akárhogy kuporodok és akármennyire szorítom magamhoz a forralt boros poharat - ami komoly veszélyforrás a ruhámra nézve -, a dermesztő fuvallatok ki-beszaladgálnak a blézerem alatt. Szerencsére egy hölgynek megesik rajtam a szíve, és egy párnával teszi könnyebbé a zimankó elviselését.



Nagyjából sikerül begubóznom és kihessegetni a hideget a ruhám alól, közben oldalról két jampec zsebre dugott kézzel érkezik, és komótosan felsétál a színpadra. Fejük lehajtva, hajukba belekap a szél. Dés és Esterházy. Megfogják a hozzájuk passzoló tárgyakat: a zenész a szaxofonját, az író a kötetét, majd E. P. mond valamit. Mi persze nem halljuk, hogy mit, a mikrofon kikapcsolva. A hangtechnika épp akkor támad fel, amikor felnevet, hogy nincs hang. De már van, így bele is szól: “Nem köszönök, elkezdem". És elkezdi.

“Kardozós" történet következik, részletek az Egyszerű történet vessző száz oldal című kötetből. A könyv első néhány oldalával kezdődik meg az olvasás: az Előversengésben Esterházy a kötet kontextusát jelöli ki, közben pedig folyamatosan az író és a lírai én közötti határvonalon ingázik. “Nem állítom, hogy átlátok a szitán, ám Önök se legyenek abban annyira biztosak, hogy átlátnak rajtam. Nyitott könyv vagyok ugyan, de Önök nem ismerik e könyvet; meglehet, én sem. Viszont nyílt kártyákkal játszom. Viszont milyen játékot?" A jól ismert Esterházy-nyelv szólal itt meg, gyorsan hangulatba kerülünk.



Történelmi regényt ígér a szerző, olyat, ami beszámol a lírai én apja életének utolsó két évtizedében átélt boldogságáról. Már az első fejezetekből kiderül azonban, hogy ennél jóval többről lesz itt szó. A felszínen ugyan fut egy történeti szál - Buda felszabadítását megelőző években járunk -,  ám a szöveg alatti bő jegyzetanyag és a kiszólások, a zárójelek minduntalan megszakítják a linearitást. A folytonosságot gondolati víziók, képzelmények, magyarázatok, aláhúzások rekesztik be, melyek folyamatosan utalnak a jelenre, az idősíkok is egybemosódnak. A történelem fennkölt fogalma itt is csak naiv ábránd. Amit történelemnek képzelünk, érzékelünk csupán egymással feleselő események, jelenségek nem megbízhatóan absztrahálható halmaza, valami, ami elveszik a mesélésben.

Még mielőtt túlságosan belevesznénk a szöveg tekernyéveibe, Esterházy felnéz, Dés pedig játszani kezd. Bizonyára ő is fázik, hiszen a Süss fel nap hangjait veszi alapul az improvizációjához.



Majd megint Esterházyé a szó, újabb 20 percnyi részlet következik. Ahogy haladunk előre a szövegben, egyre inkább összeáll és egyre könnyebb lesz követni az író játékait. A történetmesélés néha átcsap társadalomkritikába, majd önreflexióba, a krónikásunkból elő-előtőr kritikusi vagy lamentáló énje. Esterházy ugyan már az elején kijelenti, hogy elhatárolja magát a lírai éntől, viszont sokszor úgy tűnik, mintha saját vallomásait hallanánk felsejleni a sorok között. Áthallásokkal zsúfolt a szöveg.

Az időjárás közben újabb izgalmakat visz a felolvasásba. Az asztalról felkap egy papírt, majd játszik vele egy sort, végül a színpad közepén hagyja. “Oh, hogy ezt mennyit gyakoroltuk" - szól az író, majd tovább folytatja az olvasást a harminchetedik és a harmincnyolcadik oldallal. Utána megint Dés, a szaxofonnal valami probléma lehet, kissé hamiskásan szól és a zenész arcán is látszik, hogy nincs minden rendben, így újra visszatérünk a szöveghez. A probléma megoldódik, így megint zene. Utána három fejezet, majd újra a szaxofon hangzik fel. Esterházy a kötet utolsó oldalaihoz ér. Nehéz derű telepszik a szövegre: “gyűrt papirost találtunk, akár egy halálon túli üzenetet, parainesist, intést, bátorítást, buzdítást, rajta ceruzával írt, már kissé elmaszatolt szó, a felszólítás: Örülni." Igen, de minek?

Dés dallamai adnak keretet az estnek, majd következik a meghajlás - most már nem fogok odafagyni a székhez, ez bizonyos -, visszataps, megint meghajlás, majd épp úgy, ahogy érkezett, oldalt távozik a két jampec.

Fotó: Bach Máté

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- Kocsis Katica --


További írások a rovatból

(kult-genocídium)
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról
A BÁZIS harmadik, "Hálózati organizmusok" című líraantológiájának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

Más művészeti ágakról

A 12. Primanima mint a magány és társadalmi kritika tükre
Az idei Verzión fókuszba kerülnek az anyák küzdelmei


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés