Jó, az mondjuk igaz, hogy az író az égiekkel elfelejtette lebeszélni, hogy ő most a PIM udvarán, a szabad ég alatt olvasna, mert máskülönben azok nem egy őszi, borongós és hűvös estét küldtek volna, hanem csillagokat meg tiszta eget. Így most sajnos akárhogy kuporodok és akármennyire szorítom magamhoz a forralt boros poharat - ami komoly veszélyforrás a ruhámra nézve -, a dermesztő fuvallatok ki-beszaladgálnak a blézerem alatt. Szerencsére egy hölgynek megesik rajtam a szíve, és egy párnával teszi könnyebbé a zimankó elviselését.



Nagyjából sikerül begubóznom és kihessegetni a hideget a ruhám alól, közben oldalról két jampec zsebre dugott kézzel érkezik, és komótosan felsétál a színpadra. Fejük lehajtva, hajukba belekap a szél. Dés és Esterházy. Megfogják a hozzájuk passzoló tárgyakat: a zenész a szaxofonját, az író a kötetét, majd E. P. mond valamit. Mi persze nem halljuk, hogy mit, a mikrofon kikapcsolva. A hangtechnika épp akkor támad fel, amikor felnevet, hogy nincs hang. De már van, így bele is szól: “Nem köszönök, elkezdem". És elkezdi.

“Kardozós" történet következik, részletek az Egyszerű történet vessző száz oldal című kötetből. A könyv első néhány oldalával kezdődik meg az olvasás: az Előversengésben Esterházy a kötet kontextusát jelöli ki, közben pedig folyamatosan az író és a lírai én közötti határvonalon ingázik. “Nem állítom, hogy átlátok a szitán, ám Önök se legyenek abban annyira biztosak, hogy átlátnak rajtam. Nyitott könyv vagyok ugyan, de Önök nem ismerik e könyvet; meglehet, én sem. Viszont nyílt kártyákkal játszom. Viszont milyen játékot?" A jól ismert Esterházy-nyelv szólal itt meg, gyorsan hangulatba kerülünk.



Történelmi regényt ígér a szerző, olyat, ami beszámol a lírai én apja életének utolsó két évtizedében átélt boldogságáról. Már az első fejezetekből kiderül azonban, hogy ennél jóval többről lesz itt szó. A felszínen ugyan fut egy történeti szál - Buda felszabadítását megelőző években járunk -,  ám a szöveg alatti bő jegyzetanyag és a kiszólások, a zárójelek minduntalan megszakítják a linearitást. A folytonosságot gondolati víziók, képzelmények, magyarázatok, aláhúzások rekesztik be, melyek folyamatosan utalnak a jelenre, az idősíkok is egybemosódnak. A történelem fennkölt fogalma itt is csak naiv ábránd. Amit történelemnek képzelünk, érzékelünk csupán egymással feleselő események, jelenségek nem megbízhatóan absztrahálható halmaza, valami, ami elveszik a mesélésben.

Még mielőtt túlságosan belevesznénk a szöveg tekernyéveibe, Esterházy felnéz, Dés pedig játszani kezd. Bizonyára ő is fázik, hiszen a Süss fel nap hangjait veszi alapul az improvizációjához.



Majd megint Esterházyé a szó, újabb 20 percnyi részlet következik. Ahogy haladunk előre a szövegben, egyre inkább összeáll és egyre könnyebb lesz követni az író játékait. A történetmesélés néha átcsap társadalomkritikába, majd önreflexióba, a krónikásunkból elő-előtőr kritikusi vagy lamentáló énje. Esterházy ugyan már az elején kijelenti, hogy elhatárolja magát a lírai éntől, viszont sokszor úgy tűnik, mintha saját vallomásait hallanánk felsejleni a sorok között. Áthallásokkal zsúfolt a szöveg.

Az időjárás közben újabb izgalmakat visz a felolvasásba. Az asztalról felkap egy papírt, majd játszik vele egy sort, végül a színpad közepén hagyja. “Oh, hogy ezt mennyit gyakoroltuk" - szól az író, majd tovább folytatja az olvasást a harminchetedik és a harmincnyolcadik oldallal. Utána megint Dés, a szaxofonnal valami probléma lehet, kissé hamiskásan szól és a zenész arcán is látszik, hogy nincs minden rendben, így újra visszatérünk a szöveghez. A probléma megoldódik, így megint zene. Utána három fejezet, majd újra a szaxofon hangzik fel. Esterházy a kötet utolsó oldalaihoz ér. Nehéz derű telepszik a szövegre: “gyűrt papirost találtunk, akár egy halálon túli üzenetet, parainesist, intést, bátorítást, buzdítást, rajta ceruzával írt, már kissé elmaszatolt szó, a felszólítás: Örülni." Igen, de minek?

Dés dallamai adnak keretet az estnek, majd következik a meghajlás - most már nem fogok odafagyni a székhez, ez bizonyos -, visszataps, megint meghajlás, majd épp úgy, ahogy érkezett, oldalt távozik a két jampec.

Fotó: Bach Máté