Többszöri olvasás után is zavarba ejtő a népszerű szerzőpáros új mesekönyve. Baranyai (b) András illusztrációi szokás szerint remekül sikerültek, akárcsak a korábbi kötetekben (Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután; Emese almája; Focisták kézikönyve), nem véletlen, hogy a Könyvhétre megjelenő másik munkáját (Gévai Csilla: Amíg utazunk) szintén beszereztük. Nemcsak a gyermeki szemnek követhető, a fölnőttnek is kellemes, izgalmas a látnivaló (lásd a korábban Winkler Róbert Márton és Micikéjéről írottakat). Kiss Ottó új kötetében az előzőekhez képest a sötétebb tónusok a dominánsak, de ez érthető, hiszen a címszereplő többnyire egy erdő mélyén tartózkodik.



Kiss Ottó szövege azért bizonytalaníthat el bennünket, mert mintha nem gyerekeknek íródott volna, vagy a fölnőtt-gyerek együttolvasásnál a mérleg az előbbi felé billenne az érthetőség terén. Elképzelésünk sincs, hogy egy kisgyerek mit érthet meg belőle, hogyan egészítheti ki a maga számára, építheti föl történetté a képek segítségével – mert ez számunkra is kihívás. Nekem legalábbis az volt. Első tanácstalanságomban természetesen a kortárs fegyvertár mindentvivő retorikai elemét és olvasási stratégiáját, az iróniát vetettem be a látszólag naivra, gyermekire kerekített elbeszélői modalitás megértése, írásmódjának szkennelése érdekében. Újraolvasásnál is ugyanezt tettem. (Harmadjára szakembert hívtam, és kisfiam primer tetszésnyilvánítása és folyamatos érdeklődése, a felolvasás fenntartásának kikövetelése több volt, mint meggyőző…)

A társadalom- és életmódkritikus szöveg persze lehetetlennek tekinti, sőt ki is figurázza a rousseau-i kivonulást, mégis ennek dichotóm párjaként képes szcenírozni a nagyvárosi lét visszáságait – miközben maga is onnan várja a segítséget (mobiltelefon, gyerekcsapat). A kötet legérdekesebb attitűdje mégsem ez, hanem a keleti filozófiák integrálása, illetve az ezekből leszűrt (közösségi) konyhabölcsességek párlatának bevonása (melynek előképe lehet a kortárs szépirodalomban Forgách András Aki nincse vagy Darvasi László A lojangi kutyavadászok című kínai novellái, ahol szintén lépten-nyomon megvilágosodnak a szereplők), a történeti vonalvezetés dinamikájának legfőbb komponenseként. Szusi apó, aki nevét és zen iránti fogékonyságát egy japán szusibárban eltöltött negyvenévnyi szakácskodás alatt szerezte, folyton megvilágosodik, és ezért az olvasót nem is tudja bevonni a vele megesett dolgok alapján levont konklúziókba, hiszen élménye túl van a racionalitáson, metafizikai – egyszeri és megismételhetetlen. Ennek kezelése részéről és az olvasó részéről is épp ezért banális.



Nem véletlen, hogy szimbolikus erdőben is tévelyeg, kijutni csak az olvasói hadak mentőakciói révén sikerülhet – erre konkrét felszólítás is található a kötet végén. Az egyértelmű olvasat elbizonytalanítása mint olvasási vezérlőelv a gyermeki látásmódokkal (és felnőtt kreativitással) párban számtalan kiutat, értelmezési modellt kínálhat: játékot az erre fogékonyaknak. Ezért is roppant szórakoztató a látszólag járt utakat taposó, erdőt járó Szusi apó története, ami akár a mi történetünkké válhat, vagy együtt nevethetünk a történetté nem válás nehézségein.

Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár
Baranyai (b) András rajzaival
Budapest, Móra Könyvkiadó, 2013.
48 old. 2290 Ft.