Márton László a JAK őstörténetéből villant fel epizódokat; milyen elvek alapján teremtette meg Odorics annak idején a tatai JAK-tábort (a szakmaiság vegyítése a szabadsággal volt a cél), hogyan bukott le, amikor titkos naplót írt és hogy milyen kár, hogy sokan az elhalálozás miatt nem lehetnek itt most nosztalgiázni. Aztán részleteket olvas fel A nagyratörőből. Keresztury Tibor kérdezgeti, így tudjuk meg, hogy Kleisten mennyire össze lehet veszni (műveinek fordítása kapcsán). Szerencsére barátságok nem mentek rá.

Sajnos korog a gyomrunk, rohanunk a legendagyanúsan gusztustalan rakott tészta irányába. Marnóval vacsorázom, inkább otthagyom a felét (nem volt nehéz), így biztos, hogy még előtte beérek a programra. Előérzetem nem csal. Kukorellynek iszonyúan melege van, aminek többször is hangot ad a párbeszélgetés folyamán: "ha felállok és kimegyek, az azért lesz, mert mindjárt elájulok". De azért kedvesen elhessegeti a Marno Jánosból lakmározni szándékozó szúnyogot. És elkezdenek a testről beszélni, így kerülnek szóba fájdalom, betegség, gyöngeség. Aminek Marno gyerekkorában volt egy előnye is: rengeteg ideje maradt olvasni. Szerencsére később jobban lett, és sokat pingpongozott Kukorellyvel. Ezen elmerengenek egy darabig – és az irodalomhoz kapcsolnak: "ott te is győzhetsz, és én is győzhetek" – szögezi le Kukorelly. Nem. "Az írásban látszólag nincs ellenfél" – kontrázik Marno. Ezek után főleg a kultúrafinanszírozásról esik szó: hogyan találhatnánk forrást, illetve ideális befogadót. Igenis vannak zseniális befogadók, akik kizárólag passzívan állnak a kultúrához, bizonygatja Kukorelly. És itt következik a hosszas vita arról, hogy ki veszi meg a könyveket, kinek van pénze. "Egy könyv két sör ára, nem igaz, hogy ennyi pénze nincs valakinek" – mondja Kukorelly. De annyira melege van, hogy már harmadjára szeretné abbahagyni a vitát.

A Flash zenekar koncertje három órát csúszik, addig van egy kis idő a parton hűsölni, meg mániákusan fújni magunkat a szúnyogriasztóval. Visszaérve majd kiveri a szemünket az előadóterem neonfénye. A táborlakók üdvözült mosollyal ülnek az egyetemi atmoszférájú helyiségben, míg a színpadról obszcén szavakat üvöltenek feléjük a fellépők; és ebből semmiképpen sem a prüdériámat szeretném kiemelni, arról szó sincs, inkább a groteszk jelleget – ha nem lennének széksorok, biztosan vonaglanánk egy kicsit a zenére.

Reggel, kávéért vánszorogva botlom az énekesbe a büfé előtt, tőle tudom meg, hogy átaludtam a virslit – feldühödöm, az esti tésztánál biztosan jobb lehetett. Meg azt is, hogy létezik 21%-os sör, és Hamu Rabbinak hívják. Nos, mindig van mit tanulni. De ma már nem. Irány a tó.

Fotó: Szőcs Petra