A társulat fiatalsága igenis meghatározó motívum az előadásban. Már a nézők érkezésekor egységes, homogén csapatot képeznek; halk „légyzümmögés” mellett keressük a helyünket. A színészek széles üvegű napszemüvegek mögé rejtezve, merev arccal alkotják Argosz bűnbánó polgárait. Csak Oresztész és kísérője lesz a később érkező kívülálló a kívülállók között. Tulajdonképpen az ő megérkezése adja meg a hely és a darab alaphangulatát: ahogy döbbenten körbenéz az embertelen legyek között, otthonát keresve.

Az Izsák Lili tervezte játéktér nem túl komplikált, ám annál hatásosabb. Lépcsőzetesen felépített szinteken játszanak a színészek: a darab hierarchiáját tükrözve középen, a zsákokkal elfedett holtak kútja felett, a csúcson Jupiter áll, közvetlenül alatta Aigiszthosz trónol, lejjebb üres „házak”: lerakott tégladarabok, amiken Oresztész reménykedve kopogtat. Hazatérése, és otthonán való szörnyülködése vezet be minket is Argosz kegyetlen világába – élettelen, bűnbánó, kedves halottaikat sirató emberek, azaz dögevő legyek várják. A város népe még mindig a múlt, a halottak bűv- és bűnkörében él, közös bánatuk kizárja az idegeneket és a jövőt. Kívül állnak időn és téren. Valójában maga a nép végig csak mint „tégla” jelenik meg, a királyi család mint a nép vezetője tükrözi az egész város hangulatát. Klütaimnésztra és Aigiszthosz néma ellenségessége valóban láthatatlan tömegeket emel köréjük.

Nem a különálló egyéniségeken van a hangsúly, nem az egyéni bravúros színészi játékon, hanem az atmoszféra megformálásán és fenntartásán. Ez az alaphangulat mégsem nyomasztó, inkább bizarr; a színészek humorosan jelenítik meg a komorságot. Nehéz megijedni, amikor a meggyilkolt Agamemnón király lelkét mint aranyhalat látjuk úszkálni egy akváriumban. Mint ahogy a király és a királynő alakjáról sem egy brutális tettre asszociálunk: sem Aigiszthosz mimikájáról a hatalmas légy-napszemüveg mögül, sem Klütaimnésztra merev, ironikus boszorkánymosolyából. Jupiter alakja viszont valóban kegyetlen. Réthelyi András erőteljes egyénisége, hangja és játéka folyamatosan uralja a teret. Ő a valódi uralkodó, mindenki más csak az ő jól felépített világának játékbabája; se önálló sorsuk, se önálló akaratuk.

Elektra is csupán ennek a zárt világnak a keretein belül lázad; nem tud kilépni Jupiter játékszabályainak rendszeréből. Alakjának ellentétességét jól formálja meg Sipos Vera. Elektra egyszerre gonosz bosszúálló és ártatlan gyerek. Helyzete sötétségét és fájdalmát csak tovább súlyosbítja kislányossága. „Te még kislány vagy Elektra. A te korodban a gyerekek még babával játszanak. Neked nem volt játékod, kislányom, tehát szülőgyilkososdit játszottál. Mert ezzel a játékkal magányosan is el lehet játszadozni.” – ahogy a Merlin Színház honlapján, a színlap mellett olvashatjuk. És nem véletlen, hogy épp ezt az idézetet választották az előadás leírása elé. Elektra alakja talán ebben a gyerekességben, az erő hiányában különbözik leginkább az ókori hősnőétől.

„Hősnő”…? Sipos Vera inkább ambivalens és szeretetre-szánalomra méltó, semmint határozott és hősies. Eleinte még hihetnénk elszántságában és akaratának erejében, ám pont az az előadás nagy fordulata, ahogy magára hagyja Oresztészt a közös bűnükben. Oresztész drámája pedig abban áll, hogy ártatlan, szenvedő nővére veszi rá a gyilkosság elkövetésére; őt mentené ki magával egy nem könnyű, de közös jövőbe. Így lesz a jóakaratú, ártani képtelen ifjúból a véres bosszú elkövetője, és aztán ebben is egyedül marad, ahogy egyedül volt előtte is.

Maga a gyilkosság finoman stilizált. Míg Aigiszthosz megölése kegyetlen és érzelemmentes, addig az anyagyilkosság épp attól borzalmas, mert egy bensőséges családi, vagy akár szerelmi aktusra emlékeztetően intim. De a stilizáltság miatt a borzalmat nem is annyira érezzük, inkább értjük. Oresztész fel akar lázadni Jupiter, és előre eldöntött sorsa ellen, és vinné magával Elektrát is (szó szerint is, de a hatás fokozása helyett inkább eltereli a közönség figyelmét az, hogy a szereplőknek vajon sikerül-e lemenniük a lépcsőn.)

Az előadás egyik legfőbb pontja ez az elméleti vagy filozófiai szembefordulás sorssal és hatalommal, de átélhetően kevésbé jön át Oresztész szabadságának és lázadásának jelentősége. Annál hatásosabb azonban Elektra elfordulása, a bűn közösségének megtagadása, és ahogy Jupiter kiemeli, megkíméli a rá váró jövőtől. Így egy hirtelen váltással ő is az Oresztész ellen forduló, legyek/holtak tagja lesz. Váltásának oka azonban inkább elmagyarázott, semmint alaposan felvezetett és átélhető. Ez azonban nem is feltétlen hiányzik, már érezzük a tragikus végkimenetelt, és a figyelem sokkal inkább Oresztész fájdalma felé fordul, akit végül bekebeleznek a legyek, és ugyanúgy egy előre meghatározott élet várja, az előző generáció helyetti vezeklésé.

Maga a történet kifejezetten drámai, ám mégsem annyira átélhető. Az ókori világ, a sokszor kevéssé természetes beszédmód, Jupiter gyakori megjelenései, az „istenek világának” keretei, és az előre elrendeltség folyamatos érzelmi távolságban tart az eseményektől. Kívülről szemléljük, a hangsúly az átélhetőség helyett inkább a látványon, a közegen és a fő emberi-filozófiai kérdéseken van; ahogy ez az ókori történetek adaptálásánál gyakori. De a szemszög és színházi megoldások valóban érdekesek egy egyfelvonásos darab erejéig.