A nap Tandori Dezső versének, a "Legföljebb szemet húnynék..." fordításával indult. Már a cím is problematikus volt: a legtöbb nyelven a jelentése is kérdésként merült fel, miként az is, hogyan lehet fordítani azt, hogy "szemet húnyni". Ugyanilyen érdekes nyelvi nehézséget okozott a "faképnél hagy" kifejezés vagy az olyan helymeghatározások, mint a "Móricz sarka" vagy a "Felszab" (angolul például "Lib" lett belőle), de a "kék tekintet" vagy a Petőfire való utalás ("a Cipruslombok hősnője") fordítása sem lehetett könnyű. Mégis, meglepő módon, többen ennek a szövegnek a fordítását élvezték leginkább. Volt szerencsém hallani Babér Hanna igen sikerült angol fordítását, amelyről Marta, a lengyel fordító megjegyezte, hogy míg az ő nyelvén inkább prózaként hatott, addig Hanna fordítása mintha megőrizte volna a magyar szöveg versszerűségét. A szemináriumot követően a fordítók gyakorlati segítséget kaphattak Füle Ágnestől, aki a pályázási lehetőségekről beszélt.



A fordítás nehezebb, s egyben a szövegértelmezés felől nagyon is érdekfeszítő kérdéseit tárgyalta előadásában Mezei Gábor. Először a fordításelmélet három fő irányát mutatta be, vagyis azokat az uralkodó szemléleteket, hogy miként értelmezik általában a fordítást mint műveletet. Mottójaként Walter Benjamin A műfordító feladata című esszéjét idézte, miszerint a nyelv nem közlés csupán: ami közvetíteni akar, egyben maga is közöl. A fordításelméletek három fővonala közül elsőként az instrumentális felfogást említette, amely a közvetítés eszközeként, jelentésátvitelként kezeli a fordítást. Innen ered a hűséges és nem hűséges fordítás megkülönböztetése, amelynek kritikáját már Márton Lászlótól is hallhattuk korábban. Ez a szemlélet hierarchikus viszonyt feltételez a fordítás és az eredeti mű között. Gábor előre jelezte, azt próbálja majd megmutatni Szabó Lőrinc fordításainak szoros olvasásával, hogy a jelentést önmagában nem lehetséges átvinni. A fordítások a vers poétikai dimenziójában képesek megvalósítani azt, amit a jelentés szintjén nem lehet, vagy éppen fordítva. Ezáltal egyenrangúvá válnak az eredetivel.

A másik megközelítés, a hermeneutikai hagyomány a fordítást értelmezésként érti. Amire viszont nem gondol ez az elmélet, hogy mi történik, ha nem a szövegek jelentésére, hanem anyagiságára koncentrálunk (mint például a hangzás vagy a vizualitás), pedig a fordítások néha éppen ezáltal működtethetőek. Ebből a szempontból különösen hangsúlyos Benjamin megkülönböztetése, amely a nyelv polgári, instrumentális felfogásának kritikája egyben. Ezzel szemben felvethető, hogy a nyelv, különösen az irodalom esetében, nemcsak verbális tartalmakat közöl, hanem saját magát, melynek során saját anyagiságát helyezi előtérbe. (Eszünkbe juthatott ekkor Kovács András Ferenc előző napi megjegyzése: "A vershez nem gondolatok kellenek, hanem szavak.")



Nem meglepő tehát, hogy a harmadik szemlélet a nyelv anyagiságára hívja fel a figyelmet. Éppen ezért fordulhat elő, hogy A műfordító feladata először képzeli el a fordítást és az eredeti művet egyenrangúként. A jó fordítás úgy érintkezik az eredetivel, ahogyan "a tangens érinti a kört, egy végtelen apró pontban". Nincs megfeleltethetőségi kényszer, inkább mint "egy törött edény cserepei, úgy illeszkedik egymáshoz a két szöveg". A legizgalmasabb az volt, ahogyan mindezt előadónk a gyakorlatban, Szabó Lőrinc Shakespeare- és Coleridge-fordításain szemléltette. E szoros olvasáson alapuló elemzéseket sajnos nehéz közvetíteni, így csak néhány momentumot emelek ki szemléltetésként.



Az első elemzett vers Shakespeare XV. szonettje volt (angolul és magyarul), amelyből Gábor a zárósorokat vizsgálta: "Where wasteful Time debateth with Decay / To change your day of youth to sullied night; / And all in war with Time for love of you, / As he takes from you, I engraft you new." E sorokat Szabó Lőrinc utolsó két sora mellé helyezte: "S küzdve az idővel, mely elragad, / Mert szeretlek, én feltámasztalak." Rámutatott, hogy a szöveg tétjét egyetlen kifejezésben fedezhetjük fel: "debateth", amely egyszerre jelenti a küzdelmet, ugyanakkor betű szerinti olvasásában magában rejti a halál (death) szót is. Így a vers témája, azaz a halál elleni küzdelem és egyben ennek sikertelensége íródik bele egyetlen szóba. Szabó Lőrinc magyar fordításában a "feltámasztani" kifejezés szerepel, ugyanakkor ez is magában hordozza az ellentmondást, hiszen a versben nem halt meg a kedves, nincs kit feltámasztani. A küzdelem lehetetlenségét ezáltal mindkét vers érzékelteti, ily módon pedig egymás mellé helyezhetőek.



A XXIV. szonett esetében a jelentés szintjén nagy a különbség, a bevésés aktusát ugyanakkor mindkét szöveg megvalósítja (angolul és magyarul): "Mine eye hath played the painter and hath steeled, / Thy beauty's form in table of my heart;" "Szemem a festőt játszotta, s szívem / Lapjára karcolta be arcodat". Végül egy Coleridge-verset és Szabó Lőrinc általi fordítását elemezte Gábor, ahol azt mutatta meg, hogyan valósítja meg a fordítás grafikus módon, amit az angol vers a jelentés szintjén közöl (a hajó és a mozdulatlanság motívuma így jelenik meg Szabó Lőrinc fordításában: "– (csend, végtelen) –", ami egyben érzékelteti az eredeti versben hangsúlyos bezártságot a zárójelek révén). Mezei Gábor rámutatott, hogy ily módon megnyílhat egy olyan tér a fordító számára, amely a nyelv anyagiságán alapszik.

L. Varga Péter hozzászólásában e legutóbbi megállapításhoz kapcsolódott: ebben a jakobsoni poétikai funkció fordíthatatlansága nyilvánul meg, s talán ez lehet az a bizonyos 10-15%, ami elveszik a fordítás során. Mezei Gábor válaszában az ellenkező oldalról közelítette meg a kérdést: éppen ez lehet, ahol visszanyerjük. Ebben az értelemben a nyelv anyagiságával való játék menthetné meg a fordításokat az elavulástól, amiről korábban Márton László beszélt. A diszkusszió végén érdekes vita alakult ki arról, hogy van-e szüksége a gyakorlati műfordításnak elméletre, a kérdést Rácz Péter vetette fel. Gábor válaszában arra utalt, hogy a kettő nem választható el egymástól, amit Zita, osztrák fordító is megerősített a tábori tapasztalatokra utalva: mikor megbeszéljük a fordításainkat, magunk is kimondatlanul ezt műveljük, vagyis az önreflexió gyakorlatát, ami tulajdonképppen az elméletben fogalmazódik meg nyíltan.



Az előadást követően Térey János elé siettünk, akit többen már a révnél vártunk. A hajó kivételes gyorsasággal kelt át a még mindig magasan álló Dunán, meg is jegyeztük, hogy biztosan a költő egyénisége adott szárnyakat a korábban lassan poroszkáló révnek. A közös vacsora után az asztal köré gyűltünk, és hamarosan elkezdődött a program szerinti beszélgetés is*, amely egyben a Moll szűk körű, a fordítóknak szóló bemutatója is volt. Ugyanakkor a szituáció formális jellegét már a kezdetektől feloldotta, amint közvetlen és személyes hangnemben fordult hozzánk.

Először az irodalmi hagyományhoz való viszony került szóba, amely valóban fontos számára, az alkotás folyamatát azonban nem határozza meg különösebben. Eddigi életművét tekintve elmondható, hogy gyakran használ átmeneti műfajokat, amelyeknek hagyománya van, mint például a drámai költemény vagy a verses regény. Ebben az nyilvánul meg, hogy szereti a műfajokkal, a formával való játékot, ahogyan a forma és a tartalom feszültségével is szívesen játszik. A költészet mellett a drámának is fontos szerepe van az életműben, érdekes kérdés lehet, hogyan viszonyul a színrevitt rendezésekhez, amelyek bizonyos értelemben maguk is egyfajta fordítások. Érdeklődéssel, kíváncsisággal szemléli őket, sokszor elnyerik tetszését a műveinek e megvalósításai (például az Ankert könyvheti bemutatóján a Nibelung részleteinek előadása). Magába a rendezésbe viszont nem szól bele, csak olyan esetben, mikor segítségért keresik meg.



A következő izgalmas téma az újraírás volt, hiszen Térey már több kötetét újra kiadta, s ezek nem változatlanul, hanem radikálisan átdolgozva jelentek meg. Az egyik ilyen a Termann hagyományai, amelyet egy teljesen új elbeszélői nézőpontból írt meg, egyes szám első személyből harmadikba váltva át. Az első alanyiságát vetkőzte le ezzel, ennek következtében egy teljesen új művet tarthatunk a kezünkben (ezt az új cím is jelzi: Termann hagyatéka). Kérdés, vajon mellette érvényes maradhat-e az előző is. Utóbbi hasonlóan felvetődött a Szétszóratás új kiadása kapcsán is, ez a kötet szintén radikális újraírás. A cím alatt olvashatjuk, hogy "Újjáavatva és érvénytelenítve", ami elgondolkodtató abból a szempontból, vajon lehet-e az újraírás gesztusára vonatkoztatni. Bár az első kiadásban is már ezt olvashattuk, a második megjelenés óta a szerző is kezdi így érteni. S hogy honnan ered a motiváció a korai művek újraírására: az anyag maga érdemesnek tűnt arra, hogy jól megírják, s Téreyt ez a kihívás vonzotta.

S ha már az újraírás is érthető egyfajta fordításként, és első fordításának, Verlaine Szaturnuszi költeményeinek újrafordítása is megjelenés előtt áll, a fordítás kérdésére tértünk át. Bár az 1994-es fordításkötet előszavában Somlyó György "téreyzmust" emlegetett, most azt hallhattuk, hogy a költő szerint a fordító személyiségének a háttérben kell maradni – hasonlóan, mint drámaszerzőként az előadás színrevitelében, tehetnénk hozzá. (S talán ebben az attitűdben is azt az elmozdulást érezhetjük, ahogyan a Termann egyes szám első személye külső nézőpontra vált.) Az is érdekes lehet, hogy akkoriban e kötet fordítása során tanult franciául. Ennek kapcsán felmerült az is, hogy sokszor a drámafordításai esetében nyersfordításból dolgozik. E fordításokat pedig legtöbbször a művek szeretete motiválja.



S végül elérkeztünk az új kötethez, a Mollhoz is, amelyet a friss recepció Térey egyik legjobb köteteként tárgyal. A címről szólva elhangzott, hogy a Moll valóban nem a lágyságra utal, a benne megszólaló hang nem vesztett semmit eddig tapasztalt erejéből, tényleg "a legkeményebb", ahogy azt a Magyar Narancsnak adott interjúban is olvashatjuk. Amint a cím is sugallja, a zene valóban fontos Térey számára, ihletforrás, ugyanakkor az alkotás folyamatában a konkrét darabok nem játszanak meghatározó szerepet. Mégis a Nyugati tér honlapján található a Moll Mixtape, egy válogatás a kötethez kapcsolódó zenékből, amelyekhez a szerző rövid kommentárokat is fűzött. Elmesélte, hogy az összeállítás Dunajcsik Mátyás ötlete volt, érdekesség, amit a kötet mellé helyezhetünk. Bár a korábban megjelent Ultrában található, ezzel szemben felidézhető A lipótvárosi teher, amelynek egyes részei élén zenei műszavak (Adagio molto, Larghetto, Scherzo, Allegro molto) állnak, amelyekkel általában az előadásmódot, az időmértéket szokták jelölni. S mintha a szöveg zeneisége is meghatározó lenne, amennyiben érzékelni lehet a ritmusváltásokat. Utóbbi megállapítás meglepte Téreyt, nem volt szándékában a zenei előadásmódok által sugallt mértéket beleépíteni a vers ritmusába, inkább már régen szeretett volna írni egy négy tételes szimfóniát, ahogyan Weöres Sándor is megírta a szimfóniáit. Szerencsére mégsem állt ellen a felkérésnek, s felolvasott a versből, hogy mindenki magában eldönthesse, vajon érzékelhető-e a váltás két tétel között.



Az Ultra említése a Moll kapcsán talán nem megalapozatlan, hiszen mintha e ponton érzékelhető lenne a költészetében egy hangnemváltás. S valóban, maga is úgy érzi, a két kötet szorosan összetartozik, "iker-könyvek", akár egy mű két fejezeteként is értelmezhetők. A Moll szerkezetével kapcsolatban megemlítette, hogy a prózaverseket tartalmazó A vigasztalhatatlan című ciklusról többen megjegyezték, kilóg a kötetből, szerinte viszont beleillik, a szerves része annak. A fentebbiek értelmében a kötetkompozíciót egyszerre lehet önmagában és az Ultrával együtt vizsgálni. A korábbi napokon már többször tárgyalt közéleti költészet témája is előkerült a Mollban is közölt Magyar közöny kapcsán. A vers Kemény István Búcsúlevelére válaszolt, s miként azt már az ÉS hasábjain is olvashattuk, a körülötte keletkezett diskurzussal Térey nem feltétlen ért egyet. Saját közéletinek nevezett verseit inkább magyar tájverseknek, közérzeti verseknek tartja.

Végül arra a kérdésre, mit várhatunk tőle a közeljövőben, igen reményteljes választ kaptunk, mivel négy kézirata is megjelenésre vár. Többek közt a Szaturnuszi költemények új fordítása, valamint az ÉS-ben megjelent tárca-versek, de az eddig kiadott verseskötetek összkiadása is, amelyből csak a Térerő "rappes" darabjai fognak kimaradni, a többi köteten nem kellett sokat változtatni. Bár felröppent a hír, hogy a Protokoll folytatása is készülődik, megtudhattuk, ennek megírása továbbra is álom. A beszélgetést követően tovább faggathattuk a szerzőt, aki velünk maradt, napszúrása ellenére, egészen sokáig.



*A szerzővel e sorok írója beszélgetett, mivel azonban hozzá hasonlóan maga sem szeret egyes szám első személyben írni, megkísérelt úgy tudósítani az eseményről, mintha e szöveg vagy a hallgatóság lépne párbeszédbe Térey Jánossal és költészetével.

(A fényképeket L. Varga Péter és Vásári Melinda készítette.)