Kövekkel dobálják a focidrukkerek, leköpik a tüntetők. Ilyen egy rohamrendőr átlagos napja. A.C.A.B – minden zsaru rohadék – fújják graffitivel az aluljárókba és skandálják a meccseken. Ő pedig mindig higgadt, nyugodt és csak akkor üt vissza, ha parancsot kap rá. Addig pedig tűr. Tűr türelmesen. Legalább is elméletben. Vagy amíg a lábába nem szúrnak egy kést.

A csapat parancsnokát megkéselik a futballhuligánok, a társai bosszút esküsznek. E köré az esemény köré szerveződik (az egyébként inkább epizódokból álló) cselekmény. Ha egy hagyományos akciófilmet néznénk, a zsaruk lennének a jók, a kegyetlen huligánok pedig elnyernék méltó büntetésüket. Solima filmje nem hagyományos akciófilm. Itt senki nem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. A rendőrök egyszerű, hétköznapi emberek. Vannak jó és rossz napjaik, helyes és helytelen döntéseik és politikai nézeteik, amiket munka közben kénytelenek félretenni. Munkafelfogásukat a rendőrkapitányság falán díszelgő festmény fejezi ki leginkább: a rendőröket római légionáriusként ábrázolja. Ha parancs van, ők teszik a dolgukat.
Sollima egy pillanatra sem állítja be hőseit áldozatként. A négy központi karakter távol áll a tökéletestől, mindegyiknek megvan a maga problémája. Cobra (Pierfrancesco Favino) sokadszorra kerül a bíróság elé rendőri túlkapás miatt. Az egyetlen fontos dolog számára nem a törvény, hanem a betyárbecsület: mindig minden esetben falazni a cimboráknak. Negro (Filippo Nigro) házassága romokban (nagy valószínűséggel a munkája miatt), Kubából hozott felesége (innen a beceneve) kidobja a saját lakásából, a kislányát pedig alig látogathatja. Mazingának (Marco Giallini), a csapat viszonylag higgadt és tapasztalt vezetőjének a fia egy neonáci bandában talál "barátokra". Adrianónak (Domenico Diele), a helyi vagány csávóból avanzsált rohamrendőrnek végig kell néznie ahogy az illegális bevándorlóknak köszönhetően  az anyját kilakoltatják.
 

Adriano tipikus zöldfülű. Különböző beavatási szertartásokon kell átesnie, mielőtt a csapat teljes jogú tagjává  válhat. A történet elején ellenszenves, azt a típust jeleníti meg, aki előbb lefejel és csak azután kérdez. Végül mégis ő az egyetlen karakter, aki igazi jellemfejlődésen megy át, és ezáltal felkínál egy minimális azonosulási lehetőséget a nézőnek, míg (anti)hőseink egyre inkább vesztésre állnak a saját problémáikkal folytatott elkeseredett harcukban. Elmosódik a határvonal helyes és helytelen cselekedet között. De vajon létezik-e pozitív árulás, valamilyen nagyobb erkölcsi jó nevében? Vagy a közösség érdekeit védeni mindennél fontosabb?
A forgatókönyv (szintén Sollima) sűrű szövésű, Sollima pedig a sok szereplő és az epizódszerű történetkezelés ellenére nagyon ügyesen összetartja a szálakat. Az akció- és a drámai jelenetek ideális elegyet alkotnak, így végig fenntartják a feszültséget a nézőben. A tesztoszteron-telített hangulatot ütős rockzenék pumpálják tovább. A nyitójelenetben a White Stripes Seven Nation Army című slágere dübörög, míg az egyik legbrutálisabb jelenetben, amikor hőseink tényleg elvesztik a fejüket, a Pixies énekli a Where Is My Mind? című dalt.
 

Stefano Sollima az Olaszországban nagysikerű Romanzo Criminale című, szintén bűnügyi témájú tévésorozat rendezője, így bemutatkozó nagyjátékfilmjét a rajongók már régóta várták. A rendező korábban az NBC, a CNN és a CBS csatornáknál dolgozott kameramanként. A filmen nagyon erősen érezteti a hatását a híradós múlt, a realista ábrázolás a dokumentumfilmeket idézi. Az állandóan mozgó kézikamerának köszönhetően néha olyan érzésünk van, mintha egy alapos oknyomozó riportot néznénk. Ez az újfajta hozzáállás teszi többé Sollima filmjét egy átlagos zsarufilmnél. (Bár ezt a realista ábrázolást már a 2011-es Polisse-ben is láthattuk.)
A film, Carlo Bonini azonos című regényének az adaptációja, a valós élet egy konkrét eseményét is megidézi. Ez a 2001-es genovai G8 találkozó elleni halálos áldozatot is követelő tüntetés, amire a szereplők csak úgy hivatkoznak, mint "a legnagyobb elb***ás". A hivatalos verzió szerint a lövés egy sebesült rohamrendőrtől érkezett, aki valószínűleg "önvédelemből" lőtt, miután a tüntetők megtámadták a rendőröket szállító autót.
 

Az önkormányzat által saját lakásukból kitelepített lakók, elszegényedett nyomornegyedek, cigánytanyák... messzire járunk a Trevi kúttól. A filmnek az egyik legnagyobb erőssége a hiteles, dokumentarista miliőábrázolás és az ezen keresztül megfogalmazott társadalomkritika (ami megidézi a negyvenes évek olasz neorealista hangulatát). Rendőri túlkapás, fasiszta csoportok, illegális bevándorlók… Sollima fontos társadalmi problémákra mutat rá. Megmutat, de nem foglal állást, nem állít, inkább csak kérdéseket tesz fel. Rátapint a társadalom gyulladt idegeire. A hétköznapi embernek kínzó problémái elviseléséhez jelent-e menedéket egy közösséghez való tartozás (legyen az focidrukker, fasiszta csoport, vagy épp a rendőr osztag)? Megoldás-e a felgyülemlett feszültség levezetésére a tüntetések utáni balhé? Létezik-e jobb megoldás?
 

A végső összecsapás előtt Sollima hirtelen elvágja a filmet. Nincs eleje, nincs vége, csak az élet végtelen küzdelme. Mindegy, hogy veszítenek, vagy nyernek, küzdenek tovább. Miért nem nálunk készült el ez a film?