Marno János bevezetésként a koncept fogalmát igyekszik körüljárni. A képzőművészetben számára konceptuális az, ami szorosan kapcsolódik a gondolatisághoz. Számára a műtárgy kettős funkciót tölt be: egyrészt jelenvalóvá teszi magát a gondolatot, másrészt a tartalmat bensőségessé teszi, ahogy ő fogalmaz: “egy esztétikai minőséget katartizál a befogadóban". Fenyvesi Orsolya, aki itt most elsősorban művészettörténészként szólal meg, igyekszik pontosítani a fogalmat. A konceptuális mű szellemi kihívás elé állítja a befogadót, megnehezíti az értelmezést és több jelentést állít elő. Szerinte a konceptuális az a valami, amiben a valóság és a lehetőség ütközik.

Uri Asaf szerint csak egyféle művészet létezik, az mindegy, hogy milyen meghatározással látjuk el: szerinte az a művészet, ami a szépre törekszik, és amiben ez a szép az időn kívülivel találkozik. Marno ezt a romantikus elképzelést azonnal cáfolja Foucault hatalomról alkotott nézeteivel: a jó és szép fogalmak a hatalom által konstruáltak és nem evidensen adottak, így nem lehet ezekkel a fogalmakkal leírni a művészetet magát. Majd azt állítja, hogy a művészet az a valami, ami eltántorít attól, hogy a hatalmam alá hajtsam a világot, mivel szembesít azzal, hogy az egyéni érdekek eltörpülnek a Természet rendje felett. A műalkotás befogadása során tehát kiszolgáltatom magam egy felsőbbrendű létezőnek. Nemes Z. Máriónak sikerül az eszmecserét visszaterelni a realitás medrébe: elmeséli, hogy a beszélgetés előtt végigvezették őket a Körösényi kiállításon és az első néhány terem megtekintése során még nem égett a villany a termekben. Szerinte épp ez a konceptuális lényege: a szellemi tartalmak előtérbe helyezése és a - duchamp-i terminológiával élve - retinális kiküszöbölése. Bartók Imre megjegyzi, hogy ő ezeket az alkotásokat egyáltalán nem a konceptualitás felől közelítette meg, hiszen számára e szobrok a tiszta érzékiséggel álltak kapcsolatban.

A fogalom tisztázása során a beszélgetés átível a szakralitás dimenziójába. A beszélgetőtársak egyetértenek abban, hogy a szakrális szorosan kapcsolódik az időn kívüliséghez és az ünnepiséghez, valami olyasmi ez, ami az érzékelhető és a nem érzékelhető határán mozog. Meglepő, de egyiküknek sem jut eszébe a benjamini aura fogalma, pedig talán nem lenne gond, ha ez is szóba kerülne.

A szakrálisból ugrunk a katarzis fogalma felé - itt már zavaró, hogy ennyi filozófiatörténeti fogalmat érintünk, anélkül, hogy pontosan tisztáznánk azokat -, a művészet mint tisztulási folyamat kerül képbe. Uri Asaf meghatározásával nagyszerűen tudok azonosulni: a katarzis egy olyan folyamat, ami a traumát meg nem történtté teszi, időn kívülre helyezi. A műalkotás ebből a szempontból elidegenítettség, a trauma eltávolítása. Nemes Z. Márió ezen a ponton összekapcsolja a konceptualitást és a katarzist: a konceptualitás egyfajta színrevitel, ami kijelöli azt a teret, ahol létrejöhet a katarzis. Nemez Z. a katarzist tehermentesítésként definiálja, ami a rítust higiénizálja. Bartók Imre megjegyzése összeköthető ezzel a gondolattal: kijelenti, hogy a művészet közösségi jellege megszűnt, kiveszett belőle a szakralitás. A fiatal művészek erős gyanakvásukat fejezik ki a katarzissal szemben, hiszen ahogy Nemes Z. fogalmaz: van olyan olyan művészet is, ami tisztítás helyett bemocskol. Marno azonban a Hamlet példáján keresztül igyekszik igazolni a katarzis létjogosultságát. E gondolatmenet azután újra átível más jellegű magasságokba, szó esik az apokalipszisról, a határtapasztalatról, a fenségesről és a kultúrateremtésről, Nemes Z. folyamatosan igyekszik a diskurzust profanizálni és visszarángatni a realitás talajára, majd egy ponton - sokunk örömére - megkezdődnek a felolvasások.

Fenyvesi Orsolya kezd Labirintus című versével (Marno megszakítja, hogy lassan és hangosan olvasson), majd elhangzik A fennsíkon és a Kékfestés. A festői képekben gazdag lírát Bartók Imre új regényének egy rövid részlete követi, ami szintén bővelkedik az érzéki leírásokban, habár itt ez a látvány meglehetősen groteszk formát ölt, a közönség soraiból valaki hangosan fel is jajdul a felolvasás közben, Bartók ódzkódik is attól, hogy befejezze a szövegét, de végül csak végig olvassa a kiválasztott részt. Majd Nemes Z. olvas, Francia vacsora a Griff hotelben és Tisza József eleget látott, szintén groteszk, de a jajgatás már elmarad. Az estet Uri Asaf három verse zárja.

Él-e a művészet? kerekasztal-beszélgetés, Műcsarnok, 2013. 06. 18.

Fotó: Bach Máté