Tinédzserkorból csak a szerencsésebbeknek nincsenek kellemetlen emlékei, hiszen a vágyak és a valóság nagyon különböznek ebben az érzelmi felfordultságot és jelentős testi változásokat hozó időszakban. Ám osztálykirándulás helyett pincében elbújni egy hétre, ehhez már az Én és te szereplőjének kell lenni. "Én, szamár, hátul" – mondogatták, mikor még nevelni próbáltak, és egy felsorolásnál magamat vettem előre. Ám a címben nem véletlen a sorrend (bár felcserélhetőnek mutatja Bertolucci a főcímlistán), két önzés titkos párbaját szemlélhetjük. A visszahúzódó, társaságban időnként dührohamokat produkáló Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) csak nyugtot akar, kiszakadni a megfelelési kényszerből. Látszólag jól beilleszkedett az iskolában, hatékonyan alkalmazkodik, környezetét azonban csak elmosódottan látjuk időnként, ugyanis zenét hallgatva sikerül teljesen kizárnia mindent és mindenkit. Boys don’t cry ordít a fejhallgatóból – így is van, maximum befelé sír(unk), dalokban találva vígaszt és lelki társat. A mimikrit kiválóan művelő kaméleonokról cseveg az állatkereskedésben, ügyesen színlel ő is, barátokat hazudik szüleinek, a síszünetben viszont az önkéntes remeteséget választja pincéjükben.



Hangyabolyt vásárol, és nagyítóval tanulmányozza társadalmukat, akárcsak alvó féltestvérét. Mert édesapjának előző házasságából született lánya, a majdnem egy évtizeddel idősebb Olivia (Tea Falco) megzavarja magányát. És életszemléletét is. Eleinte csupán ellenszenves neki a bujkálását veszélyeztető, drogfüggősége miatt kiszámíthatatlan nővére, illetve szexuális érdeklődését keltik fel félmeztelen fotói, később felnéz rá felnőttségéért, majd kicsit beleszeret. Agresszív kölyökként belefejel a gyomrába az első nagyobb konfliktuskor, aztán féltékeny férfipalántaként versengeni próbál a feltételezett konkurenciával. Kezdetben az is nagy előrelépés lenne a fiúnak, ha féltestvéréhez hasonló drogos művészként a társadalom peremén egyensúlyozni tudna – villan be egy örkényi hangulat –, a történet előrehaladtával viszont ő próbál segíteni. Megígéri a maga tizennégy évnyi idealizmusával a huszonhárom éves, szétcsúszott nőnek, hogy megmenti. Egymás mellé tolt fekhelyükön Rómeóként húzza meg "az enyhet adó" üvegcsét, hogy az elvonási tünetek elől alvásba menekülő Júliájával együtt lehessen. A Bertolucci-filmekben (Forradalom előtt, A hold, Álmodozók) egyáltalán nem szokatlan vérfertőzés itt azonban megáll Lorenzónak anyja iránti szerelme kimondásánál egy másik jelenetben. A sci-fi történetbe vetített ödipális késztetéseket ("Ha rajtunk kívül kihalna az emberiség, mama, akkor…?") zavartan hessegeti el a vágy nyilvánvaló tárgya.



Mi van ezzel a megkergült kölyökkel? A nyitójelenetben egy kerekesszékes pszichológus faggatja valakinek az elvesztéséről a beilleszkedési zavarokkal küzdő fiút. A betegsége miatt kerekesszékbe kényszerült Bertoluccinak egyszerre alteregója a lélekgyógyász és az önmagába zárkózó Lorenzo, akinek édesapja csak álmában, illetve egy SMS formájában bukkan fel a filmben. (Sőt a forgatásról készült werkfilmben a padlóról felkelni képtelen lányt alakító színésznő instruálásakor is árulkodó volt a székhez kötött Bertolucci indulata.) Olivia ledönteni akarja a számára (is) elérhetetlen apja bálványát, hosszasan magyarázza ezért például, hogy az eltartási szerződés azt jelenti, az előző tulajdonos halálára vártak a lakáshoz jutáskor. Az apa keresése, hiánya, legyőzése gyakran visszatérő motívum az öt évtizede kezdődött filmrendezői életműben, Bertoluccinak magának is bizonyítania kellett, hogy ki tud lépni híres édesapja és pótpapája, Pasolini árnyékából. Évtizedeken át járt rendszeresen pszichoanalitikusokhoz. Élet és művészet összekapcsolódó kettőséhez ideszúrható a "Giuseppének" szóló ajánlás. Visszatérő művét Bertolucci vélhetőleg a tavalyi forgatás nyarán elhunyt, szintén filmrendező és forgatókönyvíró öccsének dedikálja, akivel közösen is dolgoztak filmeken. Érdekes apróság még, hogy a film alapjául szolgáló regény szerzőjének, a forgatókönyv megírásában ugyancsak részt vett Niccolo Ammanitinek az édesapja pszichológus volt.
Miért viszi ki közösen a két főszereplőt a sötét, biztonságos "anyaméhből" a rendező? Olivia még a zárt térben is egy szekrénybe bújik, vagy takarója alatt keresne biztonságot. Furcsa döntés felvinni őket az alagsorból. Hogy Olivia belenézhessen Lorenzo alvó anyjának arcába? Hogy lássuk, legyőzi az apjától megfosztó rivális iránti gyűlöletét, és már nem vág követ a fejéhez, mint egy nyári kirándulásuk során? Vagy a felfelé irányulás itt is a szabadulást jelezné, mint a film során többször hangsúlyosan alulról mutatott égbolt? Fel kell nőni, jó, de ennél csak valami mélyebb üzenetnek kéne lenni. Kitörni a bezártságból? A mozgásában korlátozott Bertolucci római lakásának közvetlen közelében, Sandro Chia festő-szobrász pincének berendezett műtermében forgattak, de a szűk tér nem konstruáltsága miatt nem nyomasztó. A (szuper)közeli felvételek valóban közelivé hozzák a figurákat, s ahogy egymással megbarátkoznak, úgy válnak szimpatikusabbá a nézőnek is. Visszatérő kép a pince berácsozott ablaka kívülről, az utcáról mutatva, felette ég éjjel a lámpa, s a fénykör a pinceablak előtt otthonosság érzését kelti. A terráriumába zárva rohangáló tatu és a pontosan úgy futkosó fiú egymás után vágott kockái viszont egészen kínosak. Annál csak egy rosszabb rész van, főhőseink vélhetőleg csúcspontnak szánt közös tánca Bowie Space Oddity című számának érzelgősre butított, Magányos fiú, magányos lány című olasz verziójára. Érthetetlen, miért kellett ennyire szájba rágva kifejezni hasonlóságukat.



Az ifjú kölyök életének új értelmet ad a találkozás, a záróképen örömet mutat arckifejezése. Nővére sorsáról a néző maga dönthet. Ha nem olvasta a regényt, mely könyörtelenül széttépi az illúziókat a befejezéssel. "Egy film nem könyv, és az elemzés és értékelés szabályai merőben mások" – idézhetnénk joggal Bertoluccinak Antonioni védelmében írt cikkéből, de az apró módosítások mellett számomra érthetetlen változtatásokra is sor került. A féltestvérpár pincebeli kettősét egészen rövid időre kiegészíti még egy szereplő. Megint csak az apahiány hangsúlyozásaként tudok gondolni az idős mecénás felbukkanására, ám talán a gondoskodó, féltékeny Lorenzo szemszöge miatt tűnik úgy, hogy a műgyűjtő pénzéért nemcsak egy fényképet akar megvenni. Sajnos a nem túl erős könyv sokat szelídült a vászonra vitele során. Kimaradt a gyomorszorító keret, a figurák viselkedését magyarázó némely részlet. Stephen King beszédes című Borzalmak városa thrillerje helyébe a zenei vonalat erősítő Lestat, a vámpír került a filmben Anne Rice-tól. (Pedig King drogfüggőként vetette papírra a gyermekkori traumáját megfogalmazni és feldolgozni kísérlő művész küzdelmét.) Nem tudjuk meg, hogy Olivia hajlandó a testét áruba bocsátani, akár egy ismeretlennel is szexel egy zacskónyi mámorért. A fantáziavilágba menekülő Lorenzo csak kihagyja az osztálykirándulást a filmben, nem maga találja ki, hogy barátai elhívták síelni a szünidőben. Nem látja meg teljesen meztelenül a mocskos mosdó – a Trainspotting vécéje néz ki úgy, ha már drogos vonal – padlójáról felkelni alig tudó nővérét. Miért a korhatár akkor? Persze, Tea Falco veszélyesen meggyőző a megviselt, hol szorongó, máskor ugrándozva pörgő dzsánki szerepében, de le lehet-e jönni a heroinról pár nap alatt? A kábítószerről való leszokás sajnos nem elég árnyalt és hiteles, Antinori pedig a hirtelen megnőtt, bizonytalan kamasz szerepében hiába remekel, ha túl egyszerű a történet. "Finom. De nem elég, nem elég durva…" – zakatol a fejemben kölyökkoromból egy sláger.



Én és te (Io e te)
Színes, magyarul beszélő, olasz film, 2012

Rendező: Bernardo Bertolucci
Forgatókönyvíró: Niccolò Ammaniti, Umberto Contarello, Francesca Marciano, Bernardo Bertolucci
Zeneszerző: Franco Piersanti
Operatőr:: Fabio Cianchetti
Producer: Mario Gianani, Lorenzo Mieli
Vágó: Jacopo Quadri

Szereplők: Tea Falco (Olivia), Jacopo Olmo Antinori (Lorenzo), Sonia Bergamasco (Lorenzo anyja), Veronica Lazar (Lorenzo nagyanyja), Tommaso Ragno (Ferdinando), Pippo Delbono (pszichológus)

Forgalmazó: Mozinet
Korhatár: 16