PRAE.HU: Hogy ismerkedtél meg a flamencóval?    

Ez egy nagyon egyszerű történet. Tipikus táncos vagyok, aki már az anyaméhben is mocorgott. Anyukám, amikor középső csoportos óvodás voltam, elvitt egy balettiskolába, ahol Latabár Katalin mesternőhöz jártam, Latabár Kálmán lányához, tizennégy évig. Klasszikus balettet, jazz balettet és karakter táncokat tanultunk, illetve bizonyos tájegységek néptáncait. Én mindig mindent nagyon szerettem, borzasztóan élveztem, de a balettben egy babának éreztem magam, aki olyan kis szöszike, aranyos, jól áll neki a rózsaszín és jól mutat a színpadon. Nem volt az én igazi világom. Kis fiatalka voltam, kábé tizennégy éves, amikor elkezdtem nyári kurzusokra járni a Műszaki Egyetemre, Regős Pálék, a Szkéné Színház Nemzetközi Tánc- és Mozgásműhely kurzusaira. A generációm táncosainak a 95 százaléka megfordult itt. Nemzetközi táncosokat, külföldi mestereket hoztak Magyarországra, hisz eleve nehezen lehetett még abban az időben, főleg a rendszerváltás előtt külföldre utazni. 1992-ben volt flamenco, és tudtam, hogy nekem arra mennem kell.   

PRAE.HU: Honnan tudtad ezt?  

Tudtam, hogy mi az a flamenco, nálunk otthon a családban azért volt erről szó. 1972-ben – én akkor még nem születtem meg – Antonio Gades járt Magyarországon, két fellépése volt, és anyukám megnézte. Őt ez a dolog megbabonázta. Azt mondta, hogy táncos nem volt még rá olyan hatással. Szerintem ez sejtszinten belém épült. Amúgy is rengeteg gitárzenét hallgattunk otthon, többek között még Paco de Luciát is. Nagyjából tizenöt perc kellett az első órán, hogy tudjam, na, erről van szó. A kurzus végére pedig azt is tudtam, legszívesebben flamenco táncos lennék. De semmi ötletem nem volt rá, hogy ezt hogy valósítsam meg tizenöt évesen. Minden évben jártam a nyári kurzusokra, 1997-ben pedig Vámos Veronikánál kezdtem flamencózni, illetve, elvégeztem a középfokú táncpedagógus képzést. Volt két vicces év, amikor hétfőtől csütörtökig a Pécsi Tudományegyetem magyar szakos óráin csücsültem, csütörtök este Vámos Veronikához, pénteken pedig kortárs tánc tréningre jártam, este pedig Verossal a fellépésekre készültünk. Hétvégenként pedig a képzőben táncoltunk reggeltől estig. Az igény, hogy még jobban elmélyedjem a flamencóban, mindig is megvolt bennem, de az anyagi lehetőségeim 2000 táján engedték ezt meg. Akkor kezdtem Andalúziába járni, ahol évente egy, de időnként több hónapot is tánctanulással töltöttem, különböző tánciskolákban. Rengeteg tanár, rengeteg óra, rengeteg szembesülés önmagammal. Vagyis, hogy még többet kell tanulnom, olé. Aztán, a flamenco miatt is, meg kellett a lelkemnek is, Jerez de la Fronterába költöztem. 

PRAE.HU: Miért pont Jerezbe mentél, és mi alapján választottad ki az iskolákat?     

Tök egyszerű. Bárki, aki ezt olvassa, és szeretne Spanyolországban flamencót tanulni, annak azt javaslom, hogy menjen vagy Sevillába, Jerezbe, vagy Madridba. Én Madridba nem akartam menni, mert eleve egy nagyvárosi ember vagyok, és arra az élményre, hogy egy másik nagyvárosban éljek, abban az életszakaszomban nem volt szükségem. Engem mindig Jerez hívott. Nem tudok rá logikus választ adni, hogy miért. Úgy éreztem, hogy Jerez a második otthonom, az én részem, hozzám tartozik.   

PRAE.HU: Előtte utánanéztél, hogy kik azok a tanárok, akiknél érdemes lenne, akiktől tudnál tanulni?   

Sok tanár járt már ide Budapestre. Aki nagyon sokat tett értünk, az egy Fernando Galan nevű táncos, nagyon sok kurzust tartott itt. Ő, amikor kimentünk, a legjobb iskolákba vitt el minket. Ezen kívül, rengeteg fesztiválra jártam, rengeteg előadást megnéztem, akkor is, amikor még nem volt youtube. Tudtam, hogy kik a kedvenceim, tudtam, hogy kiktől akarok tanulni. A legeslegfontosabb kinti mesterem Mercedes Ruiz volt. Ő egy jerezi táncosnő, fantasztikus személy és fantasztikus táncos. De szintén nagyon sokat tanultam Maria del Mar Morenótól, illetve La Chiqui de Jereztől, Jaime Calától is. Javier Latorré-tól is rengeteg órát vettem, aki az egyik legelismertebb flamenco koreográfus, az ő stílusa is nagyon nagy hatással volt/van rám. Egyik dolog hozza a másikat, meg hát az embernek az évek során kialakul egy saját stílusa, és érzi, illetve látja, hogy ki az, aki ehhez a stílushoz hozzád tud tenni. Az ember szépen megy az ösztöne után.  

PRAE.HU: Vannak, akik azt mondják, hogy igazából az andalúz táncot cigányoktól érdemes tanulni. Mit gondolsz erről? 

Ez egy több száz éves vita. Hogy egyáltalán flamenco-e az, amit a nem-cigányok csinálnak. Hogy a nem-cigány énekes az elég jó énekes-e. Én ezekre a hihetetlen elméleti vitákra mindig azt szoktam mondani, hogy na jó, duma befejezve, lehet befáradni a terembe és dolgozni. Felesleges erről beszélgetni. Láttam már csapnivaló cigány táncost, és fantasztikus nem-cigány énekest. Mindenre van példa. Csak a flamenco van, nincs más. Találkoztam már olyannal is, aki azt mondta, hogy ez csak a miénk, de olyannal is, aki meg azt: Györgyi, ez azé, aki ezt csinálja. Flamenco tanítás kint sokféle van. Előfordul, hogy bemész egy órára, és bemelegítés, magyarázás nélkül, elkezdik e legbonyolultabb dolgokat csináltatni veled. Szakmailag ez a legnehezebb, de van, aki el van tőle ájulva, hogy ez mennyire autentikus, itt rögtön megy a keménykedés. Nekem hazaérkezés-érzésem volt, amikor Mercedest megtaláltam, aki egy full autentikus, de nagyon iskolázott táncos. Ő egy nagyon kemény, szigorú, enyhén szadisztikus metódust dolgozott ki a flamencó tanítására, tréningeztetésére, amitől a helyére kerül a testedben minden, amikor flamencózol.    



PRAE.HU: Mennyi időt töltöttél Jerezben? Mi volt az a pont, amikor azt mondtad, elég, haza kell jönnöm. Kint csak iskolába jártál, vagy fel is léptél?  

Két és fél évig éltem ott. Fel is léptem. De a fizikumom miatt rengeteg problémám volt kint. Bár, itthon is kaptam megjegyzéseket. Én teljesen úgy nézek ki, mint egy skandináv ember. Magas vagyok, iszonyatosan szőke a hajam, kék a szemem, fehér a bőröm, tehát semennyire nem hasonlítok egy flamenco táncoshoz. Pepitában azt éltem át, amit a cigányok, hogy a fizikumom miatt, amin nem tudok változtatni, kerültem hátrányos helyzetbe. Az egyik kedves tanárom mondta azt, hogy "Györgyi, én téged vinnélek fellépni, mert annyira jó vagy, de a menedzser nem engedi, hogy betegyelek a csoportba, mert szőke vagy." Pedig nem vagyok randa, színpadképes a megjelenésem. De ez egy északi külső. Úgy nézek ki, mint egy megvadult finn asszony. Volt egy menedzser viszont, aki belföldi turistáknak szervezett előadásokat. Ez a z ember azt mondta, hogy "én előnyt kovácsolok a hátrányból. Szerintem egy spanyolnak tízszer érdekesebb, ha egy ilyen lány táncol jól, mintha egy spanyol." Így kaptam meg a "La hungara", a magyar lány művésznevet. Nagy sikerem lett. Torkuk szakadtából üvöltötték a spanyol emberek, hogy "Viva Hungria!", könnybe lábadt szemű spanyol asszonyok jöttek gratulálni, hogy milyen gyönyörű volt. De a legeslegszebb emlékem az volt, hogy Maria del Mar Moreno iskolájának a bemutató előadásán táncolhattam szólót, és ott nagyon kevesen tehetik ezt meg. Járt az iskolába, bulerias órákra egy jerezi hölgy, hetven pluszos, csak úgy, szórakozásképpen. Az előadás után bejött hozzám az öltözőbe, és megdicsért, hogy csodálatosan táncolok. Hozzátette, hogy "bárki, bármit mond neked az életben, ne foglalkozz vele. Én ezt most itt megmondom neked. " Ha neki, aki ez egész életét Jerezben élte le, aki már mindenkit látott táncolni, tetszett a produkcióm annyira, hogy odajöjjön hozzám, és ezt elmondja, akkor olyan nagy baj nem lehet.   

PRAE.HU: Nem csábított a lehetőség, hogy kint maradjál?  

Én nagyon szeretek tanítani. Kint eldobsz egy követ, és ott van három flamenco tánciskola. Fellépésre volt lehetőségem, de nem tudtam tanítani. Másfél év után a tanítás már iszonyatosan hiányzott. De eleve nem akartam örökre kimenni, tudtam, hogy haza fogok jönni. Nekem ez a sztori így kerek. Nem mondom, hogy soha többé nem megyek vissza élni. Ha bizonyos időközönként nem jutok ki, az nekem rossz.    

PRAE.HU: Jelentkeznek elegen az óráidra? Vannak régi, több éve nálad tanuló emberek? Gondolom, ők mind lányok.   

Én akkor is jártam haza kurzusokat tartani, amikor Jerezben éltem. Budapesten 2004-től 2008-ig már tanítottam, de Pécsett és Székesfehérváron is voltak óráim. Most egy nagyon szerencsés állapotban vagyok. Van egy olyan haladó csoportom, akik egyben a fellépőim is. Úgy hívják őket, hogy Lunaritas Táncegyüttes, azt jelenti, Pöttyöcskék. Az egyik lány közülük 2006 óta jár hozzám. Vannak közülük többen akik már hosszú évek óta járnak hozzám. A velük való kapcsolat nagyon különleges, nagyon mély. Picit más ez, mint egy civil barátság, de jóval több, mint egy tanár-tanítvány viszony. Szerintem, mi nagyon fontos részei vagyunk egymás életének. Ez a csoport nagyon nagy öröm nekem, önfeledt boldogság. Ajándék az élettől. Természetesen folyamatosan jönnek újak is. Ha nagyon tehetséges embert találok, akkor van arra mód, hogy a fellépők közé is bekerüljön. Mindig azt nézem, hogy mennyire érdeklődő, mennyire terhelhető, mert ott már nagyon komoly munka folyik. A lányoknak ebben az évben minden második hónapban volt velem fellépésük. És itt egy, másfél órás műsorokról beszélünk. Tisztában vagyok fele, hogy ez egy kivételes, különleges helyzet, hogy ők vannak. Ez egy hatalmas ajándék egy tánctanárnak, maximális alázattal kell kezelni.    

PRAE.HU: Nálunk Magyarországon a flamenco még mindig eléggé kuriózum. Milyen közönséget tudtok találni neki?   

Van tere. Mindig vannak meghívásaink koncertekre, előadásokra. Akár csak – már bocsánat – egy érdekes színfoltnak hívnak minket, akár komolyabb előadásokra. A másik út az, amikor mi a saját estjeinkre készülünk, és egy kicsit egyre és egyre jobban bevonjuk az embereket abba, hogy mit csinálunk. És, az utóbbi másfél-két évben egyre több spanyol költözött Budapestre, és sokan eljönnek az előadásainkra. Ennek én nagyon örülök, mert ha csak négy-öt spanyol barátunk ott van a nézőtéren, már bekiabálnak, és mindjárt hangulatosabb lesz az előadás. 

PRAE.HU: Hogy kell elképzelni a saját produkcióitokat?   

Mindig az, amin épp dolgoznunk. A legközelebbi kizárólag élőzenével lesz. A csapatommal együtt is táncolunk, de én is táncolok külön, szólókat. Ez utóbbiak azokból a műfajokból, témákból kerülnek ki, amelyekben épp szeretnék én, a gitárosom és az énekes is elmélyülni. Az előadások mögött mindig nagyon komoly műhelymunka, és nagyon komoly próbák vannak. Nem az a típusú társaság vagyunk, akik csak úgy felmennek a színpadra, aztán hadd szóljon. Aminek egyébként van a flamencóban hagyománya, de mi nem tartunk még itt. Idén találtuk meg a nevét annak, amit csinálunk. Elkezdtük Tablao Flamenco Budapestnek nevezni, mert a tablaók kultúráját szerettem volna követni. A flamenco tablaókat úgy kell elképzelni, hogy mint közönség, bemész, veszel egy pohár bort, vagy vacsorázol és közben hallgatod a zenét, nézed a táncot. A tablao szó pontosan a színpadot jelenti. De egy ilyen előadás alatt nincs színház, nincs körítés, egyszerűen csak fölmennek a művészek a színpadra és flamencóznak. A dal, ami elhangzik, illetve a tánc, önmagukért beszélnek. Született már Budapesten nagyon sok táncszínházas flamenco előadás, ezek szuper dolgok. De nekem az tetszik, amikor a flamenco csak önmagáért van. Abban, hogy Tablao Flamenco Budapest, minden benne van. Ez egy flamenco tablao, ami történetesen Budapesten van. Természetesen ez is szól valamiről, de nincs szájbarágva. A lényeg benne az, hogy együtt vagyunk, az egyik ember énekel, a másik táncol, mindenhol pazar büfé van, és közben az emberek akár beszélgetnek is, kötetlenül. Amikor nagyon mélységes cante jondo van, akkor lepisszegik egymást. A tablao flamenco egy sokkal lazább forma, mint egy hagyományos itthoni előadás, de épp ezért sokkal gyakrabban is mennek az emberek, mert nem kell úgy viselkedni. Ezért nem szeretnénk az előadásokat színházban tartani, hanem olyan helyen, ahol kötetlenebbül érezheti magát a közönség.   
  


PRAE.HU: Mit mondanál azoknak, akik egyáltalán nem ismerik a flamencót? Mit kaphatnak ettől a tánctól?   

Aki ezt elkezdi, annak a koordinációja, a tartása javulni fog, a ritmusérzéke nagyon fog fejlődni. Ami még nagyon fontos, hogy a flamenco az egy agyas tánc. Hihetetlenül jó arra, hogy az ember frissen tartsa magát szellemileg. Én még elbutult, öreg flamencóst nem láttam. Komolyan, mind eszüknél vannak. És most, amikor ilyen testnácikkal vagyunk körülvéve, nagyon fontos elmondani, hogy a flamencóban halálosan mindegy, hogy milyen magas, hány kiló, hány éves vagy. Egy a lényeg: csináld, táncolj!    

PRAE.HU: Miről szól valójában a flamenco? Miről szól neked a flamenco? A szerelemről, a vallásról, vagy történeteket mesélhetünk el vele, egy adott csoport közös történeteit?   

Nem tudok válaszolni mások helyett. Nekem arról szól, hogy ettől érzem azt, hogy élek. Történetek lehetnek benne, persze. Vagy egyszerűen annak a megélése, ami akkor van. A flamencóban egy megkerülhetetlen fogalom, amit gyakran csak körüljárunk, a duende. Ez a lelke a flamencónak. Az önmagaddal és a sorsoddal való találkozás, amit akár hívhatunk katarzisnak is, vagy jelenthet akár teljes letargiát is. Az a pillanat, amikor azt érzed, hopp, itt most történt valami. Ha eljátszod, hogy más vagy, mint aki valójában vagy, akkor nincs duende. Kérdezed, hogy mi történik a flamencóban. Ez történik. Ha nincsenek ezek a ráeszmélő pillanatok tánc közben, akkor nem éri meg az egész. Hiába a szép ruha, hiába a szép rózsa a hajban. Szépelgés, külsőség marad. A duende egy irányíthatatlan sztori. Ez lehet keserű és lehet felemelő pillanat. Amikor az élet maga ott megtörténik. Én ezért csinálom. A spanyoloknak van arra egy kifejezésük, ha létrejön a duende: "a bőrét is otthagyta a színpadon".