Reggel immáron elkezdődött a szemináriumi munka Imreh András vezetésével, aki az előző évekhez hasonlóan a tábor első felében irányítja a délelőtti szakmai alkalmakat. Az első szemináriumon máris bedobta a mély vízbe a résztvevőket, akik azt a feladatot kapták, hogy írjanak lektori jelentést Ottlik Géza Apagyi című novellájának fordításához. Ebben meg kellett indokolniuk, hogy miért tartják a művet fordításra érdemesnek. Érdekes módon az eredmény igen változatos lett, sok különféle indoklás született. Volt, aki bemutatta az írót és a szöveget, más narratológiai elemzést végzett vagy kiemelte a nyelvi érdekességeket, kihívásokat, s volt, aki a novella aktualitását, olvasót vonzó erejét hangsúlyozta. Miután ily módon mindenki átgondolta, hogy miért fordítaná le az Ottlik-novellát, el is kezdték önállóan saját nyelvükre, illetve egyéb célnyelvekre átültetni. Pótolva az előző napi elmaradást, a munka ebéd után is folytatódott, így összesen hat órát töltöttek a fordítók a szöveggel.



A szemináriumi beszélgetésekre mindig érdemes fülelni, hiszen nemcsak a billentyűk kopogását hallani a tágas, kellemesen hűvös teremben, hanem azt is, ahogyan a fordítók egymás közt megvitatják a különböző nyelvi nehézségeket. Ilyenkor általában egy-egy jellegzetesen magyar kifejezés átültetése a tét, amelyről néha már előrelátni, hogy problémás lehet (ilyen volt Ottliknál az 'újonc' értelemben használt "bundás" szó vagy a népies "Haaat! Honne!" megszólalás), néha viszont egyszerűnek tűnő szavakról is kiderül, hogy más nyelven bonyolultabb megfogalmazni (ilyen meglepő eset volt a 'fogmosópohár', amely például olasz tükörfordításban 'pohár a fogaknak'-ként hangzik vagy a 'paraszti' jelző a 'paraszti tájszólás' kifejezésben). E nyelvi kérdések megvitatása során az egyes fordítók megosztják egymással, hogy az ő nyelvükön miként próbálták megoldani. Ennek során pedig természetesen előtérbe kerülnek a különböző nyelvek egyedi kifejezéseszközei és kulturális sajátosságai, mint például az olasz "rosszító képző" ('ragazzaccio', azaz 'rossz fiú') és a magázás formái. Ezek a beszélgetések bepillantást engednek a nyelv különös működésébe, s gyakran olyan nyelvi szépségekre is fényt vetnek, amelyeket a mindennapi nyelvhasználat során sokszor nem is észlelünk.



Az este ismét baráti hangulatban telt, mivel Buda György a Műfordító Tábornak évek óta állandó vendége és résztvevője, előadását is azzal kezdte, hogy inkább hozzászólásra nyitottan beszélne, hiszen "magunk közt vagyunk, fordítók", s ismét a terasz asztala köré gyűltünk. L. Varga Péter bevezetőjében a "műfordítás császárának" nevezte előadónkat, mivel munkásságáért idén Ausztria legrangosabb kitüntetésével, az osztrák állami műfordítói díjjal (Österreichische Staatspreis für literarische Übersetzung) tisztelték meg. Megtudtuk tőle később, hogy már majd' két polcnyira nőtt e szóban forgó munkásság, s e polcokon megtalálhatók többek közt Kertész Imre, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Szijj Ferenc, Parti Nagy Lajos, Láng Zsolt, Dragomán György, Tolnai Ottó művei, csak hogy párat említsek. Először a pályakezdés kérdését járta körül, azzal az érdekes megállapítással indítva, hogy az ember nem készül a szó szoros értelmében erre a pályára, inkább folyamatosan válik műfordítóvá. Ezt követően megosztotta velünk saját történetét, amelyből valóban sokat tanulhattak a fiatal fordítók. Szó esett olyan gyakorlati kérdésekről, mint a szerződéskötés fontossága, a kiadóval, a szerkesztővel, az íróval való kapcsolat vagy a műfordítók díjazása.



E hasznos kérdések mellett Buda György személyes történetét is megismerhettük, s ezen keresztül, ezzel párhuzamosan a nyelvhez való viszonyának alakulásáról is mesélt. 1956-ban, tizenegy évesen kellett elhagynia az országot, így került a családjával Klingenbach-ba, Ausztriába. Olyan helyzetben találta magát, amelyben a nyelv meghatározó szerephez jutott, hiszen a nyelvtanulás egzisztenciális kényszerré vált, s ekkor kezdte el a saját gondolatait, "a maga létét" fordítani. Mondhatni, hogy a kiinduló és célnyelv feszültsége beleíródott saját létezésébe. S ezzel máris a műfordítói munkafolyamat egyik fontos kérdéséhez érkeztünk, ahhoz az elfogadott vélekedéshez, hogy az ember csak az anyanyelvére fordíthat. Buda György erre rácáfolt, hiszen magyar irodalmat fordít német nyelvre. Természetesen az ő esete speciális, hiszen a műveltségi nyelve (Bildungssprache) a német, ugyanakkor valóban fontosabbnak tartja a kiinduló nyelv magas szintű ismeretét. Ezt részben azzal a gyakorlati érvvel indokolta, hogy egy fordítói hiba akár észrevétlen is maradhat, amennyiben a szerkesztő nem ismeri az eredeti szöveget, márpedig a legtöbb esetben így van. Ilyen hibákra tanulságos példákat is hozott, most csak egy József Attila-költemény német fordításának esetét idézném, amelyben az 'epekedő' kifejezést az 'epe' szó alapján 'gallig'-ként, vagyis 'epés'-ként fordították, így lett az epekedő költeményből epés költemény.



A fordítói munka lehetséges nehézségeiről a gyakorlati problémák mellett a konkrét nyelvi kérdések kapcsán is szó esett, amelyet a saját fordítói tapasztalata alapján tárgyalt Buda György. Talán nem meglepő, hogy egyik példája Parti Nagy Lajos volt, akinek műveit bár megszerette, németre fordítani szinte lehetetlenség, mégpedig azért, mert ha ő fordítóként "nyelvrontást játszik németül", akkor még úgy vélik, nem tud németül. Mesélt az egyes szerzőkkel való együttműködéséről is, például Kertész Imrével vagy Esterházy Péterrel. Igazán szép megnyilvánulása az író és fordítója közötti kapcsolatnak, hogy a klagenfurti díjátadón Esterházy Péter fog laudációt mondani. Szóba került még saját írói és szakmai tevékenysége, utóbbi kapcsán egyetlen fordításról megjelent tanulmánya a káromkodások átültetésének nehézségéről, például olyan különleges eseteket tárgyalt, mint Kertész fiktív, irodalmi káromkodásai: "Hogy azt a félfülű, bárcabitorló, oráni táncos anyukádat…" "Hogy a rackajuhok öregapja döfné belé azt a hétszer csavart, szarukemény…" (Az idézetek A kudarcból származnak.) A hozzászólások mentén valóban beszélgetéssé alakult át az előadás, olyan témákat érintettünk, mint a nyelv materialitása, amely a mindennapi nyelvhasználat során nem szembetűnő, azonban idegen nyelven máris beleütközünk, de további praktikus fordítói műhelytitkokat is megvitattunk.


A fényképeket L. Varga Péter készítette.