Eddig is az idő és a hétköznapok felfüggesztését jelentette a tábor résztvevői számára e kora nyári, az irodalom és a fordítás jegyében töltött hét, most ez a különleges hangulat még inkább felerősödött, hiszen ebben az évben a szokásostól eltérően Kisorosziban gyűltek össze a fordítók, e kis falu pedig jelenleg szó szerint is el van zárva a külvilágtól. A Dunának mégsem sikerült megakadályoznia a táborkezdést, a bravúros szervezésnek köszönhetően végül mind bejutottunk a szigetre, és az esti beszélgetésre is sor került Barnás Ferenc és Dánél Móna részvételével.

Az árvíz miatt ugyanakkor némi módosulás történt a programban, mivel a szigetre való kijutás igen megnehezült, többen csak később érkeztek meg, így az első szeminárium átkerült a második napra. Barnás Ferenc és Dánél Móna szerencsére bátran szembenéztek az út jelentette kihívással, és vacsorára már csatlakoztak is hozzánk. A beszélgetés otthonos körülmények között, közvetlen hangnemben zajlott. Móna nagyon jó érzékkel kezdeményezte, hogy üljünk mind az asztal köré a teraszon, így hallgatókként is részévé válhattunk a beszélgetésnek, amely e kötetlenség mellett is tartalmas és elmélyült volt. Érződött, hogy a beszélgetőpartnerek hamar rátaláltak a közös hangra, az író és az értő olvasó nem mindennapi találkozásának lehettünk szem- és fültanúi. Emellett olyan kérdéseket jártak körül vendégeink, amelyek a szerző munkáin túl nemcsak az irodalom, a művészet területét érintették, hanem általánosabb, alapvetőbb problémákat is boncolgattak.



Barnás Ferenc a beszélgetés elején a résztvevőkhöz szólva elmondta, hogy mindig is izgatták a különböző kultúrák – India vagy Afrika például –, s ezért különösen örül, hogy a más országokból érkezett műfordítók között lehet, az eltérő kultúrák egy ilyen találkozási pontján. Móna kérdésére, amely az Aegon-díj utáni életére vonatkozott, beszélt a szakmai elvárásokhoz való alkotói viszonyáról, bár a megerősítéseket és kritikákat fontosnak tartja, az alkotás során "azt csinálja, amit gondol", s nem az elvárásoknak próbál megfelelni. Az írásfolyamat tekintetében a kísérletezést lehetne vezérmotívumként kiemelni, s efelől válik érthetővé az is, hogy mit is ért "saját út" alatt: egy járatlan utat, amelyhez folyton új nyelveket kell megtanulni, próbálgatni (ezért nem lehet könnyű a műfordító dolga). E nyelvkeresés tétje pedig az lenne, "hogyan lehet új tudást, tapasztalatot szerezni arról, amit úgy hívunk, hogy élet?" Ennek kapcsán az ösztönök, a testi lét és az érzékiség dimenziói felé kanyarodott a beszélgetés. Móna kiemelte, hogy A kilencedikben és a Másik halálban is hangsúlyos az érzéki kommunikáció. Barnás Ferenctől is hallhattuk, hogy valóban "szereti azt a gondolatot, hogy ösztönlények is vagyunk, anyag, biologikum, amely önmagában is működik. Érdemes ennek sugallatára, jelzéseire odafigyelni, mert bár a kultúra kitermeli a viselkedésmódokat, van bennünk egy ilyen hallgató lény, jelzésekkel, hogy milyen utat kell bejárnunk." Ez a belátás pedig a könyveiben is hangsúlyt kap.



Móna összegyűjtötte, milyen sokféle minőségben működött az író élete során: egyetemet végzett, doktorált, tanított irodalmat, esztétikát, zeneelméletet, emellett utcazenészként körbejárta Európát és dolgozott húskombinátban is, valamint jelenleg múzeumi teremőr – mintha e létmódok mindegyike belekerült volna a szerző utolsó könyvébe. Barnás Ferenc megerősítette Móna sejtését, s továbbfűzte a gondolatot: bár sokra tartja az intellektusok teljesítményeit, de az is érdekli, hogy "mi történik az emberek nagyobbik részével, akik nincsenek privilegizált helyzetben; az érzékelés, a tapasztalatszerzés azon eredményei, amelyekben megnyilvánul, hogyan él, hogyan van az ember." Foglalkoztatják az emberi viszonlatok és az alapvető etikai kérdések, "a létezésünk alapproblémái". Például egyszerre izgalmas számára a matematikai zseni figurája, a csúcsintelligencia, s hogy miként húzódik meg a matematika amögött, ami működtet minket; ugyanakkor a foci is, ahogyan a meccsnézők szotyoláznak, mesélik a történeteiket, minden, ami a stadion körül zajlik. Különösen izgalmas, vetette fel Móna, "hogyan lehet nyelvileg ezt az intenzitást, sokrétűséget beleírni egy műbe", hiszen mintha éppen azok érdekelnék, akiknek nincs irodalmi nyelvük, akik nem írják meg a saját történeteiket, akik nem alkotnak. Az író ezzel is egyetértett, hozzátette, hogy az ilyen embereknek sokszor érdekesebb megnyilvánulásaik, érzelmi világuk és gondolkodásmódjuk van.



A gondolatmenetet továbbszőve, Móna a szövegek nézőpontját kapcsolta az elhangzottakhoz, amennyiben Barnás sokszor olyan szituációkból, olyan személyek nézőpontjából ábrázol, akikről nem gondolnánk, hogy szellemi megfigyelő pozícióban vannak, s ily módon máshonnan mutatja be az embereket, akik közben nem sejtik, hogy megfigyelik őket. A kilencedik kapcsán is kiemelte a kilencéves gyermek látószögét, s hogy e pozíció révén a világhoz való érzéki és nem-normatív viszonyulás az uralkodó a regényben. Az átlépések, a kultúrába, a nyelvbe való belépés eseményeit ragadja meg, miközben hitelesen szólal meg a gyermek hangján, melynek révén az olvasóban is felidéződnek a gyermekkor érzései. Felmerül a kérdés, fordult a szerzőhöz Móna, "hogyan lehet képes ilyen hitelesen visszamenni abba az állapotba felnőttként?" Barnás Ferenc bevallotta válaszában, hogy önmaga számára is rejtélyes, "mikor és hol kapta el ennek a kilencéves gyermeknek a hangját, aki egyszerre kilencven éves." A gyermeki állapot, a gyermek "kultúrálatlan viszonyulása" izgatta, az a "zavaros terület", amelynek még a kultúra nem egyszerűsítette le a komplexitását. Ezt kísérelte meg "áttenni egyszerű, kopogós, világos mondatokba, azt, hogy milyen a testiséghez, képzelethez való viszonya, az érzetei, a vágyvilága". Móna kiemelte az érzékelés hangsúlyosságát a regényben, s felvetette, hogy ez kapcsolatban állhat a szegénységgel, mintha a szegénységben "a közelség médiumai válnának a médiumokká, mint a tapintás, a testtapasztalat". Az elbeszélő teste sosem önálló test, mindig a többi családtaggal együtt van, s így tapasztalja önmagát. Bár Barnás Ferenc megjegyezte, nem biztos, hogy célra vezető elvontan gondolkodni erről a könyvről, megerősítette, hogy a szereplők valóban testeken keresztül, az érzékelésen keresztül kommunikálnak, amitől a kultúra eltávolítja az embert. Az érzékelés gyermeki ártatlanságán túl, mutatott rá Móna, az is különleges ebben a nézőpontban, hogy nincs még elkülönítve élesen jó és rossz, nincsenek kimondva az értékítéletek (például az autoriter apa figurájának megítélése csak az olvasóban fogalmazódhat meg). "Éppen ebben a távolságtartásban születik meg a feszültség, és alakulhat ki az olvasóban az értékítélet." – tette hozzá az író.

A kilencedik után az Aegon-díjat kapott Másik halál-ra terelte Móna a szót, saját, friss olvasói tapasztalatán keresztül mutatott rá a regény néhány fontos jellemzőjére és a szöveg különleges, komplex működésére. Kiemelte térszerű struktúráját, amelyet egy múzeumhoz hasonlított, párhuzamot vont a mozgás, valamint a kép nézésének élménye és a könyv olvasásának folyamata között: a regény különböző szegmentumai maguk is mozgásban vannak, ily módon íródik bele a képnézés élménye a szövegbe. E szegmentumok szerepére, valamint több utalásra csak a regény későbbi pontján derül fény, ahogy arra is, az elbeszélő miért látja úgy a világot, ahogyan – ez pedig megnehezíti az olvasást a könyv kezdetén. Barnás Ferenc válaszként elismerte ezt a nehézséget, ám kiegészítette azzal, hogy az ábrázolt élethelyzetek önmagukban is érdekesek, amiről meg is győzte a hallgatóságot egy részlet kifejező, életteli, néhol már színészi felolvasásával. Ezt követően Móna közelebbről is bemutatta a regényt, megosztva a hallgatókkal és a szerzővel saját, figyelmes értelmezését. Beszélt arról, hogyan válik a "teremőrség esztétikává", hogyan ragadja meg a szöveg "a képek nézőit és reakcióikat is megfigyelő néző és a kép közötti látványt", s ez milyen érzékletesen nyilvánul meg abban, ahogyan a "nézések is ott maradnak" a képekkel a látogatók távozása után, mikor a kiürült teremben egyedül marad az őr. A könyv központi problémájaként Móna azt a kérdést emelte ki, hogy a múlt, a történelem, a halál miként jelenik meg, hogyan kerül át a láthatóba. E mellé lehetne helyezni Barnás Ferenc válaszának egyik szentenciaszerű mondatát: "Minden, ami anyagi szellemi, és minden, ami szellemi anyagi." S mindennek valamilyen módon köze van a boldogsághoz is, más szóval az élet nagy pillanataihoz. Ehhez hasonló kérdéseken gondolhattunk, mialatt a szerző zárásként felolvasott regényéből egy, a témához szorosan kapcsolódó részletet.



A színvonalas és tartalmas beszélgetés méltó indítása volt a tábornak, amellett, hogy kárpótolt a kezdeti nehézségekért, ráadásként vendégeink estére is velünk maradtak, így folytatódhatott az élénk beszélgetés, most már részünkről is aktív részvétellel. Még ekkor is olyan kérdések kerültek elő, mint az idő térbeliesülése a szöveg és a narráció terében, érzékelés és értelmezés, valamint jelenlét és jelentés viszonya az irodalmi szövegekben és az olvasás folyamatában, a natúra és kultúra közötti megkülönböztetés, a figyelem vagy az író viszonya saját műveinek fordításaihoz. Lengyel fordítónk komolyan elgondolkozott a beszélgetés és a felolvasás hatására, hogy vállalkozik a Másik halál fordítására, amit a szerző lelkesen fogadott. A lezárhatatlannak tűnő beszélgetés mellett az észt lányok dalai is felejthetetlenné tették az estét.
E beszámolóból is kitűnik, hogy bár azzal a kérdéssel indult a tegnapi nap, hogy ki viszi át a táborozókat a túlsó partra, mégis mindenki megérkezett a maga módján, a maga hangoltságában, a maga idejében.

A fotókat készítette: Ureczky Eszter, L. Varga Péter és Vásári Melinda