Tűző napon állok a Nyitott Műhely előtt (persze gumicsizmában, ahogy azt egy kedves kolléga és barát írta a napokban, de hát ez van – időjós már biztosan nem lesz belőlem); Vári Györgyöt várjuk, aki a negyedik beszélgetőtárs lenne, de ő nem érkezik. Marad Németh Gábor, Reményi József Tamás és Jánossy Lajos; ők méltatják a könyvhétre megjelent regényt. Finta László sürög-forog a pultban, fröccsnek alkalmas olaszrizlinget ajánl.

Németh Gábor kezd – elsőként arról folyik a diskurzus, ki mennyire ismeri Csaplár Vilmos életművét, és hol helyezhető el a magyar prózában. Az egyik legfontosabb, hogy "semmi sem áll tőle távolabb, minthogy a Csaplár nevű szobor talapzatát fényezgesse" – szóval folyamatos kísérletezés jellemző rá. A könyv nemcsak három évtized történelmének beszámolója, hanem lélekrajzok gyűjteménye, az agyműködés olyan területeinek ábrázolása, amelyekkel nem nagyon szoktak foglalkozni, de átitatja az egzisztenciális filozófia és a történetfilozófia is. Reményi József Tamás számára elsősorban a történelemről szól a kötet: el is meséli a boltban ki nem próbált bicikli esetét, amelyben egy kisfiú csak otthon tudta meg a bicikliről, hogy túl nagy. A történelem is ilyen: fel kel hozzá nőni és meg kell szokni. És analizálni és megtanulni együtt élni vele. Jó példák erre a regény 1956-os jelenetei is: Nádas Pétert hozza az egyik ellenpéldaként, aki kollektív szeretethullámként ábrázolta az eseményeket. Csaplárra ez nem jellemző, viszont nem is fanyalog. Mert a kettősség a lényeg: használhatjuk ’56-ot áldozatként is besúgóként is.

És egyre érdekesebb lesz ebben a kontextusban a história, ugyanis Reményi idéz egy női szereplőt a regényből: "A történelem olyan, mint a pina." (Hm, az előbb még bicikli volt. Nem baj.) "Ha kicsit magukhoz térnek, hosszasan fogom ezt elemezni" – mondja Reményi.

Jánossy Lajos következik: említi, hogy a szerző számára az volt érdekes, hogyan változott meg az elmúlt hat-nyolc évben az énhez való viszonya. Fontos még a besúgók témája is; kevesen foglalkoztak vele még mindig. Kiemeli még az erős testi-szexuális függelmi viszonyokat a regényben, valamint a "kíméletlen együttérzés antropológiáját".

Németh Gábor egyetért a szigorú részvét alias kíméletlen együttérzés átható szövegbeli jelenlétével, majd a sajátos regényépítkezésre tereli a szót – épp a Reményi által említett női testrész kapcsán. A regényben egyébként is nagyon erősek a karakterek, az egyik – démoni? – női főhős például egészen abszurd módon a saját nemi szerve nézésére kéri az egyik szereplőt, amiről csak 60 oldallal később derül ki, miért is olyan fontos, és ez koncepciózus a regényben: rendkívül tudatosan építkezik, mindennek megvan az oka meg a helye. A történelem kapcsán pedig bekerül a képbe a Sövényen túl hiperaktív mókusa: ahogyan körülötte tűnik lelassítottnak az idő, úgy ebben a regényben is azt érezni, egyfajta mesterségesen lelassult időben utazunk, amelyben így alkalmunk nyílik alaposan megfigyelni mindent. És hát azért elég borzalmas dolgokat lehet megfigyelni – például, ami a kitelepített családdal történik. Az is érdekes, hogy a döntés szabadsága is előkerül a szövegben – nem kötelező automatikusan vállalni a besúgást, mondja Reményi. Igen, mert a történelem úgy néz ki, ahogy az áldozatai csinálják, teszi hozzá Németh Gábor.

"Bocsánat, de most visszatérek a pinához, mert az nekem most nagyon fontos" – mondja Reményi. Ne ütközzünk meg, a regény szövege is hasonlóan szókimondó, de nem akar több csúnya szót használni, mert még hatásvadásznak fogjuk tartani. "A legtöbb férfi nem tudná pontosan elmondani, milyen egy pina" – szóval alaposan meg kell figyelni is tanulmányozni, ahogy azt a regényben egy férfi teszi. És ugyanígy lehet tenni: vizsgálni kell, mi mindent lehet kihozni ’56-ból. Vagy a történelem egyes mozzanataiból ugyanígy.

Jánossy a sorsszerűség és a véletlenség paradoxitását emeli ki: vannak sorsok a regényben, de jellemek nem feltétlenül. Nem is egyszerű visszanyúlni azokhoz a hagyományokhoz, amelyek behangolták ezeket a kérdéseket. Bölcs és rutinos íróról van szó, mondja erre Reményi, és egy kisgyerek széklet-visszatartásával kapcsolatos mozzanatot emel ki a regényből, amikor azt mondják a gyereknek: "Fiam, akkor szarsz, amikor mondom!" És talán ez lehetne a legpontosabb allegóriája annak a fenyegetettségnek, ami átszövi a regény világát – még ha nincs is satanizálva a történet. Hitler is, Kádár is csupán a mi képünk vagy sémánk, még ha el is játszhatunk a diabolikusságukkal.

És mintha évadzáró meglepetés volna, betoppan egy Csokonai-verseket laktanyai sztorikkal vegyítő figura, sörrel és ráknyársakkal. Kicsit maradok, ez szórakoztat. Annyit elárulok, hogy nem az én kezemet kérték meg az éjjel, de valóban volt egy meglehetősen szürreális lánykérés is, térden állva, természetesen.
 

Fotó: Bach Máté