Nagy fehér játékmackóval a hónom alatt, szórakozottan csöppentem bele a K9 érzelmekkel túlfűtött diszharmóniájába. A színek a megszokottak: a fekete hány árnyalatát képesek a kísérletező kedvűek keverni a fekete hány árnyalatával? – ez egy festő számára legalább annyira bonyolult probléma, mint egy turkálóból és nagyi padlásáról öltözködő tinimini-divatdiktátornak. Ebben a monoton kavalkádban üdítő kivétel volt egy fehérre kopott acélbetkós bakancsához szűzi tiszta fehérbe öltözött lázadó fiú szemébe nézni, vagy perceken át derékmagasságba görnyedve követni az objektívvel azt a hölgyet, aki formás fenekét ultrasort pink biciklisnadrágba „rejtette” (s erre még egy harisnyakötőt is rábarkácsolt).

A bejárat felé vezető „iparian meztelen” betonon szétszórtan, szomorú komolysággal szabályos körökbe rendeződő klántagok, sörösüvegeket lóbáló loboncos hordák, magányosan farkasszemet néző lyánykák és a friss levegő pótolhatatlan kincséből mélyeket lélegző, beizzadt tüdejű parkettördögök. Ez a csoportkép (szimbolikusságán és etnográfiai érdekességén túl) persze nem nélkülöz minden funkciót: a beavatottak már itt tudják, hogy ki mire jött és melyik teremben hányan lesznek. Kicsit odébb egy nyúlánk srác valami olyasmit magyaráz egy feleakkora és nagyon kétségbeesett lyánynak, hogy melyik porszem mekkora, és melyik porszemnek hol a helye… metaforikusan persze.

Odabent szomorúan veszem észre, hogy lekéstem a magyar Sanguis in Nocte középkori hangulatokból erősen táplálkozó electro-rockjáról. Sebaj, a macit a megfelelő ember gondjaira bízom, kérek egy sört, és körbejárok. A kisteremben teltház van: az a harminc ember, aki befér: tombol, csápol, ugrál, hajatráz, izzad, összeragad, elfeledkezik a világról és minden másról. Klasszikus metálslágerek keverednek klasszikus industrial-slágerekkel, mindez jó sokszor jó sok Prodigy-vel meg is van erősítve: semmi kísérletezés, semmi elkalandozás – a pult mögött biztosra megy egész éjjel a DJ-k csapata (Heretic, Tsubi, Demonkiss, Zero).


A [a]http://www.myspace.com/servohatred[text]Servo.Hatred[/a] (kb. industrial–trance–black metal mix – valahol a Hocico, Deathboy, Cyberphilia2020, Cenobita, Combichrist hálóban) koncert – sokak szerint – a korábbi fellépéseknél erősebb volt a pontosabb hangosításnak, a szűk térnek és az eltaláltabb fénykezelésnek köszönhetően. Energia árad a színpadról, m0dsZ3R (ének & hörr-hörr) és V.e.N. (billentyűs) előadói jelenléte és túlfűtöttsége irigylésre méltó, bár: túlságosan komoly, kemény, zárt – azaz vagy elragad magával, vagy nevetségessé válik. Annyi mindenképpen jó húzás volt a színpadi felület nagy részét bemozgó m0dsZ3R részéről, hogy minden külsőség (zombikosztüm és két liter művér) nélkül, emo-civilben lépett fel; és működött ugyanaz, sőt: a koncertet háttérbe szorította a zene, bármilyen hülyén hangzik is ez.

A fullasztó, levegőtlen présből kifelé, rövid időre csatlakozom én is azokhoz a kis csapatokhoz, akik egy-egy légbefúvó hűs nyílása előtt őrzik a partyfeelinget, s szárogatják csatakos műrasztáikat. Az alant kavargó hangulatokhoz csatlakozik még egy: az izgatott várakozásé, hiszen most jönne az Art Macabre-ot maga mögé erőszakoló ámerikai Psyclon Nine (erről szólhatott a korábban citált porszem-metafora…), – s még egy: a bizonytalanságé, hiszen terjeng a hír (mint a csatornabűz), hogy lemondják. „Nem tehetik meg!!!” „A kurva anyjukat!!!” „Fasz amerikaiak!!!” „Miattuk került ennyibe ez a rohadt buli!!!” „NEEEEEE…!!!” Átácsorgok az öltöző ajtaja elé, hátha valami. Semmi, hacsaknem annyi, hogy kinéz magának egy kedves arcú lyányka, s a dolgok közepébe merül: „Szia. Ismerjük egymást? Pedig úgy emlékszem. Mindegy. Tudod, én későn érő típus vagyok. Még az érettségit is elbasztam. Szó szerint. Érted?...” Szívesen hallgattam volna hajnalig, de fellökött a kivágott vasajtó mögül előviharzó, rózsaszínű kerekes táskát ráncigáló félig civil hímdémon. Hátra sem néz, rossz ómen.

A [a]http://www.psyclonnine.com/[text]Psyclon Nine[/a] kb. hét éves pályafutása alatt kidobott három albumot (Divine Infekt – 2003, INRI – 2005, Crwn Thy Frnicatr – 2006), két tucat turnén tündökölt egyre sötétebb és brutalistább fénnyel, és egyre jobban belekeveredett a sztárélet hisztis és magába rántó lápjába. Ha kategóriákat keresünk a zenéjükre, akkor a következő meghatározások mindenképpen kikerülhetetlenek (akkor is, ha erősen vitathatóak): Aggrotech-alap (aka Terror EBM aka Hellektro = a múlt század kilencvenes évei végén létrejött leginkább electroindustrial–dark electro–techno keverék, militáns-pesszimista-szókimondó szövegekkel és atonikus vokállal), black metal gitártémák, lenyomott death metal hörgések – mindez csúcspont felé spirálozó industrial-struktúrákba pakolva. Aki szereti a Combichrist, Suicide Commando, Noise Program vagy a Servo.Hatrednél már felsorolt bandákat, az őket is fogja, főleg ha vevő egy zsidóság-nácizmus-Holocaust-Zyklon B-kereszténység tematika között őrlődő csapat zenei önmarcangolására.

Ahogy már a Kedves Olvasó kitalálhatta, nem léptek fel. Két óra backstage maszatolás után egy vörös latexspray-vel befújt hórihorgas „ripirtyó” ('ribanc + szipirtyó') kiállt a színpadra, és tolmács támogatásával olyanokat csöpögtetett a vegyes érzelmű közönség felé, hogy „Mondd nekik, hogy nem mi tehetünk róla…” vagy „Nem a mi hibánk...” S kényelmesen összepakoltak, bedobozoltak, leszaggatták magukról a műanyag mázt, beálltak pózolni az eltántoríthatatlan rajongólányokkal, simogatták a mégeltántoríthatatlanabb rajongólányok fenekét, s a legeltántoríthatatlanabb rajongólányok mellbimbójára írták honlapjuk címét, aztán kisbuszba bújtak, és csak néhány férfias „Fuck you, Hungary!”-t hagytak maguk után.

Az [a]http://www.artmacabre.hu/[text]Art Macabre[/a] társulat fellépői minden tiszteletet megérdemelnek. Kosztümben, újra és újra kisminkelve várták a félóráról félórára csúszó fellépést, majd egy nagyon összeszedett performanszt (Dollhouse) adtak elő kortárs balettal, életre ébredő babákkal, remek összjátékkal – kicsit több jelentéssel, mint amit a kontextus elbírt vagy elbírhatott volna. Továbbiak helyett inkább az önmagukért beszélő képek…

A megbicsaklott partyhangulatot egy öt percnél nem hosszabb nekifeszüléssel sikerült helyreráznia az [a]http://www.ld50.hu/[text]ld50[/a] DJ-szentháromságának (Sis, Damage, Ninth). Jobban és jobban felpörgették a zöld lézerekben fürdőző fáradhatatlan közönséget, s apró zenei mashup-poénokkal célozták meg a kifinomultabbakat (ezekért külön köszönet). Helyreállt a kizökkent magyar szív, csorgott a bőrön a lé, szaggatott a tüdő, égett a vádli – hazaérkezett, aki eddig a küszöb előtt toporgott és nem itta kitekert fotelálomba magát.

A [a]http://www.beats.hu/[text]beats.hu[/a] logóval ellátott képeket "sajtos", a prae.hu logóval jelölteket a szerző készítette.

Kapcsolódó linkek:
[a]http://www.flickr.com/photos/8578749@N08/[text]élvezhetőbb flickr galéria[/a]
[a]http://www.beats.hu/index.fcgi?cat=party&pid=419[text]sajtos galériája a beats.hu oldalon[/a]