Keresetlenebb zenészek mindig is valahol a májtájéknál, úgy nagyjából a tökénél ragadták meg a rockzenét, hogy abból valami isten- vagy ördögadta tehetség folytán lepárolják a nekik tetsző műfajt, és átszűrjék tudatmódosult dalszerzői állapotukon és csiszolatlan géniusszal terhelt egyéniségükön. De van, aki úgy sem fér bele egy zsáner bőrébe, hogy a posztmodern eklektika szakkifejezésből még Jack Daniels tudásával sem tudna értelmet csiholni. Ilyen ösztönösen széttartó, de markánsan egybefésült zenét játszott a Faith No More, és nem adja alább a Clutch se – akinek éppen frontemberét, Neil Fallont legyinthette arcon Mike Patton énekstílusa, mikor inspirációért kutakodott a rock ’n’ roll archívumában. Fallon egyéni arcot és karakán hangot kölcsönöz már több mint két dekád óta zajongó zenekarának, amely rakoncátlan stoneres, hardcore-os zabigyerekként kezdte pályafutását, hogy aztán a hagyományosabb, blues-fertőzte vizekre kerülve a mainstreambe is beevezzen az ezredforduló után.

Zeneileg a 2004-es Blast Tyrant és a kísérletezősebb kedvű Robot Hive/Exodus duót szokták felemlegetni a Clutch csúcsteljesítményeként. Az énekstílusában a rock, a blues, a rap manírjait vegyítő Fallon és a műfajjegyeket hasonló módon elkeverő zenekara a beszédes című, 2009-es Strange Cousins From The Westtel ásott le végleg bluesos gyökereiig, s habár az azóta elrepült négy évben a western-hangulatot elfújta a szél a Clutch muzsikájából, a csípőből tüzelt, mosdatlan riffek mit sem változtak. Állítólag a Thin Lizzyvel és a Motörheaddel közös turné gyakorolt nagy hatást az Earth Rocker dalszerzési fázisára – aki pedig az alkoholra immunis Lemmyvel vedel egy kört, az tuti, hogy beszív valamit a kikezdhetetlen, betonbontó rock ’n’ roll szelleméből. Nem is csattan meglepetésként, hogy az idei Clutch-korong a banda legdirektebb, legnyersebb szerzeményeit sorakoztatja fel, amik közül rögtön a lemezt nyitó címadóban köpködi világgá Fallon a bevezetőben is idézett ars poeticáját.



A Clutch csak olyan szabatosan szövegezett mocsokságokat csűrt fel a lemezre, amiket lecsupaszított rock ’n’ roll hangzással élőben is maximálisan vissza lehet adni – miközben az ércesre torzított, varacskosan feldörömbölő gitárok roppant súlyt pakolnak a dalok hátára. Túlcsordul attól a mázsaszámra sulykolt groove-tól a Crucial Velocity, amit csupán a D.C. Sound Attack harmonikahangjai enyhíthetnek; Tim Sult pedig mindkettőt beriffeli a Clutch best of-jába. Az Earth Rocker rogyadozik a pőre, pofátlanul húzó daloktól, amiket természetesen az ősrock iránt érzett nosztalgia is átitat. Azonban a Clutch nem a múltba réved, ez a lemez úgy dörren meg, ahogy illik, ha nem szakállas, cicanacis hippisrácoknak retrózunk egy nyugat-német pszichedelikus klubban.

Az Earth Rockeren ismét tiszteset domborít Fallon, aki úgy osztja az igét, mint egy megvadult, szent őrült, nem hagyva el a rá jellemző, iróniával papírra hányt dalszövegeket sem. Sult riff- és szólómunkája szintén magasról tekint le az átlagra, elismerésre méltó, hogy fél évszázaddal a rockzene kiötlése után még ilyen szimpla és ilyen dinamikus gitárszólamokkal bír előhozakodni.

Kettejük atmoszférikus, bluesdominált intermezzója a Gone Cold vadnyugati bárba illő balladája. A kraft a második félidőben sem csorbul, sőt: a Cyborg Bette metal-boogieja, az Oh, Isabella masszívan dögös refrénje, vagy a The Wolf Man Kindly Requests… lazulós-feszülős rockja a kiadvány legizmosabb tételei közé tartozik.

A Clutch ritkán hibázik, és akkor se nagyot: az Earth Rocker viszont kvázi tökéletes, acélos munka – hajszálpontosan így kell rock ’n’ rollt pengetni 2013-ban.