Dunajcsik a bevezető felolvasás után a kötet tematikai sokszínűsége kapcsán kérdezte Téreyt arról, hogy mi az a pont, amikor eldől benne, hogy valamiből vers lesz: a kötetben ugyanis a Párizs-Dakar-ralitól kezdve a klímaváltozáson és a szerelmen keresztül a magyar közéletig feltűnően széles skála jelenik meg. Térey szerint ez akkor történik meg, amikor a tárgy, a téma, ami szinte bármi lehet, kellőképpen megmozgatja fantáziáját. Az írásért magáért sosem ír, a téma, a téma által számára adódó szemlélet az elsődleges, a szemléleti pozicionáltság miatt pedig nincs olyan, hogy valami korábbi vagy más szerző(k)nél való népszerűsége folytán elkopik, elhasználódik. A következőkben a szerző populáris-klasszikus ellentéthez való viszonyáról volt szó, Térey szerint ezek között nincs hierarchia, hogyan is lehetne, hiszen az opera esetében is azt látjuk, hogy a Turandot az utolsó világhírű alkotás, a populáris anyagok használatának pedig erős hagyománya van az irodalomban is, elég akár Bret Easton Ellisre gondolnunk, de Térey megemlítette a szintén a Libri kiadónál megjelent magyar újdonságot, A patkány évét is. Azt tartja fontosnak, hogy a kultúra szervesen építkezzen, anélkül, hogy feláldozná magát a kommersz oltárán, de úgy, hogy populáris elemeket is be merjen építeni.

Dunajcsik a továbbiakban az olyan kisprózák születéséről érdeklődött, mint például a Painkiller vagy a Vigasztalhatatlan, melyek hírlapszövegekként hatnak. Kiderült, hogy némelyik szöveget a szerző teljes egészében maga találta ki, de van olyan átvétel is, ahol csak a nevek lettek megváltoztatva. Utóbbiak közé tartozik a Painkiller is, ami egy metál szaklap szövegét veszi át. Szóba került a meghatározott és nem csak magyar földrajzi helyek gyakori szerepeltetése is. Térey számára a konkrét hely természetes módon kapcsolódik az ott élő, élt személy(ek)hez és pszichéjükhöz, történetükhöz, ahogy egy arc vonásai, ráncai a lélek életéhez. A helyek és az utazás kapcsán az ösztöndíjak jelentősége, szerepe is felmerült, a szerző szerint a Solitude-ösztöndíj stuttgarti alkotóháza gazdag természeti környezetével és puritán szobáinak nyugalmával például ideális hely az alkotásra, ha az ember kész tervekkel érkezik, de számára a leginspiratívabb környezetet mégis Budapest jelenti.

A magánéletről is szó esett, Dunajcsik a Termann hagyományai és a Termann hagyatéka című önéletrajzi regényekként is olvasható kötetek önarcképeire hivatkozott, s felvetette a kérdést, hogy a megállapodás, a családalapítás kapcsolható-e művészi perspektívaváltáshoz. Térey igen rövidre zárta a kérdést, ugyanis elmondta, hogy negyven évesen a megállapodás a lehető legjobb dolog, ami történhetett vele, de az önéletrajziságot mindig tagadja, és bár tudja, hogy sokan otthonról, a konyháról hozzák az anyagot, az ihletet, ő azonban nem.

Térey, állítása szerint, lírikus alkat, a cselekmény alakítása, a fordulatok kitalálása számára keserves munkát jelent: statikusabb szemléletmódjára az Asztalizene jó példa lehet, hisz a darab szereplői ugyanazok az emberek maradnak mindvégig. A versnek azonban a próza felé való lehető legintenzívebb kitágítása Térey szerint is meglévő tendencia, mind a prózavers, mind a verses regény megjelenik a szerző palettáján, aki jelenleg is egy verses regényen dolgozik.

A nő- és férfiábrázolás kapcsán Dunajcsik a maga írta fülszöveg "nagyszerű nő" versus "kisszerű férfi" leosztásáról kérdezte a szerzőt, aki blöff gyanánt nevetve feministának nevezte magát, majd annyit mondott csak, hogy jobban szeret a nőkről és nyomaikról írni, mint a férfiakról, azonban ehhez sem saját tapasztalataiból meríti az élményanyagot.

A zárókérdésre, miszerint a szerző mikor szokott kiszeretni könyveiből, Térey azt válaszolta, hogy a Paulus óta nem szeretett ki egy könyvéből sem. Előfordul ugyan, hogy egy-egy szövegben egy-két mondatot később már megváltoztatna, de a műegészre nézve ezek elenyésző különbséget jelentenének csupán.

Fotó: Bach Máté