Mint két tojás. De mivel utóbbi nem nagyon jön Magyarországra, ezért ezek heten nagyjából hat évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy közösen velünk, megünneplik idoljuk születésnapját. A konkrét dátum – december 7. – persze már nem szempont, az egyszeri ünneplésből viszont mára már hagyomány lett, a supergroup minden évben összeáll, hogy megmutassa nekünk, milyen is a lehet a Prágánál közelebb nem merészkedő Tom Waits.



És hát nincs mese, a Braindogs megmutatásai egyszerűen tökéletesek. Külsőségekben nem, de zeneileg megelevenedik Tom Waits: pont ott és pont úgy lágy, rekedt, dühös, rockos, ördögi, vagy éppen szerelmes, ahogy az eredeti. Sőt! Ahol Anton Corbijn múzsája már csak zajokat és zörejeket hallat, vagy ahol már alig érteni a szöveget az énekes torkában bugyborékoló alkohol miatt, a Braindogs még ott is zenél. (Azért arra kíváncsi lennék, hogy a Dragging a Dead Priest-et hogy tudnák emészthetővé tenni.)

Szóval bizonyos értelemben a Braindogs túlmutat példaképén, bár ugyanez kritikaként is felhozható ellenük, de ez már ízlés kérdése. Az viszont vitathatatlan, hogy ezek heten, de az öt éneklő tag mindenképpen, mindent megtesznek annak érdekében, hogy elhitessék velünk: nem kell a szavannákba menni azért, hogy az ember oroszlánokat láthasson és az igazi Vajdahunyad vára helyett bőven elég csak a Városligetig merészkedni.



A Braindogs tehát egy olyan együttes, amelyben senki sem önmaga, hanem mindenki ugyanannak az egy énekesnek a különböző arcait mutatja meg. Így aztán Kiss Tibor már nem frontember, hanem alázatos másodgitáros, aki egyszer hibátlanul mímeli a megafon mögött a Chocolate Jesus-t, máskor olyan gitárszólókat lök, amikért Quimby-vezérként bizonyára megnyalná mind a tíz ujját, végül árgus szemekkel figyeli Ian Siegal performanszát. De olyan is van, hogy ott sincs a színpadon, inkább a színpad mellett, barátnőjét átkarolva pihen egy számnyit.

Aztán ott van a szintén quimbys Varga Livius, aki csak jóval kevesebbszer ontja magából egóniáit, viszont amikor előjön ütőhangszerei és zajkeltő eszközei mögül, akkor úgy és olyan játszi könnyedséggel, mindenféle erőlködés nélkül nyomja le a Down, Down, Down-t, hogy el se hiszem.



Az ex-Hiperkarmás Frenk pedig egyrészt olyan pontosan és olyan erővel sújt le dobjaira, hogy minden alkalommal összerezzenek, másrészt viszont amikor újradefiniálva a szerénységet, hatalmas őzike szemeit lehunyva előjön egy kicsit énekelni, megelevenedik és egyben átkereteződik a fiatal Tom Waits.

Az énekesek között ott van még az osztrák blues-zenész, Ripoff Raskolnikov, akinek outfitjéről egy korábbi cikkünkben már írtunk. Akkor szólókarrierjét villantotta, most megmutatta, milyen lenne Tom Waits, ha osztrák lenne: kedélyesen ülne egy széken, lábát keresztbe téve, fejét olykor biccentgetve, lassú gitárjátékával kísérné a rekedten-erősen, de azért az eredetinél jóval gemütlich-ebbre sikeredett Clap Hands-ét.

Meg kell említeni még a szintén hiperkarmás Varga Lacát (basszus) és Nagy Szabolcsot (billentyű) a Hobo Blues Band-ből, akik a háttérből ugyan, de kimaradhatatlan részét képezik a Braindogsnak.



És hát a végére maradt az igazi wannabe, az est és a Braindogs sztárja, Ian Siegal, aki valószínűleg egész életében veri a fejét a falba, hogy nem fekete, nem az USA egyik déli államában és nem a tízes években, hanem 1971-ben, Anglia egyik déli végében (ez legalább stimmel), fehér szülők gyermekeként született. Ennyi hendikeppel simán érthető lett volna, ha bányásznak megy, de nem, ő rákattant a blues-ra és Tom Waits-re. Vezetéknevét (Berry) is e mániának köszönhetően cserélhette Siegal-re (legalábbis nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy Waits 1980-ban megjelent Heartattack and Vine albumán az egyik dalnak éppen Mr. Siegal a címe).



És amikor ez az ember a monitorjai elé jön és belekezd mondjuk a Way Down in a Hole-ba pont ugyanúgy, ahogy a fenti videóban az eredeti, hirtelen azt sem tudjuk, hogy Mr. Siegal vagy Mr. Waits énekel-e. Can I get an amen?! Can I get a hallalujah?!, bömböli rekedten a mikrofonba, mi pedig felekezettől és istenhittől függetlenül készségesen teljesítjük, amit énekesünk kér tőlünk.

Ian Siegal ugyanis mindent tud a szórakoztatóiparról, a színpadon és talán az életében is mindent ennek vet alá. Olyan kapcsolata van a gitárjaival, a mikrofonnal, a ruháival, a hangjával és persze Tom Waits-szel, amilyet csak nagyon ritkán látni. Simán megtölthetne stadionokat is, de a showbiznisznek ez a része őt látványosan nem érdekli. Így is számos rangos díjat nyertek már albumai, énekesi teljesítménye, a Mojo angol magazin pedig azt írta a zenészről, hogy ő a kortárs blues egyik legtehetségesebb énekese és írója. Saját jogon is, Tom Waits-ként is.

Csak idő kérdése, hogy Tom Waits vendégzenészként bukkanjon fel valamelyik Braindogs koncerten.