A verstől a regényes tizenharmadik kerületig / Tóth Krisztina: Akvárium című regényének bemutatója. PIM, 2013. június 5., / PRAE.HU

Az impozáns Lotz-terem hamar megtelt, már a kezdés előtt negyedórával nem volt üres szék, így sokan az ajtóban ácsorogva hallgatták a beszélgetést. Az estét Morcsányi Géza (a Magvető Kiadó igazgatója) rövid köszöntő beszéde nyitotta meg, majd Vizi Mária filmrendező könyvtrailere következett, ami groteszk módon egy jó pofa, szellemes alkotás annak ellenére, hogy maga az írónő – bár többször hangsúlyozta, hogy igyekezett kedélyes szövegeket is rakni a regénybe – állítja, hogy az Akvárium sötét, nyomasztó, szöveg.

A kötet fülszövege is erről tanúskodik, a szerkesztő, Király Levente megfogalmazásában: "Ebben a regényben mindenki árva. …Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium." A beszélgetés moderátora Szilasi László így reflektált az előzőekre: "…Valóban, most hogy mondod, nem röhögtem magam halálra a regényen." A szerző kifejtette, hogy tudatos írói fogások, hosszú munkafolyamat van amögött, hogy ez a tizenharmadik kerületi pesszimista, lesújtó szöveg megszületett. A karakterek sorsa, nyomorúsága, precíz odaadással lett megmunkálva, hogy így alkosson az összes problémás, de érdekes szereplő nyomasztó, és valahol talán egyikőnk számára sem idegen, nagyon magyar történetet. A szöveg hangulata, mint téma szinte átszőtte az egész beszélgetést, különböző kontextusokban még többször előjött aznap este.

Szinte mindenki arra lehetett kíváncsi, hogy Tóth Krisztina, versek, tárcák és rövidprózák után, miért döntött úgy, hogy regényt ír. Ő elmondta, semmilyen bizonyítási kényszer nincs amögött, hogy az Akvárium regény lett, nem akarta konkrétan megmutatni, hogy ilyet is tud, nemes egyszerűséggel a történetstruktúra kívánta meg egyértelműen a regényformát. Arra a kérdésre pedig, hogy miben volt más az alkotási folyamat, mint a rövidebb műfajokkal operáló köteteknél, azt a választ kaptuk, hogy igyekezett a mondataival jóban lenni. Úgy bánt velük, mint egy vadlóval, akit ugyan ismer, de azért meg kell zabolázni. Egyszerűsített, rengeteget húzott, több tízezer karaktereket, és tudatosan törekedett arra, hogy rövid, egyszerű és nyers mondatokból épüljön fel a szövegtest. Majd hozzátette a regényben három helyen engedett meg magának hosszú mondatot, de úgy érzi, azoknak helyük van ott. Tóth Krisztina szerint a legjobb módszer a saját mondatainak beérésére, ha a munkafolyamat közben semmi olyat nem olvas ami aztán elkezdi birtokolni, átváltoztatni a mondatait, és azt az adott olvasmány hangnemére formálni, hogy önkéntelenül abban a stílusban kezdjen el írni. Lázár Ervin és Tar Sándor mondatai gyakran eltérítették, így gyorsan vissza kellett "erőszakolnia" magát a saját világába. Hogy ez mennyire jól sikerült, azt az a szöveg is bizonyítja, amit először olvasott fel.

Kedélyes szöveg rengeteg érzéssel, fekete humorral és egyszerű mondatokkal. Mégis nagyon üt, a közönség egyszerre rezdül meg, nevet a különböző részeknél, ahogy hallgatja, hullámzik az egész szöveg, mint egy meglökött akvárium. A másfél órás könyvbemutató során Szilasi egyesével végig vette a szerzőnővel a szereplőket, még kis kommenteket is fűzött hozzá: "Jajj őt nagyon utáltam, hú de utáltam!" De az írónőt ez látszólag annyira nem izgatta, inkább elmesélte, hogyan születtek a karakterek és jó pofa, maró iróniával válaszolgatott, amely a karakterek körülményeit hivatott megértetni inkább, mintsem Szilasinak szólt: "Igen, valóban azt hisszük, hogy ennek a szereplőnek megváltozik a sorsa, de nem, mert meghal. Nem engedtem neki, úgy döntöttem, hogy öngyilkos lesz. Ez végig egy pesszimista szöveg. (nevet).. És ott volt például a szerencsétlen Piroska Tóni figurája. Na őt ütöttem vágtam, nem kíméltem. Sorra érték a rosszabbnál rosszabb csapások."

A regény történetét és szereplőinek sorsát talán kissé spoilerezően kivesézték, majd ismét a munkafolyamatról hallottunk pár érdekes történetet. Abban biztos volt már az elején, hogy az akvárium lesz a kulcsmotívum, és először az volt a cél, hogy az akvárium perspektívájából lássa az olvasó a történetet, tehát ez a tárgy, mint egy kamera, úgy funkcionált volna végig a szövegben. De aztán úgy döntött elveti ezt a formát. Az egyik legérdekesebb történet talán az volt, amikor elmesélte, hogy meg volt két nagy tömb a történetből. De sehogy sem tudta, hogyan vezesse át őket, hogyan kapcsolja egybe a szálakat. Lement a vidéki kisházukba, ahol éppen munkások betonoztak és zsaluztak. És a végeredményt szerették volna, ha az írónő is ellenőrzi.

" Marhára nem érdekelt a beton meg a zsalu, csak arra tudtam gondolni, hogy hagyjanak már békén, azért vagyok itt, hogy a regényemet írjam, hogy nyugi legyen. És akkor egyszer csak megláttam azt a lépcsőzetes szerkezetet, amit a munkások építettek, és egyszerre lett egy nagyon erős látomásom, hogy hogyan fogom megcsinálni a két tömb között az átvezetést. Amikor benne vagy valamiben, amikor részévé válsz a történetnek, és amikor egyszerűen beszippant az egész, akkor a körülötted lévő dolgok elkezdik súgni a megoldásokat, ami nagyon varázslatos érzés."

A regény egyébként viszonylag hosszú időszakot ölel fel, a negyvenes évek elejétől a hetvenes évekig tart a történet, ebből is a leghosszabb rész az ötvenes években játszódó szál. A történet szereplői a tizenharmadik kerületben élnek, nagyjából egyforma szerény vagy inkább szegény körülmények között. Egy kivétel van, a tér túloldalán lakó Benkő, aki orvos, akinél Jóska bácsi életében először lát akváriumot, és elhatározza, hogy a szoba-konyhás kis portájukra ő is csinál egy ilyet. Ez az egyik fő szál, ami köré, mint egy vázra az izmok, tapadnak a karakterek, történetek, érzések.

A regény tárgyakhoz való viszonyára is kitértek a, jól kitapinthatóan feltűnik, hogy a szövegben szinte csak használati tárgyak vannak, és egy katona babán és az akváriumon kívül nincsenek dísztárgyak, mivel ezek az emberek annyira puritán körülmények között élnek.

A második felolvasott szöveg keserédes történet egy öregasszonyról és a vejéről. Klári mamáról és Laliról, ahol Lalit érzékelhetően irritálja az anyós létezése, és egyáltalán minden fajta megnyilvánulása. A fanyar hangulatú, helyenként humoros és csípős szöveg önmagában is megállná a helyét tárcaként. És bár úgy tűnik Tóth Krisztina profin lavírozik a műfajok között, egyedi hangvétele, stílusa, "tóthkrisztasága" a regényformában is kiválóan érezhető, úgy, hogy saját stílusában mégis valami újat hozott a közönségnek. Megtudjuk, hogy ebben a történetben mindenki magányos, mindenki nagyon egyedül van, de főleg Gabi bácsi, akinek meghalt mindenki a családjában. Piroska Tóni, Edu, Gabi Bácsi, Klári mama, Jóska bácsi, Lantosék, Benkőék világa tragikus világképet vetít elénk, ahol a szocializmus ezúttal senkinek nem kegyelmez. Mindenki "megszívja", majd szép lassan mindenki önmaga és a környezete áldozatává válik.

A több mint másfél órás könyvbemutató a regény hangulatához képest nagyon is derűs volt, Szilasi László és Tóth Krisztina jó beszélgetőpárost alkottak, így, még ha kemény, nehezen emészthető szövegről is beszélünk, a kedvcsinálás sikeres volt.

Sok könyv fogyott már aznap este is, kígyózó sorban vártak az emberek türelmesen, csendesen mosolyogva a dedikálásra, így hát elmondható, hogy több háztartásban van jelenleg akvárium, mint eddig valaha.

Fotó: Kováts Zsófia, PIM

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról