Derrida az ún. "eredetprotézis" kapcsán kerül a képbe – György Péter új könyve az "Erdély-mítoszt boncolgatja. Meg egy Rákosi-rendszer alatt tabusított témát, Trianont, ami azelőtt húsz évig a nemzeti identitáspolitika alapja volt. Így mitizálódhatnak történelmi tények, a mítosszal viszont az a baj, hogy elfed minden mást – nem árt tiszta fejjel átgondolni a múltat. Most meg az a kérdés, hogy a köztársaságban akarunk-e jobbak lenni saját magunknál – mondja.

Takács Zsuzsa következik a Tiltott nyelv című verseskötettel. Jánossy Lajos először a kötetszerkesztési elvekről faggatja, majd szóba kerül a szerepvers fontossága: "mindig is féltem a túlzott meztelenségtől" – vallja be a szerző. Aztán elmesél egy hátborzongató történetet egy nőről, aki Auschwitzban elvesztette a családját, és egy gyógyszerfüggőséggel járó mélyrepülés után újra boldog életet élt, de ehhez le kellett tagadni előtte az emlékeit – azaz az új családjában sosem beszéltek neki az elvesztett gyerekeiről, mintha nem is lettek volna. Az emlékek azonban nem irthatók ki.

Aztán egyetemi emlékek kerülnek elő – vidámabbak – Tandori Dezsőről, aki Jékelyéknél az ujjával kavarta el a cukrot a kávéban: néztek is, de ők felejtettek el kiskanalat adni. (Szerettem volna ott lenni ennél a jelenetnél.) Jánossy a "költőnőségről" is kérdez, Takács Zsuzsa Pilinszkyt idézi: költő volt ÉS katolikus, nem pedig katolikus költő – így állunk hát a női szerzőséggel is. Megemlít számára fontos alkotókat, akik hatottak rá: Dosztojevszkijt, Camille Claudelt, aki elmegyógyintézetben végezte; magyarok közül Adyt, Vajda Jánost, Weörest és Kálnokyt. Zárásul elhangzik egy vers a kötetből: "a tépőfog ejtette sebekből a látszat vére csorog".

Szörényi László Az Isonzó a Dunába ömlik című könyvéről folytatódik a beszélgetéssorozat. A nap egyre kegyetlenebbül tűz a fejemre, karikák táncolnak a szemem előtt, ezért jó, hogy anekdotikus irányt vesz a program: a szerző viccelődik, elmeséli, milyen rémséges volt, amikor a filmgyárban dolgozott, és meg kellett néznie az összes Kockásfülű Nyulat – megértem, 6 éves kor felett ez valóban felér a spanyol inkvizíció kínzőeszközeivel. Meg egy művészről, aki kitalálta a "lábszagsajtot": összegyúrt egy büdös sajtot egy lábbal, és talált valami férget, ami ezt megette. Majd mindezt videóra vette, és műalkotásként aposztrofálta – kezdem azt hinni, hogy hőgutát kaptam, és hallucinálok, mert ilyet épeszű ember nem talál ki, de a mellettem ülő kolléganőm megerősíti a hallottakat. Jánossy megjegyzi, hogy Szörényi aztán igazán kedvet tud csinálni egy könyvhöz – nos, nem is vitatkozom.

Tolnai Ottót szólítják a színpadra – a Kalapdoboz című kötetéről kérdezik. Képzőművészetre terelődik a szó, Tolnai szeretettel mesél nekünk vidéki, kevésbé ismert festőkről, akik fontosak számára. Például a már elhunyt Szikora Tamás – a kötet egyfajta hommage a művésznek. A kötetet pedig forgassuk úgy, mint egy nyitott, de egyben zárt dobozt is, amelyben megnyílik a vidéki, pingált falak világa meg az Adria végtelennek tűnő hullámai.

Miklya Annának is jelenet meg új regénye a könyvhétre, a Dühös nemzedék. Disztópikus szöveg science fiction-vonásokkal, amely azonban a mai fiatalság információs technológiához, információáramlásához való viszonyát dolgozza fel – játszódhatna ma is, de a szerző inkább áthelyezett mindent egy disztópikus térbe és más időbe. Megtudjuk, hogy első számú tanácsadója a legidősebb öccse volt, és hogy koncepciózusan sok próbaolvasóval teszteltette a szöveget, hogyan működik az különböző korú és nemű befogadóknál.

Végül Nagy Gabriellát üdvözli forrón a moderátor, mert "úgysem tudná elleplezni, hogy az egyik legrégebbi barátja és kollégája". Mi is örülünk, a szerzőnek tíz év után jelent meg könyve, Üvegház címmel. "Nem vagy egy kapkodó szerző" – mondja Jánossy. Valóban nem: sokat írt, mondja Nagy Gabriella, de számára fontosabb volt az, hogy "ne rejtőzködjön": tragikus emlékek, szomorú történetek olvashatók a könyvben, amelyeket nem egyszerű feldolgozni – szövegben meg főleg. A hiteles elmesélés fontosságát emeli ki, amelyhez elengedhetetlen a pontos fogalmazás, és ha a tartalomjegyzék alapján lírainak is tűnik az Üvegház világa, ebben a könyvben nem akart cirkalmazni-ékíteni: emlékezni akart, megbirkózni azokkal, és minél tisztábban rögzíteni, megörökíteni. És ez bizony nem könnyű, ahogy egy beteg kiskutyának sem, akinek "a legpuhább érintés is iszonytató szenvedés."

Fotó: Bach Máté