Az emberiség – mitadisten – lakhatatlanná tette bolygóját, ahonnét ezért hamarosan odébbállni kényszerült. Korunk és a történet jelenideje között közel ezer esztendő telt el, amelynek a legnagyobb részét a Nova Prime bolygón élte le az emberiség. A történelem fontos eseményei a nagyon tudományfantaszta Skrel fajjal vívott háborúk, akik egy igen gusztustalan biológiai fegyvert, egy Ursa nevű szörnyet legóztak össze, hogy ezzel terrorizálják a két-lábon két-kézzel evő, furcsa vakkantó hangon kommunikáló emberi fajt.

A történet két főszereplője apa és fiú: Cypher Raige tábornok (Will Smith), a katonaság legendás hőse és a hős árnyékában kamaszodó fiú (Jaden Smith), akikre – egy régi családi tragédia okán – igencsak ráférne némi családterápia. El is indulnak hát egy közös kozmikus kirándulásra, amely azonban igen szerencsétlen véget ér: (űr)hajótörést szenvednek, és így a régóta elhagyott, vad és ellenséges bolygón kötnek ki, amely valaha a Föld névre hallgatott. Egyébként a rettenthetetlen tábornok egész mítosza rettenthetetlenségéből származik, hiszen ő az, aki megszabadulván a félelem érzésének béklyóitól, gyakorlatilag kedvére gyilkolássza a mások számára oly félelmetes Ursákat. A szörnyek a szó szoros értelmében vakon tapogatóznak, pusztán a félelem által érzékelik áldozatukat. Azonban a hajótörés után a tábornok mozgásképtelen, így az egyetlen, száz kilométerre fekvő intergalaktikus helyzetjelzőt sokkal riadtabb fia, Kitai kell hogy megszerezze, akire a roppant barátságtalan atmoszféra mellett még egy Ursa is leselkedik a vadonban.
Kevés nálam nagyobb tisztelője akadt M. Night Shyamalannak első korszakában, 2013-ban viszont már lassan kétségbeesetten próbálok mentségeket keresni arra, hogyan képes ilyen látványosan elbaltázni filmjeit. Vajon mire panaszkodna, ha itt állna előttem és látná a kifejezést, amit A Föld után varázsolt arcomra? Igen sokszor hivatkozott rá például, hogy egy ember életében – még ha sikeres hollywoodi rendező is – nem adódik minden évben "A szenzációs ötlet". Néha elégséges, ha ügyes és alapos iparos munkát végez. Valószínűleg sokan így fogják majd fel a filmet: egyszernézős, vizuálisan elfogadható, tisztességes popkornmozinak. Mondhatni: ha nincs nagy ötleted, legalább valósítsd meg jól! Ami vizuálisan szép, az a film elejének sci-fi világa, a fémes és gömbölyded Nova Prime környezete, amely talán felül is múlhatná a többi sci-fi (épp a napokból a Sötétségben – Star Trek vagy a Feledés) látványvilágát. Miután a film első perceiben hozza a szintet, a hajótörés után valami olyan műanyag ízű roncs marad csak a jövő technológiájának díszletéből, ami utoljára Az ötödik elemben volt – elfogadható, de legalábbis – vicces. A dzsungel, az elvadult CGI Föld pedig egész egyszerűen jellegtelen, nem eredeti (ahogy a mozgó faleveleket is elsütötte már egyszer-kétszer Az eseményben).
Ami "a jövő technológiáját" illeti, a dzsungelben olyan – Shyamalannál nem annyira szokatlan, de itt különösen idegesítő – logikátlanságok kezdik ki, hogy a sci-fit egy pillanatig sem tudjuk elhinni. Meddig tudunk komolyan venni egy olyan survival movie-t, melyben már az első fél órában elfogy az oxigén tabletta, elcsesződik a kommunikátor, elapadnak az ellenméregkészletek és már az étel nagy része sincsen meg, iránytű pedig nem is volt? Miért hadonászik a jövő embere egy 22 funkcióval rendelkező, kétvégű lándzsával, amikor egy 22 töltényes pisztollyal is többet érne? (És a hadonászás itt nem jelent a jedikéhez hasonlatos harcművészetet…) Fontos megjegyezni – ha már a mentségeknél tartunk –, hogy a történet nem M. Night Shyamalan fejéből pattant ki. A Smith család maga teremtette meg az alapjait egy esti tévézés közben, amit aztán Peter David, Michael Jan Friedman és Robert Greenberger képregényírók dolgoztak ki, csak az ezer év történelmi eseményeit 300 oldalban részletezve ki. Hogy hová tűnt ez a sok információ, az apró logikátlanságokat időnként megmagyarázó színes ecsetvonás, az kész rejtély: egy gazdagon ábrázolt világban elhelyezett primitív story-line (lásd Avatar) remek popkornmozik jellemzője lehet, de a Shyamalan-filmből tökéletesen hiányzik.
Újabb mentség: jó-jó, de hát nincs már új a nap alatt. Néha ahelyett, hogy valami forradalmit csinálnánk, az a legjobb, ha összerakjuk mindazt, amit eddig jól csináltunk. Shyamalan beépítette "a gonosz, láthatatlan szörny" (Jelek, A falu) nyújtotta suspense lehetőségét, de igazság szerint ugyanebben a dzsungelben John McTiernan már 1987-ben komolyabb atmoszférát tudott teremteni. Pláne hogy eleve tudjuk, "milyen egyszerű" legyőzni valójában az Ursát. Itt a "múltban megesett, feldolgozatlan tragédia" klasszikus toposza (Hatodik érzék, Jelek, Az esemény), amelynek viszont egyáltalán nincs lehetősége kibontakozni. A flashbackek túlságosan későn és túlságosan rendszertelenül jönnek, nem világos apa és fiú viszonya a múlthoz és egymáshoz, nincsenek is egy légtérben eleget, hogy valódi családi drámává alakíthassák az őket gyötrő önvádat és hallgatást. Az apa "speciális képessége" (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) újabb, valaha szebb napokat látott Shyamalan-elem a történetben, amely viszont valahol a romantikusan bárgyú, a közhelyesen kínos és az izzadtságszagú, mint a vesztes csapat lába a ligadöntő után szentháromságának epicentrumában foglal helyet. Komolyan gondoljuk, hogy a félelemtől való eksztatikus megszabadulás Buddha-pillanatával valósítjuk meg az apai és fiúi lélek egymásra találásának mindent legyőző katarktikus csodáját?
Ráadásul ez a "megvilágosodás" (Hatodik érzék, Sebezhetetlen, Jelek, Lány a vízben) nem egy indokolt pillanat, a cselekmény fordulatainak váratlan összekapcsolódásából bekövetkező logikus következmény. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy Shyamalan az ifjú Smith-nek magyaráz a jelenetről: "figyelj, eddig nagyonnagyon féltél, de most benyomod az IDDQD-t, mert sajt!" (És külön kínos mindaz, ami látszólag nem saját kútfőből tűnik elő, például A gyűrűk urát idéző, a hősöket támogató, jószívű óriás sasmadár, vagy a végső harc a "végzet hegyén".)
Valójában tényleg arról van szó: ahogy nem elég jó a körítés ahhoz, hogy ellensúlyozza a bárgyú apa-fia történetet a félelem legyőzéséről, úgy a bárgyú apa-fiú történet is kevés hozzá (mondjuk a Jelekhez képest), hogy elfeledtesse a sci-fi környezet jelentéktelenségét az univerzálisba allegorizált dráma erején keresztül.

A film egyébként maga is előre kereste a kifogásokat: eleve nem hirdette magát hangosan M. Night Shyamalan-filmként, hisz a rendező neve már nincs kiemelve a plakátokon. Maga a narratíva is erősen kerüli a legfőbb gyengeséget jelentő párbeszédek lehetőségét – a film nagy részében a vadonban előre-menekülő fiú túlélőtúráját kísérjük végig. Azonban ahhoz, hogy ne Shyamalan legyen, sajnos mégiscsak túlságosan is Shyamalan lett A Föld után. Nem kizárólag az ő hibája minden: bár a Kovács-család színészi játékához még itt sem lehet egy rossz szavam sem, az erőtlen történet mégis elsősorban tőlük ered. Nem állítható, hogy rosszak lennének a vizuális megoldások, hangsúlytalan a zene, teljesen védhetetlen a film, mint egész. Az viszont biztos, hogy míg egészében a rossz emlékű Az esemény, bár védhetetlen volt és összességében sokkal nehezebben befogadható, mint A Föld után, számomra mégis Shyamalan "jobbik rossz" oldalát jelentette, főként ahhoz képest, ami ebben a nem-ihatatlan, de alkoholmentes bóléban mutatkozott be.

Abban legalább volt valami…

A föld után (After Earth)
Színes, szinkronizált amerikai film, 100 perc, 2013.

Rendező: M. Night Shyamalan
Forgatókönyvíró: Stephen Gaghan, Gary Whitta
Operatőr: Peter Suschitzky
Producer: Caleeb Pinkett, Jada Pinkett Smith, Will Smith, James Lassiter, M. Night Shyamalan
Vágó: Steven Rosenblum, A. C. E.

Szereplők: Jaden Smith (Kitai), Will Smith (Cypher), Sophie Okonedo (Faia), Zoë Isabella Kravitz (Senshi)

Korhatár:
12

Forgalmazza: Columbia Pictures
Bemutató: 2013. június 6.